Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
MAGYAR TÖRTÉNELEM
Létrehozva: 2008. október 6. 07:44
Hai!
Sokunknak az a tapasztalata, nincs kellő módon ápolva történelmünk, jó s rossz történés egyaránt, mert mindkét pólus része múltunknak. Még akkor is ha úgy hisszük, ránk már nem hat. Minden hat. Nem szeretem a "ha" verziót, de mi lett volna ha....ha nincs Mohács? Hol lennénk ma? Na jó, de mi vezetett Mohácshoz, mi az összefüggés 1514 Dózsa parasztfelkelése és a Mohácsi csatavesztés között?
Kevesen tudják. De itt majd megtudjuk.
De ne ugorjunk ekkorát. Mi lehet az igazság finnugor vagy szkíta ügyben, melyik népcsoporthoz volt valóban közünk? Megannyi kérdés.
A Polgári topicban már elkezdtük ezeket boncolgatni, ám úgy alakult hogy a többség egy "saját" erre indított topicot akart és ezt most megtesszük.
Ugyan megtiltani nem tudjuk, de kérni kérhetjük...ez nem politikai topic, itt ne vitázzunk politikai alapon.
Eme topic nem arról szól, ki tud többet vagy kevesebbet a magyar történelemről, hanem arról hogy akik olvassák, netán még írnak is hozzá, azok biztos hogy több információ tulajdonosai legyenek azáltal, hogy ez a topic van s létezik.
A topic célja is egyértelmű. Nincs nagymagyar meg mélymagyar, csak magyar. Ez pedig jelentse azt még ebben a topicban is, hogy büszkék vagyunk s lehetünk magyarságunkra, néha szomorkás vagy tragikius történelmünk ellenére is.
Állítsunk méltó emléket őseinknek, kiemelkedő személyiségeinknek, nagy formátumú hőseinknek. Megérdemlik hogy a magyar ember emlékezzen rájuk s beszéljen róluk....
Tegyük ezt. Tegyük közösen minden megkötés nélkül, hogy ki hova tartozik vagy nem, ki kit szeret vagy nem, mert a magyar történelemhez mérten ezek semmitmondó semmiségek csupán, ezzel ne koszoljuk azt a múltat mit őseink építettek.
Egyfajta időrendben szeretnénk haladni, ezt mindenki vegye figyelembe ha ír ide. Előre is köszönjük.
Kezdjük..........
Megemlékeznék még Árpádházi Szent Margitról, IV. Béla leányáról, akinek a legszebb és legnagyobb fővárosi sziget nevét is köszönhetjük.
Még a szíve alatt hordta az édesanyja, amikor a tatárok betörtek az országba. A szülők Dalmáciába menekültek, és születendő gyermeküket Istennek ajánlották.
Ezért, amikor 3 éves lett, szülei átadták a Domonkos-rendi nővéreknek Veszprémben.
Béla, a leánya részére új kolostort építtetett a Duna egyik szigetén, a Nyulak szigetén, ahol Margit fogadalmat is tett.
Két ízben is nyílt alkalma arra, hogy felmentést kaphasson a fogadalma alól: apja közvetítésével a lengyel király, majd a cseh király kérte meg őt feleségül.
Margit mindkettőt határozottan visszautasította, noha a cseh királlyal egy találkozó erejéig hajlandó volt szóbaállni. Amikor a cseh király kijelentette, hogy Margit szépsége teljesen elbűvölte, Margit felháborodottan közölte, hogy inkább levágatja az orrát, mintsem kitegye magát ilyen "hűtlenségnek".
Állítólag jövendölési képességekkel is rendelkezett. A legrosszabb ruhákban járt és a legnehezebb fizikai munkát is elvégezte.
1270-ben halt meg a Margit-szigeti kolostorban.
Szeretnék még picit visszautalni az ország újjáépítésére (IV.Béla) és arra, hogy te is említed: kővárakat építettek, elkerülendő az újabb tatár támadást.
Azt hiszem, nagyon fontos itt megemlíteni, hogy ebben az időszakban épült fel Visegrád vára, a várrendszer kiépítése, a Várhegyen álló Fellegvár a völgyzáró várfalakkal, valamint a hatszög alaprajzú lakótoronnyal, az Alsóvárral.
Ugyancsak ennek "köszönhetjük" a budai vár építésének megkezdését.
1271 tavaszán II. Ottokár hadjáratot vezetett Magyarországra, de V. István a kezdeti vereségek után visszavonulásra kényszerítette a cseh királyt. 1271. július 2-án II. Ottokár és V. István a pozsonyi békében helyreállította a hadjárat előtti állapotokat.
1271. november 24-én V. István megállapította a szepesi szász hospesek szabadságait. A hospes eredetileg a XI-XII. században a társadalom felső, vagyonos rétegéhez tartozó előkelő, aki hazáját elhagyva letelepülő vendégként érkezett Magyarországra, hogy a király udvarában katonai és egyéb szolgálataival szerezzen birtokot. A XIII. században vendégnek nevezték már azokat a parasztokat is, akik korábbi urukat kedvezmények érdekében elhagyva más birtokos földjeire települtek.
1271-ben V. István városi kiváltságot adott a győri hospeseknek.
1272. júniusában Joachim szlavón bán elfogta V. István idősebb fiát, a trónörökös László herceget.
1272. augusztus 6-án a fia kiszabadítására induló V. István magyar király életét vesztette. A domonkosok nyúlszigeti apácakolostorában temették el.
"Uralkodóink"
V. István király uralkodási ideje 1270-1272
IV. Béla és Laszkarisz Mária nyolcadik gyermekeként 1239-ben született a Csepel-szigeten, s mivel ő volt az első fiú, ő lett a trón örököse. A tatárjárást szüleivel és lánytestvéreivel együtt Dalmáciában vészelte át. Apja már gyermekként Szlavónia hercegévé koronáztatta. Jövőjére rányomta bélyegét apja politikája, melyet az esetleges újabb tatárjárás elleni védekezés határozott meg. Apja benne látta az újjáépülő ország reménységét, ezért már gyermekként feleséget keresett számára. A kunokkal kötött szövetség jegyében az országba visszatelepült kun fejedelem, Szejhán Erzsébet nevű lányát jegyezték el vele. Házasságukból öt leány és két fiúgyermek született.
Nagykorúvá válásának jeleként 1257-ben megkapta a keleti országrész kormányzását, majd 1259-ben a frissen magyar uralom alá került Dél-Stájerország első embere lett, innen azonban csakhamar távoznia kellett. A harcias, hatalomvágyó ifjú egyre nehezebben figyelte apja óvatos politikáját. Az ellentét odáig fajult, hogy a forrófejű herceg fegyverrel támadt apjára, s sorozatos győzelmeket aratva elérte, hogy 1262-ben apja, mint ifjabb királynak átengedje számára a Duna vonalától keletre eső országrészt. Az ellentétek azonban ezzel sem szűntek meg; apja hadjáratot indított ellene, de 1265-ben az isaszegi csatában döntő vereséget szenvedett. Ettől kezdve István saját országrészében szuverén uralkodóként gyakorolta a hatalmat – önálló külpolitikát folytatott, hadjáratokat vezetett. Megjegyzendő, hogy ezzel az ország gyakorlatilag két részre szakadt, Magyarország jogi egysége mégis fennmaradt, mivel az ifjabb király hivatalosan Isten és apja kegyelméből uralkodott. V. István nagy diplomáciai sikere volt, hogy lányát, Máriát Anjou Károly szicíliai királlyal jegyezte el. Ez a lépés az ország jövője szempontjából döntőnek bizonyult, ugyanis ez alapozta meg az Anjou-ház későbbi trónigényét és több évtizedes sikeres uralkodását.
