Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
A család gyűlöli a párom
Torolt_felhasznalo_278760
Létrehozva: 2003. november 29. 12:07
Sziasztok!
A helyzet a következő:
5 éve vagyok együtt a párommal.
Nekem is nehéz volt megszokni, elfogadni a barátom sokszor igencsak különc természetét és gondolkodásmódját, de a családom és a barátaim egyáltalán nem hajlandóak tolerálni őt.
Eleinte Édesanyámmal is jól kijött, mitöbb hozzánk is költözött, de nemsokkal később megromlott a viszonyuk.
A legnehezebb számomra az, hogy mind a barátom, mind a családom és barátaim engem "támadnak" utálatuk tárgyával. Tehát nekem szidja mindenki a másikat.
Persze mindannyian azt várják el tőlem, hogy mellettük döntsek és a másikkal szóba se álljak többet. Én erre nem vagyok képes és nem hiszem, hogy jó úton haladna bárki is aki érzelmileg ilyen szinten zsarol engem.
Odáig fajult a dolog, hogy 27 évesen csak úgy tudok találkozni a barátommal, ha itthon azt hazudom, hogy máshova megyek. És miután átmegyek hozzá, ő kezd el balhézni velem, hogy miért nem alszom ott nála, miért nem ez v. miért nem az...
Bizonyos fokig meg tudok érteni mindenkit. A barátomat azért, mert 5 éve vagyunk együtt ebből 1 évet nála laktam, mikor anyukámmal összeveszett és én is vele mentem.
És természetesen, ha nem is kedvelték és mindig megjegyzéseket tett mindenki, ha hozzá mentem, azért ott aludtam amikor csak akartam, volt hogy napokat haza se jöttem.
A családomat azért értem meg, mert tudom, hogy szeretnek és tudom, hogy csakis a javamat akarják.
Tisztában vagyok vele, hogy azért akarnak elszakítani a barátomtól, mert ők úgy látják, hogy nem illünk össze és kifejezetten rossz hatással van rám. Némileg igazuk is lehet...
De! Én akkor is úgy érzem, hogy ez az én döntésem! Nem vagyok egy naiv liba aki számára átláthatatlan a saját párkapcsolata. Nem azzal van gond, hogy nem látom a problémákat. Inkább az, hogy látom és mégsem teszek ellene. Állítom, hogy ez még rosszabb mintha nem is látnám...
Na mind1. Nem dühöngök. Csak olyan elkeseredett vagyok. Már nem telik el nap úgy, hogy valaki ne zaklasson.
Egyetlen esélyét látom a dolog megoldásának, azt, hogy most áruljuk a házunkat és ha eladtuk akkor én is külön mehetek végre.
És ha akarom becsukom az ajtót...
Lányok! Ha lenne ötletetek, hogyan javíthatnék a helyzeten, kérlek benneteket írjátok meg.
Köszönöm!
A helyzet a következő:
5 éve vagyok együtt a párommal.
Nekem is nehéz volt megszokni, elfogadni a barátom sokszor igencsak különc természetét és gondolkodásmódját, de a családom és a barátaim egyáltalán nem hajlandóak tolerálni őt.
Eleinte Édesanyámmal is jól kijött, mitöbb hozzánk is költözött, de nemsokkal később megromlott a viszonyuk.
A legnehezebb számomra az, hogy mind a barátom, mind a családom és barátaim engem "támadnak" utálatuk tárgyával. Tehát nekem szidja mindenki a másikat.
Persze mindannyian azt várják el tőlem, hogy mellettük döntsek és a másikkal szóba se álljak többet. Én erre nem vagyok képes és nem hiszem, hogy jó úton haladna bárki is aki érzelmileg ilyen szinten zsarol engem.
Odáig fajult a dolog, hogy 27 évesen csak úgy tudok találkozni a barátommal, ha itthon azt hazudom, hogy máshova megyek. És miután átmegyek hozzá, ő kezd el balhézni velem, hogy miért nem alszom ott nála, miért nem ez v. miért nem az...
Bizonyos fokig meg tudok érteni mindenkit. A barátomat azért, mert 5 éve vagyunk együtt ebből 1 évet nála laktam, mikor anyukámmal összeveszett és én is vele mentem.
És természetesen, ha nem is kedvelték és mindig megjegyzéseket tett mindenki, ha hozzá mentem, azért ott aludtam amikor csak akartam, volt hogy napokat haza se jöttem.
A családomat azért értem meg, mert tudom, hogy szeretnek és tudom, hogy csakis a javamat akarják.
Tisztában vagyok vele, hogy azért akarnak elszakítani a barátomtól, mert ők úgy látják, hogy nem illünk össze és kifejezetten rossz hatással van rám. Némileg igazuk is lehet...
De! Én akkor is úgy érzem, hogy ez az én döntésem! Nem vagyok egy naiv liba aki számára átláthatatlan a saját párkapcsolata. Nem azzal van gond, hogy nem látom a problémákat. Inkább az, hogy látom és mégsem teszek ellene. Állítom, hogy ez még rosszabb mintha nem is látnám...