Újjáépítés a monfol betörés után.
A nagykán halála után, Batu és seregei visszavonultak az országból, mert Batu akart lenni az utód s ezt csak személyes jelenléttel lehetett megtenni.
A kivonuló mongol horda után lepusztított ország maradt. Lassan előmerészkedtek a hegyekből mocsarakból, a megmaradt elbújt lakosság maradéka.
A király I.V Béla is visszatért. Elkezdte országát újjáépíteni, szervezni.
IV. Béla ezután belátta, hogy szüksége van a nagybirtokosok támogatására, ezért ismét elkezdett birtokokat adományozni, azzal a feltétellel, hogy kővárat építenek a területükre. (Ebből a korból származik a mai Magyarország legtöbb várának alapja.) A király a nemesség részére évenkénti, küldöttekből álló országgyűlés tartását engedélyezte. Új külpolitikáját is az ország védelmének megerősítése jegyében folytatta. Letelepítette az országba a mongolok elől menekülő kun törzseket, szövetségre lépett a szomszédos szláv államokkal, Haliccsal (a mai Ukrajna) és Lengyelországgal. Az elnéptelenedett területekre telepeseket hívott külföldről (hospesek), előjogokat kínálva nekik (szabad költözés, bíróválasztás, csökkentett adóterhek). IV. Bélát a lendületes újjáépítés és a későbbi korok fejlődését is megalapozó számtalan reformja miatt "második államalapító" néven is emlegetik.
Az észrevétel jogos és a kritika találó. Éppen a rózsacsodát kellett kihagynom, a királylány legismertebb és legkedveltebb történetét.
Akkor ezt most pótlom.
A történetek elbeszélései abban különböznek, hogy ez még gyermek-, vagy felnőttkorában esett meg Erzsébettel, a magyar, vagy német udvarban, ám a legenda elbeszélése és végkifejlete mindenütt azonos.
A királylány gyakorta kiszökött a királyi várból a szegények közé, hogy a kis kosárkájában, kötényében kicsempészett élelmet szétossza közöttük. Egy ilyen alkalommal jótékony cselekedete kiderült, és az uralkodó elé vitték, aki nevelő célzattal lelepezni kívánta tettét, így arra kérte, hogy letakart kosarát előtte felfedje. A közöttük ezt megelőző elhangzó párbeszédben Erzsébet tagadja, hogy a kosarában cipó lenne, rózsákat visz benne, mondja ő.
Végül nem tudja elkerülni, hogy a takaró a kosárról lekerüljön, de közben csoda történik! és a a királyi udvar azt látja, hogy a királylány karján kenyér helyett valóban egy csokor rózsa virít.
Minden művészeti irányzatban legtöbbször ezzel az attribútummal(szentek ismertetőjegyei) ábrázolják Erzsébetet.
(Olaszországban a kikötővárosokban hallal való ábrázolása is előfordul.)
Így ha freskókon, vagy szoborcsoportokon a kötényében rózsacsokrot rejtegető hölgyet látunk, egészen biztos, hogy Árpád-házi Szent Erzsébet alakjához van szerencsénk.
Árpád-házi Szent Erzsébet(1207-31): két helyszínt jelölnek meg a források születési helyének, Sárospatakot és Pozsonyt. Magam Sárospatakot találnám valószínűnek, mert a középkori életrajzírók is ezt valószínűsítik, valamint egy 1489-ben íródott „diáknapló” szerint, melyet a Mohácsnál elesett későbbi esztergomi érsek, Szalkai László jegyzett, Sárospatakon egyetlen szent ünnepét ünnepelték meg a városi polgárok és az Szent Erzsébeté volt. Erzsébet születésekor jövendöli meg az erdélyi Klingsor, hogy „Vigasztalására lesz a föld minden népének”. (Vito, figyelem!Klingsort Sik Sándor varázslónak, Dr. Prokopp Mária csillagjósnak nevezi. Mások Klingsor alakját belekeverték Arthur király és a Grál körüli mondavilágba is. A valóságban Klingsor erdélyi szász családból származott és az erdélyi só- és nemesfémbányák kamaraispánja volt. Később Erzsébet násznépének és thüringiai kíséretének tagja volt.Korának nagy műveltségű férfiaként asztrológiával is foglalkozott, valószínűleg ez is képezte alapját a személyét körülölelő mondavilágnak.)Klingsor híres jóslata egyébként 1207 nyarán, a nürnbergi dalnokok versenyén hangzott el.
Erzsébetet eljegyezték Thüringia tartománygrófjának, Henriknek a fiával, Hermannal. A magyar királylány hozományát 13 társszekér szállította ki Wartburg várába. Színezüst bölcső és fürdőkád, arany edények, elefántcsontból készült ládikák, ékszerek, 2000 ezüst márka értékben arannyal átszőtt selymek és bársonyszövetek, valamint 1000 márka ezüst készpénzben, amit egy évvel később a magyar királyi család megtoldott további 7000 ezüst márka értékű ajándékkal. (Egy márka ezüst akkori súlya 245g volt, 2004-es számításaim alapján ez 735 millió mai forintösszegnek felel meg, nem számítva ide a különféle ékszereket, ládikákat és ajándékokat.)
Ezt a nagy vagyont, az éhes német rokonság secperc alatt felélte. Közben az ifjú vőlegény Hermann meghalt, és mivel ilyen esetekben a középkori jog(Pannacotta figyelem!) szerint a hozományt kötelezően visszaszolgáltatták, a thüringiai uralkodóház a mohósága miatt kellemetlen helyzetbe került. A nehéz helyzetet briliánsan oldották meg: Erzsébetet a meghalt vőlegény öccsével, Lajossal boronálták össze, amely házasságból három gyermek is született.
1222 októberében az ifjú pár hazalátogatott Magyarországra. II. András ismét többszekérnyi drágasággal dobta meg a visszaúton leányát és vejét, amely feltételezésem szerint egyformán volt köszönhető András nagylelkűségének és a német lejmolásnak.
Sajnos minden jólétnek vége szakad egyszer: Erzsébet férje, Lajos őrgróf kereszteshadjáratra indul, ám még az itáliai Brindisiben dögvész viszi el az élők sorából.
Erzsébet élete ezután már közismert, visszautasítja a német-római császár házassági ajánlatát, jótékonykodni kezd és ispotályt, menhelyet alapít és a szegényekkel, betegekkel való törődéssel tölti ezután élete nagy részét.
Édesapja hallva sanyarú sorsát, egy magyar nagyurat küldött érte, egyes források szerint Miskoc nembeli Panyitot, szerintem Hahót nembeli Panyitot, aki azonban nem tudta rábírni a fiatal özvegyet a nélkülöző életmód felhagyására.(Rokka-sztori)
Erzsébet 1231-ben hunyt el, relikviáit később a róla elnevezett marburgi Szent Erzsébet templomban helyezték el, melyet 1539-ben éppen az egyik leszármazottja, a lutheránus Hesseni Fülöp herceg kifosztott és ősanyja csontjait elszállíttatta. Ugyan szégyenletes tettét megbánta és Erzsébet maradványait visszaszolgáltatta, a katolikusok azonban oly mértékben megjegyezték e tettet, hogy elejét véve a hasonló akcióknak, úgy elrejtették Erzsébet maradványait, hogy azt teljes mértékben a mai napig nem sikerült megtalálni.
1235. június 1-én IX. Gergely pápa Árpád-házi Erzsébetet szentté avatta, ünnepe november 19., Magyarországon is piros betűs, munkaszüneti napnak számított, amíg azt Mária Terézia el nem törölte.
Kultuszát(tiszteletét) már testvére, IV. Béla magyar király kezdte hazánkban elterjeszteni.
Felhasznált irodalom:
Sz. Jónás Ilona: Árpád-házi Szent Erzsébet. Akadémiai Kiadó. Bp., 1986.
Török József: A magyar föld szentjei. Tulipán Kiadó. Bp., 1991.
Farkas Emőd: Magyarország nagyasszonyai. Szépia Kiadó. Bp., 1993.
Golarits István-Dr. Prokopp Mária: Árpád-házi Szent Erzsébet. Tertia Kiadó. Bp., 2003.
Exorcist: Árpád-házi Szent Erzsébet a hazai művészettörténetben. 2004.
Bocsáss meg, apró javítás. Ami forrás a családnevek kialakulása előtti, tehát az Árpád-korban Tomaj Dénesnek, vagy Csák Ugrinnak nevezi a történelmi személyeket, helytelenül teszi. Ebben az időszakban, amikor vezetéknevet olvasunk, valójában nemzetségnévről volt szó.
"Ugrin de genere Chak", vagyis Csák nemzetségbeli, vagy nembeli Ugrin. Így helyes.
Április 14-én a mongol fősereg Pest alá ért, és 3 nap múlva rohammal vette be a hevenyészett palánkkal védett várost. A mongolok ezután a Szepesség felé nyomultak, és egyesültek az északról érkező seregrésszel. A déli sereg az Ojtozi-szorosban lemészárolta Sólyom fia Pósa erdélyi vajda hadát, majd Erdélyt végidúlván, kijutott az Alföldre. 1241 júniusára mongol uralom alá került az ország Dunától északra, ill. keletre fekvő része, bár sok vár és erődített hely maradt magyar kézen. A Pest központtal berendezkedett mongolok igyekeztek megszervezni a betakarítást és az adóbehajtást a lakóhelyére visszacsalogatott lakosságtól.
A Dunántúl védelmét a frissen kinevezett Geregye Pál országbíró vezette, 1242. januárban azonban a mongolok átkeltek a befagyott Dunán. A magyar védelem az erődített helyekre korlátozódott. Elpusztult Óbuda, Esztergom és Székesfehérvár városa, de a várak tovább dacoltak az ellenséggel. A mongol hadvezetés Kadan vezetésével egy teljes sereget küldött IV. Béla kézre kerítésére, amely feldúlta Horvátországot és Dalmáciát, és már Trau szigetének ostromára készült, amikor Ögödej mongol nagykán halálának hírére megkezdte kivonulását az országból (1242. márc.). A főerő Esztergom alól a Duna két partján, az erdélyi sereg az Olt mentén, Kadan pedig Bosznián és Szerbián keresztül vonult el. A mongol sereg Bulgáriában egyesült és vonult tovább kelet felé.
A mongol birodalmat 1251-ig hatalmi harcok gyengítették, a Kelet-Európában létrejött Arany Horda állama pedig már nem fenyegette létükben a közép- és nyugat-európai államokat.
A tatár pusztítás Magyarország területének nagy részét sújtotta (bár éppen a legnagyobb népsűrűségű területeket a legkevésbé), és a pusztítást fokozta az 1242-ben kitört éhínség, ill. a járványok. A lakosság túlnyomó része a hegyek és a mocsarak védelmébe, ill. megerődített helyekre menekült (kb. 160 vár-város-kolostor maradt mindvégig magyar kézen). Az ország emberveszteségét a régebbi történetírás 50%-ban állapította meg, ma a 15-20% a legelfogadottabb, ám még ez utóbbi esetben is 350-400 000 halottal kell számolni. Az addig expanzív magyarság terjeszkedése megállt, és felerősödött az idegen betelepülés, amelynek első nagy hullámát a visszahívott kunok jelentették. Az ország katonai ereje nem tört meg: a magyarok már 1242-ben haddal foglalták vissza az osztrákok által megszállt nyugati vármegyéket, három év múlva pedig magyar sereg támadott Halicsra. Ebben az évben IV. Ince pápa feloldotta IV. Bélát a császárnak tett hűbéreskü alól.
Nogaj kán vezetésével 1285-ben újabb mongol sereg tört Magyarországra, amelyet a magyar hadak szétvertek. Ezt az eseményt „második tatárjárásnak” is nevezik.
MONGOL(TATÁR) PUSZTÍTÁS....
a középkori Magyarországot 1241-42-ben ért mongol támadássorozat; tágabb értelemben az Európát 1236 és 1242 között sújtó támadások és az őket követő megszállás összefoglaló elnevezése.
A mongolok (korabeli nevükön tatárok) 1236-tól sorra meghódították az orosz fejedelemségeket. Kijev elestével (1240. dec. 6.) a mongol haderő három részre szakadva rohanta le Közép-Európát. A Batu kán által vezetett fősereg Halics leigázása után a Vereckei-hágón keresztül tört be Magyarországra, északon az Orda (Batu bátyja) vezette sereg Sziléziát és Morvaországot végigdúlván érkezett Észak-Magyarországra, a déli sereg pedig Havasalföld meghódítása után több részre oszolva a Borgói-, az Ojtozi- és a Vöröstoronyi-szoroson keresztül hatolt be Erdélybe.
IV. Béla magyar király igyekezett javítani az ország védelmi képességeit, de a társadalmi változások nyomán válságba került az addig királyi vármegyéken alapuló hadszervezet. A mongolok elől menekülő kunok befogadása komoly segítséget jelentett, a kulturális különbségek azonban fokozták a belső feszültséget.
A kelet-európai hadjáratra elindult mongol hadsereg 9 tümenből (kb. 90 000 harcosból) állt. A korabeli Magyarország mintegy 50 000 fegyverest tudott kiállítani, akikhez még csatlakozott a kb. 10 000 befogadott kun harcos. A valóságos erőviszonyok megállapításakor figyelembe kell venni, hogy a mongol sereg Magyarországra érkezése előtt is komoly veszteségeket szenvedett, de a magyar haderőt sem sikerült teljes egészében mozgósítani, ill. több elszigetelt csapatrész esett a mongolok és a magyarokkal szembefordult kunok áldozatául. A mongolok az akkori világ legfegyelmezettebb és legjobban vezetett hadseregével rendelkeztek, bár a közelharcban hátrányban voltak a nehézfegyverzetű európai lovassággal szemben.
A magyar vezető réteg elbizakodottságát jellemzi, hogy a behódolást követelő mongol követeket lemészárolták.