Na mind1. Nem dühöngök. Csak olyan elkeseredett vagyok. Már nem telik el nap úgy, hogy valaki ne zaklasson.
Egyetlen esélyét látom a dolog megoldásának, azt, hogy most áruljuk a házunkat és ha eladtuk akkor én is külön mehetek végre.
És ha akarom becsukom az ajtót...
Lányok! Ha lenne ötletetek, hogyan javíthatnék a helyzeten, kérlek benneteket írjátok meg.
Köszönöm!
"nehéz volt megszokni, elfogadni a barátom sokszor igencsak különc természetét és gondolkodásmódját"
Mert ebbe a személyiségzavartól a drogos képzelgésekig bármi belefér. . .
Én is szókimondó vagyok, gyakran obszcén is, mégis szerettek mindig is. . . Azért sem értem. . . Főleg így hogy egy egyáltalán nem homogén közeg kb azonos elszántsággal és kérlelhetlenül utálja a srácot. . .
De nyilván oka van, amikor valakit ennyire szenvedéllyel utálnak. . . Főként hogyha azt feltéelezem, hogy a családja és a barátai is szeretik nae-t. . . Oka kell hogy legyen ilyen szintű utálatnak. . .
Jól fontold meg, hogy hogyan tovább!!!
Biztos Te is ilyen vagy, hogy nem szeretsz váltani, mert gond van, hanem inkább megpróbálod valahogy megoldani a problémát. Folyamatosan. De hol a határ?. . .
Mert baromi fárasztó, hogy míg "gróf úr" ül és csak a száját jártatja mindenért, mitöbb állandóan ő van megsértődve, addig te azon tépelődsz, hogy tudnál mindenkinek megfelelni.
Tényleg teljesen belefáradtam. . .
Néha úgy érzem magam mint egy skizofrén aki az egyik énjével próbálja győzködni a másikat, hogy bizony "gáz" van. De a másik énje eddig mindig meggyőzte, hogy türelemmel legyen. A kérdést 100x feltettem már magamban (mindegy "melyik énemnek" :o) ), hogy miért szeretek egy ilyen embert?! Nem tudom. . .
A legjobban az fáj hogy igaztalan vádakkal bánt.
Olyan dolgokat állít rólam amik nem valósak. Ilyenkor azon szoktam töprengeni, hogy sajnos ilyen buta és össze-vissza beszél csak hogy bosszantson, vagy hogy 5 év alatt nem volt képes megismerni.
Bárhogy érvelek , rögtön mondom is magamnak az ellenérvet. Örök harc ez bennem és amíg nem vagyok képes magamban "rendet rakni", addig nem fogok tudni szakítani vele.
Tudom unalmas lehet amiket írok, pláne, hogy ilyen hosszasan teszem :o) , de talán én is írtam valami használhatót.
És bár önzőnek tűnhetek, de olyan jól esik még kiírni is magamból.
Eleg kiserteties szamomra az irasaid olvasni. Tulsagosan magamra, magunkra ismerek benne. Az en baratomat is nehezen fogadta el a csaladom - ha ugyan elfogadta, a barataim nagy reszet elvesztettem miatta, mindig nekem szidta mindenki - abba persze senki nem gondolt bele, milyen is ezt hallgatni. Nagyon nehez volt beismerni magamnak, hogy rosszul valasztottam, es most egyre nehezebb, hiszen nagyon sokat valtozott mellett, jo iranyban - de elobb-utobb muszaj tenni valamit. Mi is majdnem ot eve vagyunk egyutt, es sajnos most mar erzem, hogy barhogy is probaltam vedekezni, megrontotta a kapcsolatunkat a kivulrol jovo nyomas. Most azt erzem, reszemrol mar csak a megszokas, ragaszkodas, a felelem az egzedullettol es a cselekveskeptelenseg az, ami osszetart bennunket. Ay erzeseim nagyon mrgsinylettek azt, hogy mindig nekem kellett tartani a hatam, rajtam csapodott le mindenki ellenszenve, mindig en szegyelhettem magam miatta. Lepnem kene, de nem megy. A kapcsolatunk egyre rosszabb, en probalom szeretni, es valoban, o mindent meg is tesz ezert, imad, szeretget, de hiaba, nem megy, nem jo mar egyutt. Azt javaslom, menekulj ebbol a kapcsolatbol minel hamarabb, mergezett a talaja, sok jo nem sulhet ki belole, szerintem nem eri meg megvarni azt, hogy megutaljatok egymast, sot, azt sem, hogy erted jojjon az uj herceg feher lovon, mert akkor magadat fogod utalni. . .
Minden jot, udv, fuszer :)
U. I. : Tudom, mondani konnyu, en mar honapok ota gyotrodom a kivitelezessel. . . :(
De tényleg csak azt tudom javasolni, hogy csald meg. Ha már ezt meg tudod tenni, akkor érzelmileg már egy kicsit elszakadtál és utána már minden könnyebb lesz.
Mert ha nem szakadsz el tőle, egyszer biztos, hogy bánni fogod, méghozzá nagyon-nagyon.