A mongol fősereg 1241. március 12-én áttört a Vereckei-hágón, és lemészárolta Tomaj Dénes nádor 5000 fős hadát. Portyázói 3 nap múlva már Pest alatt voltak, március 17-én elfoglalták és felgyújtották Vácot. A magyar főurak csak ezekben a napokban kezdték összegyűjteni csapataikat, és bár a király megtiltotta a harcot, Csák Ugrin kalocsai érsek és az egyetlen külföldi segítségként érkezett Babenberg Frigyes osztrák herceg megtámadta a mongolokat. Ugrin csak néhányadmagával tért vissza, Frigyes azonban kisebb győzelmet aratott. A foglyok között kunok is voltak, ami a magyarokban megerősítette azt a tévhitet, hogy ezek összejátszanak az ellenséggel. Budán a felizgatott tömeg legyilkolta Kötenyt, a kunok vezérét és a kun előkelőket. Az összegyűlt kun sereg erről értesülvén a magyarok ellen fordult: feldúlta a Duna-Tisza közét és a Szerémséget, közben megsemmisítette Bulcsú csanádi püspök és Barc fia Miklós seregét, majd elhagyta az országot.
A magyar főurak támadást sürgettek, így mielőtt még összegyűlt volna a teljes haderő, a király elindult kelet felé. A mongol előhad feldúlta Egert, szétverte Benedek váradi püspök seregét, majd visszavonult. A magyar sereg április 8-án elérte a Sajó folyót, és április 10-11-én a muhi csatában katasztrofális vereséget szenvedett. IV. Béla, akit lovagjai kimentettek a mészárlásból, Nyitrára, majd Ausztriába menekült - ott Babenberg Frigyes kifosztotta, és a szabad elvonulásért cserébe le kellett mondania 3 nyugati vármegyéről -, ezután Dalmáciába, végül Trau szigetére (ma Grogir, Horvátország) ment. 1241 júniusában IV. Béla követei útján hűbéri esküt tett II. Frigyes német-római császárnak cserébe a katonai segítségért (amely azonban soha nem érkezett meg).
"csatáink"
MUHI CSATA 1241
A tatárok szinte akadálytalanul jutottak el Muhi mezejéig, ahol a Sajó partján táboroztak le. Innen a fősereg vezére, Batu és emberei könnyedén megfigyelhették a folyó másik oldalán letelepedett magyarok lészámát és felállását, mert csak egy magaslatra kellett felkapaszkodnia és remekül rálátott a rossz táborhelyet választó magyar seregre. Ezzel ellentétben a magyarok nem láthatták őket és így számukat sem tudták felbecsülni.
A magyarok a király parancsára nem szerteszét, hanem egy csoportban, nyáj módjára ütötték fel sátraikat. Körbe állították a szekereket és pajzsokat, hogy megerősítsék a táborukat. A táboron belül a sátrak szűk helyen voltak összezsúfolva és a köteleket egymáshoz bogozták, így még maguk számára is elzárták a közlekedőutakat, ezért a táboron belül nem lehetett gond nélkül mozogni.
A király kemény harcra és kitartásra buzdította embereit, a morál erősítésére saját kezüleg osztogatott zászlókat. Az előkelők önzését mutatja, hogy mikor élet-halálról volt szó, akkor is a csata elvesztését szerették volna, mert úgy gondolták, hogy akkor a mellőzöttség helyett nagyobb becsületük lehet majd a vereség miatt megtört király előtt.
1241. április 10-ről 11-re virradó éjjelen orosz fogoly értesítette a magyar királyt a várható támadásról. A folyón átkelt tatár sereget Ugrin kalocsai érsek és Kálmán herceg - IV. Béla öccse - csapatai visszaszorították illetve beterelték a folyóba. Ezzel a magyarok azt hitték, hogy végeztek a harccal és győzelmet arattak a tatárokon. Nagy ujjongással tértek vissza táborukba, majd fegyvereiket lerakva, mint akik jól végezték dolgukat, lefeküdtek aludni.
Kálmán herceg és a kalocsai érsek azonban nem feküdt le, hanem fegyveresen virrasztott. Nem hiába. A tatárok átkeltek a Sajó több pontján és hajnalra elkezdték bekeríteni a magyarok táborát. Mikor a folyó őrei riasztották a magyarokat, tetőfokára hágott a zűrzavar a nem várt támadás miatt. Kálmán herceg és Ugrin érsek azonnal reagált és rávetették magukat csapataikkal a tatárokra, de kevesen voltak és visszaszorultak a táborba. Ugrin hangosan szidta a királyt gondatlanságáért, az ország előkelőit pedig tunyaságukért. Ők ketten pedig újra kimentek az ellenségre, vitézül harcoltak, de eredménytelenül, mindketten sebesülten térhettek csak vissza. A templomos rend mestere olasz vitézeivel mind egy szálig odavesztek.
Reggel hétre már bezárult a gyűrű a magyarok körül. A tatárok nyilazták a tábort és közelebb érve pedig tüzet vetettek a sátrakra. A magyarok nem tudtak sem védekezni, sem menekülni, hiszen még közlekedni is lehetetlen volt a kötelek és sátrak dzsungelében. A kötelekben meg-megbotlottak, egymást tiporták össze a nagy kavarodásban. A tatárok azért nyitottak menekülőfolyosót, hogy mint a nyulakra, úgy vadászhassanak a fegyvereiket, értékeiket eldobáló magyar harcosokra. A halálra hajszolt menekülőket kopjákkal leszúrták, karddal lenyakazták, vagy a mocsárba szorították őket és hagyták hogy megfulladjanak.
A tatárok kedvelt szórakozása volt a meghódított ország királyának üldözése és kézre kerítése. IV. Béla is belekeveredett egy lovascsatába, de emberei megvédték, kivágták a gyűrűből és váltott lovakon, a barbároktól űzve menekült észak felé. Kálmán hercegnek is sikerült kivágni magát szorongatott helyzetéből és bátyjával ellentétes irányba dél felé, Pestre tartott.
A veszteség döbbenetes volt. Elesett az ország két érseke, az esztergomi és a kalocsai, több püspök, prépost és főesperes. A mezőkön, utakon számtalan holttest hevert, lenyakazva, feldarabolva, a falvakban, templomokban ahová menekültek, holttestek összeégetve feküdtek. Kétnapi járóföldre csak a pusztulás, a vér és holttestek.
Egyformán látjuk!
Este jövök, bővebben hozzászólok.
Hai!
Rövid KUN történelem.....
Árpádházi királyaink idején-délkeleten, a Moldvában és a Havasalföldön egy harcias, vitéz nép élt: a kun. A kunokat nyugtalan vérük mindig kalandozásra ösztökélte s gyakran betörtek Magyarországba. Királyaink ugyan megverték őket, de méltányolván vitézségüket, kisebb nagyobb rajokba letelepítették a foglyul esett kunokat. akik ezen túl a magyar király zászlaja alatt harcoltak új hazájukért.
A kunok nagy tömege azonban később került hazánk földjére.
A mongol áradatnak a vitéz kunok sem tudtak ellenállni. Csatát veszítve, Magyarországra menekültek. 1239-ben lépték át az ország határát. IV. Béla királyunk jó szívvel fogadta a kunok királyát, Kötönyt s negyvenezer családból álló népét. Letelepítette őket a Duna-Tisza kézére és a Tiszán túlra.
Itt jegyezném meg, picit tévedtem, nem vezére hanem királya volt a kunoknak, a később megőlt kun vezető.
Két év múlva már nekünk is a nyakunkon volt a tatár. A magyarok a veszedelemért a kunokat tették felelőssé, sőt Kötöny királyt meg is ölték. Erre a kunok felkerekedve, elhagyták az országot, s a Balkánra húzódtak. Magyarországon százával, ezrével hamvadtak el a magyar falvak. IV. Béla királyunk, hogy ismét benépesíthesse az Alföldnek pusztán maradt helyeit, visszahívta a kunokat, és újból letelepítette őket. Ettől kezdve a kun jó- és balsorsban mind a mai napig együtt él a magyarral. A kun valamivel barnább, mint a magyar; megfontolt, kevésbeszédű, mint általában a keleti népek.
A kunok két ágra oszlanak. A nagy kunok a Tiszán túl laknak; főhelyük Karcag. Említésre méltó nagykun városok és községek: Kisújszállás, Turkeve, Kunmadaras, Kunhegyes. A kiskunok a Duna-Tisza közén élnek. Főhelyük Kiskunhalas. Nagyobb helységeik: Kunszentmiklós, Fülöpszállás.
Mindkét kunság sokat szenvedett a törökök világa idejében, sőt a Kiskunság nagy része úgy elnéptelenedett, hogy a Jászságból kellett benépesíteni.
A kunok református vallásúak. Ha kun helységben római katolikus lakossággal találkozunk, azok többnyire a XVIII. Században betelepített jászok utódai.
Az egykori törzsi különállóságra ma is büszkék. Inkább tréfás, mint csúfolódó jelentősége van e megkülönböztető versikéknek.
Nagykun kényes,
Kiskun fényes,
Jász elmehet.
A kunságon- kiváltságos terület lévén- nem voltak jobbágyok, hanem mindenki egyenjogú nemes ember volt. Itt nem volt nagybirtokos, sem birtoktalan osztály. A kun városok nagy határain korán kifejlődött a tanyarendszer, bár az állattenyésztés volt a főfoglalkozásuk. A nagy juhtartás következtében a szűcsipar igen virágzó volt a kunságon. A magyar viselet legszebb darabjait, a hímes subát és a cifraszűrt itt készítették legtovább.
forrás: sulinet.hu
Hai!
Úgy véltem s talán nem rosszul, mielőtt taglalnánk a mongol(tatár nem jó kifejezés) betörést, a Muhi csatát, és az ország romlását mely követte a nagy csata vesztést, mindenképpen szükséges Julianus barát útjairől s annak összefüggéseiről beszélnünk.
Azon is elmélkedem, nem e kellene bemutatni a kunokat, akik a mongolok elől menekültek, akikkel a mongol betörés előtt szövetséget kötöttünk, de vezérük későbbi lekaszabolása miatt, amit a rémült magyarok tettek...elálltak mellőlünk s ez is befolyásolta a Muhi csata kimenetelét.......
Julianus gyors hazautazásának okai
Julianus három-négy hetet töltött Magna Hungáriában, s lóháton igen nagy terület bejárására nyílhatott alkalma. A fent említetteket megtudva (keretes írás) - bár az ottani magyarok váltig kérlelték, hogy maradjon még köztük - úgy határozott, hogy hazaindul. Döntésének két fő okát Richardus a következőképpen magyarázta el: „egyrészt azért, mert ha azok a pogány országok s a rutének földje, amelyek a keresztény- és ezen magyarok közé esnek, meghallanák, hogy emezeket is a katolikus hitre térítik, nem vennék (ezt) szívesen és a jövőben minden utat elzárnának: attól tartván, ha sikerülne ezeket amazokkal a kereszténység által összekapcsolni, valamennyi közbeeső országot meghódítanák. Másrészt (meg) azért, mert meggondolta, ha ő rövid időn belül meg találna halni, vagy elbetegesednék, munkája füstbe menne, minthogy sem egyedül nem boldogulhatna közöttük, sem a magyarországi barátok nem tudhatnák, hol van ez a nemzet” (Fr. Julianus utazásának kéziratos kútfői, 60.).
Hazafelé
Hazafelé jövet Julianus nem az idefelé vezető hosszas és veszedelmes utat ismételte meg, hanem az ottani magyarok kitanították őt egy másik útra, amelyen hamarabb juthat haza. Bendefy szerint Julianus 1236. június 21-én, három nappal Keresztelő Szent János ünnepe előtt indult el, s az útbaigazítást megfogadva a kijevi kereskedők megszokott útvonalát használta, majd Rutén- és Lengyelföldön átkelve lépte át Magyarország határát az Úr születése utáni második napon (december 27-én). A székesfehérvári kolostorba Bendefy számításai szerint 1237. január 10-én érkezett meg.
Julianus második útja
Julianus még Rómában tartózkodott, hogy IX. Gergely pápának (1227–1241) első útja eredményéről jelentést – mely fontossága okán ekkor került bele a Liber Censuumba, az Apostoli Kamara hivatalos adókönyvébe – tegyen, amikor négy domonkos szerzetes az ő útleírása nyomán elindult Magna Hungáriába, hogy „magyar véreik között hirdessék az Úr igéit”. Julianus hazatérvén szintén útnak indult egy kis csoporttal. E második, nagymagyarországi küldetésének időpontját pontosan meg lehet állapítani. Bolgara városát a mongolok 1237 őszén pusztították el, Szuzdal viszont Julianus ottjártakor még állott s csak 1238 tavaszán esett a mongolok dühének áldozatul. Tehát Julianus második útja alkalmából 1237–1238 telén tartózkodott Oroszországban.
Julianust Vlagyimir városában várta a szomorú hír, hogy a tatárok a környező keleti országokat, köztük Nagymagyarországot, Nagybolgárországot, a mordvinok földjét is elfoglalták és teljességgel feldúlták. Miután Julianus megtudta, hogy a tatárok Magyarország ellen is készülődnek, minél több információt igyekezett megszerezni a tatárokról, s jelentése a Levél a tatárok életéről címet viselte.
Julianus a Levél a tatárok életéről címet viselő jelentésében így ír a tatárok harcmodoráról: „Hanem hogy valamit az ütközetről is jelentsek, beszélik, hogy messzebbre lövik ki nyilaikat, mint ahogy más népeknél szokásos és hogy az ütközet első összecsapása alkalmával – ahogy mondják – nemcsak hogy nyilaznak, hanem úgy látszik, mintha nyíleső esnék. Említik, hogy az ütközetben a kardot és lándzsát kevésbbé használják.Ékalakú csatarendjüket pedig így építik ki: minden tíz ember élén áll egy tatár, ismét minden száz ember élén egy százados. Ezt annyi fortélyossággal csinálják, hogy a megjelenő kémek se tudjanak valami módon elrejtőzni közöttük (és) az ütközetben lekaszaboltak számát is minden késedelem nélkül meg lehet állapítani. És a különböző elemekből összegyűlt népség nem képes semmiféle hűtlenség elkövetésére sem. Mindegyik – tíz egyénből álló – csoportot különböző nyelvű és nemzetiségű egyénekből állítják össze.
Az általuk összes tartomány királyait, vezéreit és mágnásait, amennyiben feltételezhető róluk, hogy valami módon ellenállást fejthetnek ki, késedelem nélkül meggyilkolják.