Mindenesetre köszönöm és megpróbálom átértékelni a dolgokat.
Előbb-utóbb biztos sikerül az elszakadás. Nálam esetleg ez tovább tart mint másnál. Mindg az utolsó pillanatig próbálom javítani, helyrehozni a dolgokat. Pedig már tudhatnám, hogy sokszor nem érdemes.
Mégegyszer, köszi!
Lehet, hogy akkor tini voltál, de most már felnőtt nő vagy és próbálj meg helyesen dönteni.
Mi lesz, ha gyereketek lesz? Biztos csak magadra számíthatsz majd. (Mert ugye a családodat ezzel a kapcsolatoddal kiejted!)
Gyange sza*r vagyok, mert még az is megfordult a fejemben, hogy nem tudnám elviselni, ha mással látnám. Tudom, hogy idővel az ember túlteszi magát ezen, de én attól az időszaktól félek.
Nem voltam egyedül 16 éves korom óta egy napot sem. Nem volt sok barátom, nem jött ki az időmből, mert az előző is 5 évig tartott.
Ma már nevetek rajta és magamon. De akkor tini voltam. . .
Most már nehezebb elszakadni.
De hidd el, hogy melletted fognak állni és segíteni fognak mindenbe. Addig dönts, amíg ezt a szálat nem téped el amiatt, aki lehet, hogy nem is szeret igazán.
Azért semmiképp ne maradj vele, mert te mennyi mindent adtál már neki. Hiszen ezt a sok mindent olyan embernek is adhattad volna, aki értékeli és viszonozza.
Mindig annyit kapsz, amennyit vársz. Várj többet, hiszen az életed nem élheted le úgy, hogy nem kapsz attól semmit, akit párodnak választol.
Ne vesztegesd az időd!
Feletettem már magamnak a kérdéseket.
Az őszinte válaszok szerint nem kellene vele maradnom. De azt mondjátok meg nekem, hogy ha érzem, látom, hogy nem jó ez így akkor miért nem lépek.
Tegyük fel tényleg nem hozzám való a barátom. És míg én fognám a kezét egy esetleges betegségnél, már kétséges, hogy ő megtenné- e ezt hosszabb ideig is?. . .
Ha mondjuk eljutok arra a pontra, hogy valóban szakítanom kellene, miért nem tudom megtenni?!
Olyan "mérges" a helyzet, hogy most már megemlíteni sem merem egyiket a másiknak.
Ha őszinte akarok lenni magamhoz, akkor azt is mondhatnám, hogy a barátomnak kellene toleransabbnak lennie. Elmondhatatlan mennyi minden tettem érte az 5 év alatt. Mindig én voltam aki "tartotta a hátát" és mindig én toleráltam többet. Valahol nagyon fáj, hogy most én kértem a türelmét és mégsem hajlik a megértésre. Ha kiböjtölné amig külön költözöm nem lenne semmi gond. De ő egyszer azt mondja, hogy megérti és ok. türelmes lesz, aztán mégis előjön egy hét múlva azzal, hogy neki ebből elege van.
Sajnos tudom, hogy az egyik fél legtöbbször többet enged egy párkapcsolatban mint a másik és ez nálunk is mindig így volt.
Nem kérem tőle, hogy annyit adjon amennyit én, mert nem képes rá. Csak azt szeretném, ha annyit adna amennyit ő maga képes lenne.
Az is eszembe jutott, hogy ez a vacak helyzet arra is jó, hogy most bebizonyítsa mennyit ért neki ez az 5 év és mennyit érek én.
Mennyire szeret engem az a férfi aki így viselkedik velem?. . .
És ez a nagy dilemmám, hogy a családom apróbb jelekből ezt esetleg már előbb észrevette.
Lehet, hogy szakítanom kellene vele, de nem tudom képes vagyok-e rá.
Másrészről az is lehet, hogy ha a családom inkább hagyta volna, hogy az tegyek amit akarok, már lezártnak tekinthetnénk a dolgot.
De talán a tiltások miatt ragaszkodom hozzá mégjobban.
Mint a gyerek akit tiltanak a csokitól. . .
Pár kérdést fel kellene tenned magadnak.
- Miért akarok a barátommal maradni?
- Tényleg szeretem őt?
- Megéri, hogy a családommal végleg összevesszek?
- Nem azért akarok vele lenni, hogy "Nekem ne mondja meg senki, hogy kivel legyek!"?
- Vele boldog leszek?
- Ő az igazi?
Én úgy érzem, hogy te látod a lényeget. Dacból és csak azért, hogy neked legyen igazad ne maradj vele. Ha viszont úgy gondolod, hogy ő az igazi és mindent megér, hogy vele éld le az életed - aminek boldognak kell lennie - akkor viszont ne engedd, hogy beleszóljon más is. De soha ne feledd el, hogy a vérkapcsolatot nem szakíthatod meg és nem is tudod. Néha a szülőknek is igaza lehet.
Ja és kivánok neked mihamarabbi költözést hogy végre nyugiban éljed a saját életed. :))
sok sikert