A katonákat pedig és a háborúban bátor, egyszerűbb népséget a háborúra felfegyverkezve maguk előtt hajtják akaratuk ellenére (is). Ellenben azokat a földmíveseket, akik a harcra kevésbbé alkalmasok, hátrahagyják, hogy gondosan megműveljék a földeket. (…) A katonákkal szemben pedig, kiket a harcba kényszerítettek, ha jól harcolnak és győznek, (csak) kevéssé hálásak, ha pedig elesnek az ütközetben, nincs gond rájuk; de ha a harcban meghátrálnak, könyörület nélkül megölik őket a tatárok. (…) A megerősített várakat nem ostromolják meg, hanem előbb feldúlják a környéket, a népet foglyul ejtik, majd ugyanannak a vidéknek a népét összeterelik és harcra kényszerítik: saját erődítményük megostromlására.” (Fr. Julianus utazásának kéziratos kútfői, 65–66.)
Julianus hozta Batu kán levelét is, ami IV. Bélához íródott: „Én a Kán, az Égi Király küldöttje, kinek hatalmat adott a földön, hogy a meghódolókat a maguk viszonyai között fenntartsam, az ellenszegülőket pedig eltiporjam: csodálkozom rajtad magyarok királyocskája, hogy amikor már harmincadszor küldök hozzád követeket, vajjon miért nem küldesz vissza közülük egyet sem hozzám? Sem követeidet, sem levelet nem küldtél viszont hozzám. Tudom, hogy gazdag és hatalmas király vagy, hogy sok az alattvaló katonád és hogy egyedül uralkodsz egy nagy királyságban és épen ezért saját jószántadból nehezen hódolsz meg előttem. Pedig jobb és üdvösebb lesz reád nézve is, ha önként hódolsz meg előttem. Értesültem arról is, hogy a kúnokat, az én szolgáimat pártfogásodba vetted. Ezért meghagyom neked, ne tartsd őket továbbra is magadnál, hogy ellenségeddé ne legyen miattuk. Könnyebb ugyanis a kúnoknak kivándorolniok, mint neked; minthogy azok ház híján sátraikkal ide-oda vándorolnak, talán elkerülhetnek, de te házakban lakozol, neked váraid és városaid vannak, hogy menekülsz meg hát kezemből?!” (Fr. Julianus utazásának kéziratos kútfői, 67.)
Julianus első útja
Julianus barát első útjáról (1235–1236) Richardus tudósít (Nagymagyarország tényleges létezéséről), aki Bendefy szerint Julianus felettese s „irodalmilag képzett magyarországi dominikánus volt, s nagy valószínűséggel IV. Béla királyunk egyik udvari jegyzője” (Magna Hungaria és a Liber Censuum, 187.). A második útról (1237–1238) maga Julianus írt egy jelentést a pápának Levél a tatárok életéről címmel. Annak ellenére, hogy a kézirat egészen 1695-ig lappangott a vatikáni levéltárban (Cseles Márton magyar jezsuita bukkant rá), már az 1240-es évektől ismert volt, amit bizonyítanak a későbbi utazók írásai és a korabeli térképeken Julianus által meghatározott Magna Hungaria.
Julianus és három rendtársa – akik közül csak egynek, Gerhardusnak (Gellértnek) a nevét ismerjük – utazásának kiinduló helye valószínűleg a legősibb és a legjobban felszerelt fehérvári rendház lehetett, ami mellett legfeljebb Pest és Esztergom zárdái jöhetnének számba. Bendefy Fehérvárat javasolja kiindulópontnak, mert az ősi koronázó fővároson mindenképpen át kellett haladniuk, még ha a másik két városból indultak is volna el, hiszen Székesfehérvártól Konstantinápolyig nagyon is ismert és használt, nemzetközi útvonal állt a szerzetesek rendelkezésére. 1235. május elején indultak útnak, s kb. egy hónap elteltével érkeztek meg Konstantinápolyba. Ott hajóra szálltak, és a Fekete-tengeren át a Krím-félsziget keleti csücskével szemben fekvő Matrikáig (a mai Tamany) vitorláztak. Innentől kezdve már csak némi bizonytalansággal lehet rekonstruálni Julianus és három társa útvonalát. Kelet felé indultak, s Torgikánban, az alánok városában vesztegeltek fél évig. Egy idő után helyzetük olyan rosszra fordult, hogy Julianus és Gerhardus két társa feladta, s visszaindult Magyarországra. Alániából észak felé vették útjukat, s 37 napot gyalogoltak sivatagos területeken keresztül, mígnem megérkeztek egy Bunda nevezetű városba. Ezen a vidéken már iszlám hitűek éltek. A teljesen legyengült Gellért a következő városba érvén adta át lelkét a Teremtőnek. Julianus egyedül folytatta útját. Kénytelen volt egy muszlim pap szolgálatába állni, s annak kísérőjeként jutott el Nagy-Bolgárországba (kb. a Volga-Káma-Bjelája-Ural folyók által határolt terület). Itt találkozott aztán Julianus egy magyar nyelvet beszélő asszonnyal, amiről Richardus így tudósít: „Annak az országnak egyik városában, amely – mint mondják – ötvenezer harcost tud kiállítani, a barát egy magyar asszonyra akadt, akit éppen arról a földről adtak férjhez erre a tájra, amelyet ő keresett. Ez (az asszony) megmagyarázta a barátnak, milyen úton kell mennie s azt állította, hogy két napi járóföldre kétségtelenül megtalálja azokat a magyarokat, akiket keres.” (Fr. Julianus utazásának kéziratos kútfői, 59.)
Julianus a magyar asszony útmutatását követve meg is találta az ottani magyarok, azaz a krónikák Magna Hungariájának földjét, annak is a déli részét.
Richardus így tudósít Julianus jelentése alapján a Magna Hungaria-beli magyarokról és az ottani viszonyokról: „Pogányok. Istenről semmi fogalmuk sincs, de bálványokat sem imádnak, hanem úgy élnek, mint a vad állatok. Földet nem művelnek, ló-, farkas- és efféle húst esznek, lótejet [kumiszt, azaz erjesztett kancatejet] és vért isznak. Lóban, fegyverben bővelkednek s a hadakozásokban nagyon vitézek.A régiek hagyományaiból tudják, hogy azok a magyarok tőlük származtak, de hogy (most) hol laknak, nem tudták.
A tatár nemzet szomszédos velük. Mikor ezek a tatárok hadakoztak velük, nem tudták leverni őket az ütközetben, sőt az első csatában (a magyarok) verték meg azokat. Ezért is szövetséges társaikká választották őket és így egyesülve tizenöt országot egészen elpusztítottak. A magyarok földjén találkozott a nevezett barát tatárokkal, sőt a tatár fejedelem követével (is). Ez magyarul, oroszul, kúnul, németül, bolgárul és tatárul beszélt, ugyancsak ez mondta, hogy a tatár sereg, amely akkor öt napi járóföldre volt tőlük, Németország ellen akar vonulni, csak egy másik seregre várakoznak, amelyet a fejedelem a perzsák elpusztítására küldött ki. Ugyanő mondta azt is, hogy a tatárok földjén van egy nagyszámú nép, minden emberi fajnál nagyobb és magasabb s olyan nagyfejű, hogy fejük – látszatra – egyáltalán nem is illik testükhöz. Ez a nemzet ki akar törni országából és hadakozni szándékozik mindazok ellen, akik ellenük akarnak szegülni s el akarnak pusztítani minden országot, amelyet csak meghódíthatnak.” (Fr. Julianus utazásának kéziratos kútfői, 59–60.)
Természetesen Bendefy is leszögezte, hogy amit „Juliánusz az Ural-vidéki magyarság vallási felfogásával kapcsolatban mond, az túlzás. Pogány véreinkről ezeket a sorokat csak a XIII. század elmélyült vallásos keresztény szellemében nevelt szerzetes mondhatta tollba. Tudományosan bizonyított tény, hogy igen is volt fogalmuk Istenről, szellemekről stb. Pogány őseinktől származik többek között a Ťmagyarok Isteneť kifejezés is” (Az ismeretlen Juliánusz, 59.).
"Hőseink"
Julianus barát és cselekedete
„Fájdalommal állapítjuk meg, hogy Juliánusz személye, eredete, s kiléte olyan homályban áll előttünk, mintha csak nevét sem ismernők.” – írja Bendefy László, aki a 700 éves évforduló alkalmából 1936-ban jelentette meg Az ismeretlen Juliánusz címen a „legelső magyar ázsiakutató” életművének kritikai méltatását. Az már bebizonyosodott a majd három évtizedik tartó „szakmai háború” ellenére, hogy Julianus barát élő és nem kitalált személy volt.
Mi az, amit biztosan tudunk róla? Domonkos-rendi szerzetes volt, s ebből az következik, hogy 1235-ben, első útjára indulásakor már betöltötte huszadik életévét, mivel a domonkosoknál húsz év alatt senkit sem szenteltek szerzetessé. Arra nincs forrás, hogy magyar volt, de az út célját – melyről mindjárt részletesen szót ejtünk – tekintetbe véve magyarul mindenképpen tudnia kellett. Bendefy szerint biztos, hogy magyar volt, s nagy valószínűséggel Bolognában tanult, s a leendő utazás fáradalmait figyelembe véve legfeljebb 30–35 éves lehetett indulásakor.
Domonkosok, kunok, Ottó barát utazása
Magyarországon Kelet megismertetői a keleti térítést elindító domonkosok voltak, kiknek szabályzatát III. Honorius pápa 1216-ban hagyta jóvá. A Bolognában kánonjogot tanuló magyar Paulus Ungarus (Magyarországi Pál), belépvén a domonkos rendbe, 1221-ben Szent Domonkos utasítására Magyarországon kezdte el a rend szervezését. A gyors sikerek után Paulus fráter szerzeteseket küldött a Szörénységbe, majd a Kárpátok bércein túl, a kunok földjére, ám azok először visszaűzték őket. A második kísérlet – amikor is eljutottak egészen a Dnyeperig – már sikeresnek volt mondható. Ebben nagy szerepet játszott az 1222–23. évi mongol támadás, melynek folytán a kunok nagy része a Dnyepertől nyugatra menekült. Bejbarsz (Barc) kun fejedelem is megkeresztelkedett, és elismerte a magyar király főségét. 1228-ban a kun területek tehát névleg már Béla – a későbbi IV. Béla, 1235–1270 – herceg (és ifjabb király) kormányzása alá tartoztak. 1229-ben Róbert esztergomi érsek felállította a kun püspökséget a dél-moldvai Milkó központtal. Az erősen vallásos Béla tovább szeretett volna terjeszkedni mind térítési, mind politikai céllal egészen a Volgáig, s így merült fel az őshazában maradt magyarok felderítésének – és az ügy számára való megnyerésének – kérdése.
Az ősi krónikákból csak hozzávetőlegesen lehetett megállapítani az őshaza helyét, mely valahol a Meótisz (az Azovi-tenger) környékén terülhetett el. Mindenesetre Béla megbízásából Ottó barát három társával elindult, hogy felkutassa a magyar őshazát. Három év elteltével egyedül Ottó – aki kereskedőruhát öltve álcázta magát – érkezett vissza már nagybetegen, s az Úristen „nyolcadnapra a fáradt testből magához vette a hős barát lelkét.” Azt, hogy Ottó atya és társai tulajdonképpen hol jártak, nem tudjuk. Ottó írásbeli feljegyzéseket nem hagyott hátra, s tollba sem mondta útja részleteit. Bendefy szerint a Dnyeper-Donyec vidékéig juthattak el. Magának az utazásnak az időpontját sem lehet a források hiányában pontosan meghatározni, legnagyobb valószínűséggel 1231–1234 között kerülhetett sor rá. Ottó útja mégis fontos, hiszen ő hozott hírt elsőnek a keleti magyarokról, mivel találkozott néhánnyal, akik felvilágosították, merre laknak azok a törzsek, amelyekhez ők is tartoznak. Így Ottó közvetlen előkészítője lett Julianus barát útjának.
Hai!
Arról nem beszélve, hogy az Aranybullát egy jogász szemszögéből láttatta Pannacotta, ami ugye azért is örvendetes, hiszen erősen jogi alapú maga az Aranybulla.
Jó na.
Hai!
Magyarország XIII. századi térképe, a mongol betörés idején..
Kiváló adalék.
Már csak azért is, mert az ellenállási záradékkal kapcsolatban van egy érdekes kiegészítésem:
ezen az 1687-es országgyűlésen Esterházy Pál nádor vitte keresztül ezen pont eltörlését, amiért az uralokodótól német-római szent birodalmi hercegi rangot kapott, amelyet később kiegészítettek nemesítési, pénzverési joggal. Tehát az Esterházyak úgynevezett nádori ága, gyakorlatilag hazaárulásért kapott örökletes hercegi, sőt valóságos fejedelmi rangot.
1256. december 16-án IV. Béla megerősítette az esztergomi érsekség kiváltságait, majd 1257-ben István hercegre bízta Erdély kormányzását. 1258-ban IV. Béla hadjáratot indított Stájerország ellen, melynek hercegévé fiát, Istvánt nevezte ki. Ennek következtében a következő évben a stájer előkelők meghódoltak II. Ottokár cseh királynak és támogatásával ismét felkeltek a magyar uralom ellen, melynek eredményeképpen 1260. július 12-én a IV. Béla vezette magyar sereg vereséget szenvedett II. Ottokártól a morvamezei (kroissenbrunni) csatában.
1260. augusztus 20-a után István herceg újra átvette Erdély kormányzatát; öccse, Béla herceg pedig Szlavónia élére került.
1261. március 31-án, IV. Béla megkötötte II. Ottokárral a bécsi békét, melynek értelmében lemondott a cseh király javára Stájerországról. 1261. október 25-én II. Ottokár cseh király feleségül vette IV. Béla unokáját, Kunigundát. Ugyanebben az évben István herceg kiváltságot adott a (sátoralja)újhelyi hospeseknek és megerősítette a dési hospesek kiváltságait.
1262-ben meghalt Rosztiszlav herceg, IV. Béla veje, így tartományait fiai, Mihály és Béla örökölték.
Ugyanebben az évben a bárók által feltüzelt, s nagyobb hatalomra vágyó István herceg békére kényszerítette apját Pozsonyban. Ennek köszönhetően István herceget ifjabb királlyá koronázták.
1263. április 5-én IV. Béla városi kiváltságot adott a (német) lipcsei hospeseknek, majd december 17-én eladományozta a locsmándi ispánságot.
1264. augusztus 1-jén IV. Béla támadást indított István ifjabb király országrésze ellen, s néhány vár kivételével elfoglalta azt. IV. Béla egyik seregvezére ostrom alatt tartotta a barcasági Feketehalom várába húzódó Istvánt, akit végül egy híve szabadított meg szorongatott helyzetéből, mégpedig egy nagy felmentő sereggel.
1264. október közepén IV. Béla premontrei prépostságot alapított a Pest megyei Csúton.
1265. március elején a Buda felé vonuló István ifjabb király, miután több csatában győzött IV. Béla seregvezérei felett, végül döntő győzelmet aratott az isaszegi ütközetben.
1266. március 23-án IV. Béla és István ifjabb király békét kötött a Nyúlszigeten, a mostani Margitszigeten.
1267. szeptember elején, a királyi szerviensek esztergomi országos gyűlését követően, IV. Béla és fiai kiadták törvényüket a szerviensek jogairól. Szerviensek azok a személyek, akik a király vagy földesúr közvetlen segítői és személyes szolgái voltak. Ez az elkötelezettség egyúttal rangot és biztonságot is jelentett. Voltak királyi, és magán szerviensek, akik urai a dominusok voltak. A szerviens a familiaritás, vagyis az egy családhoz tartozás egy formája.
1269 nyarán meghalt IV. Béla ifjabb fia, Béla szlavón herceg. 1269. szeptember közepén István ifjabb király szövetségre lépett I. (Anjou) Károly szicíliai királlyal.
1270-ben január 18-án meghalt Margit, IV. Béla 1943-ban szentté avatott leánya. Ugyanebben az évben IV. Béla írásba foglalta a selmecbányai bányászok kiváltságait.
1270. május 3-án meghalt IV. Béla magyar király, a „második honalapító”, akit az esztergomi ferencesek templomában temettek el.
Még egy érdekességet gondoltam beírni ide a történtekkel kapcsolatban, az olvasók kedvéért:
Már többen írtunk az előzményekben arról, hogy II. András első felesége volt Gertrud(is) királyné, akit meggyilkoltak és erről többen - legismertebben Katona József a Bánk bánban - is írtak, romantikus formában.
A Gertrud(is) királyné elleni felkelésben - amely a magyar főurak részvételével zajlott - valóban vezető szerepet játszott az ország két főméltósága: Petúr bán és az ország akkori nádora, a Bor nemzetségből származó Bánk bán (akinek az elterjedt monda szerint a felesége becsületét is védenie kellett, bár erre történelmi tények nincsenek, mindenesetre a regényes megközelítésben motiválja Bánk cselekedeteit).
Az összeesküvés előtt a nagyurak kikérték az akkori esztergomi érsek, Merániai János tanácsát, aki egy híresen kétértelmű, latin nyelvű levélben válaszolt a kérdésre:
(magyarul): " A királynét megölni nem kell félnetek jó lesz ha mindenki egyetért én nem ellenzem."
Amely - a vesszőktől függően - jelentheti a következőt:
A.) A királynét megölni nem kell, félnetek jó lesz, ha mindenki egyetért, én nem, ellenzem.
vagy akár ezt is:
B.) A királynét megölni nem kell félnetek, jó lesz, ha mindenki egyetért, én nem ellenzem.
(eredetiben: Reginam occidere nolite timere bonum est si omnes consentiunt ego non contradico)
Hozzá kell tenni, hogy Bánk bánt utóbb II. Ince pápa a második értelmezésre hivatkozás miatt mentette fel a gyilkosság vádja alól, sőt, a következő király, IV. Béla (akinek az édesanyjáról volt szó) sem büntette meg.
Ez az érseki válasz azóta nagy "karriert" futott be, szállóigévé vált és a kétértelműség példájaként a mai napig él a közbeszédben is.
"Uralkodóink"
IV.Béla király uralkodási ideje 1235-1270
IV. Béla II. András fiaként 1206-ban látta meg a napvilágot, s 1214-ben a bárok nyomására máris ifjabb királlyá koronázták.
1235. október 14-én vette át a királyságot IV. Béla, II. András idősebb fia. Trónra lépése után IV. Béla hozzálátott politikai programja megvalósításához, ami apjáétól gyökeresen eltérőnek bizonyult, hiszen elsődleges célja az elherdált földek visszavétele volt.
1239. március 27-én Kötöny kun fejedelem – népével együtt – IV. Béla engedélyével beköltözött a Magyar Királyságba.
1241. április 11-én a mongol fősereg a Sajó melletti Muhi falu közelében megsemmisítette a IV. Béla vezette magyar hadakat. 1241. április végén a muhi csatából kimentett, s Ausztriában menedéket kereső IV. Bélától II. Frigyes osztrák és stájer herceg három magyar ispánság átadását kényszeríttette ki.
1242 februárjában a mongolok átkeltek a befagyott Dunán. 1242 márciusában, miután sikertelenül próbálták kézre keríteni az Adria partjára menekült IV. Bélát, a mongolok kivonultak az országból. IV. Béla az ország újjáépítésért tett erőfeszítéseinek elismeréséül a „második honalapító” elnevezést kapta az utókortól.
1243. június 7-én IV. Béla írásba foglalta a szepesi nemesek kiváltságait.
1243. júliusában a mongolok elől Magyarországra menekült a csernyigovi fejedelem fia, Rosztiszlav. IV. Béla feleségül adta hozzá egyik leányát, Annát.
1244-ben IV. Béla megállapította, illetve megújította a körmendi, a korponai és a pesti hospesek kiváltságait (a hospes eredetileg a XI-XII. században a társadalom felső, vagyonos rétegéhez tartozó előkelő, aki hazáját elhagyva, letelepülő vendégként érkezett Magyarországra, hogy a király udvarában katonai és egyéb szolgálataival szerezzen birtokot. A XIII. században vendégnek nevezték már azokat a parasztokat is, akik korábbi urukat kedvezmények érdekében elhagyva, más birtokos földjeire települtek).. 1245-ben IV. Béla megkoronáztatta elsőszülött fiát, István herceget. 1246-ban IV. Béla visszatelepítette az országba a kunokat.
1246. június 15-én a Lajta folyó melletti csatában vereséget szenvedett II. Frigyes osztrák és stájer hercegtől, aki azonban maga is elesett. Ezzel kihalt a Babenberg-dinasztia.
1247 tavaszán megkezdődött a budai vár építése.
1248. szeptember 2-án IV. Béla városi kiváltságot adott a nyitrai hospeseknek, majd 1249-ben betelepítette az esztergomi, illetve a székesfehérvári várba a helyi hospes-közösségeket.
1251. december 5-én kiváltságlevélben szabályozta a magyarországi zsidók helyzetét.
1252 júniusában hadjáratot vezetett Ausztriába, hogy a hercegség élére segítse szövetségesének, a halicsi fejedelemnek fiát, Romant. 1253 nyarán IV. Béla király, István herceg valamint orosz és lengyel szövetségeseik Morvaországban hadakoztak Premysl Ottokár ellen.1254. május 1-jén IV. Béla magyar, és II. Ottokár cseh király a pápa közbenjárására békét kötöttek egymással Pozsonyban.
1254. júliusában IV. Béla vejére, Rosztiszlavra bízta az észak-boszniai Macsó kormányzását. A herceg még ez évben meghódította Boszniát. 1254. augusztusában IV. Béla megerősítette a zólyomi királyi uradalomban fekvő Dobronya és Bábaszék hospeseinek kiváltságait.
1255. július 25-én IV. Béla a nyúlszigeti (margitszigeti) apácáknak adta a budai vásárvámot, részletesen felsorolva az egyes vámtételeket. Ugyanebben ez évben került sor az esztergomi vámszabályzat kiadására is.