Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Tisztelt Doktor Úr!
Most olvasom legújabb könyvét, "A nő"-t. Gratulálok hozzá, nagyon tetszik! Minden nőnek el kellene olvasnia, szerintem. Komoly kritikákat fogalmaz meg rólunk nőkről, és sajnos nagy igazságok vannak benne... Elgondolkodtató. Szinte teljes mértékben egyetértek a leírtakkal.
Csütörtökön, Szombathelyen, személyesen is meghallgatom Önt. :-)
Szeretnék segítséget kérni, mert van egy 17 éves lányom akivel időnként nagyon sok problémánk van. Hol velem, hol az apjával, vagy éppen az öccsével szemben vannak düh- kitőrései. Ilyenkor torka szakadtából üvölt velünk amit mi egyre nehezebben tolerálunk, hol engem hol az apját hülyézi le, de ennél még csúnyább szavakat is mond néha. Az igaz, hogy viszonylag jó tanuló, de semmit soha nem kellett neki itthon csinálnia.Én 4éve itthon vagyok 50% rokkantságin, bár mikor bármilyen rosszul is vagyok annyit sem kérdez, hogy kérek e egy teát. És az biztos , hogy nem tőlünk tanulta ezt az érzéketlenséget. Én anyukámat és nagymamámat is haláláig gondoztam. Férjem nagymamájával és anyukájával élünk együtt, a nagypapa meghalt már de még élt ő róla is gondoskodtunk, sőt amikor a dédmama beteg lett, nála is helytálltam. Egyszerűen én akkor érzem jól magam a börőmben ha segíthetek vagy valakit boldoggá tehetek pl. megdicsérem a munkáját. Igaz ezelőtt két évvel a kislánynak volt egy depressziója, amit kezeltettünk is egy darabig, de ahogy jobban lett nem volt hajlandó elmenni a pszichiáterhez beszélgetni. Aztán én felkerestem a doktor nőt és elmagyarázta, hogy a kislány nárciszta jelleggel bír. Uralkodni akar az egész családon. Sajnos ez mi is így érezzük, de semmit nem tudunk tenni ellene.Természetessen nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy mit rontottam el. Sőt a volt pszichológusát is azért kerestem fel, hogy ha valamit rosszul csináltam ki tudjam javítani.Mivel amikor kicsi 3éves volt dolgozni kezdtem és 13 éves koráig dolgoztam, úgy éreztem ha itthon vagyok kárpótlom és teljes mértékbe kényeztettem. Ágyba vittem a reggelit ,bepakoltam a tízórait, meleg ebéddel vártam. Nem járunk csavarogni, nincsenek barátnőim,nem iszunk, nem dohányzunk.Párommal 20 éve együtt vagyunk és szeretjük egymást. A mi gyerekünknek ez még se jó. Ha nem akarom, hogy veszekedés legyen mindent rá kell, hogy hagyjak,akkor nyugodtság van. De ahogy valamit szóvá teszek abban a pillanatban borzasztó hisztibe kezd. Verni soha nem vertük, (bár mostanában elcsattant ilyenkor egy pofon)! Igaz ez a kislány gyereknek maga volt a csoda , jó tanuló, kedves, aranyos. Az összes próbláma szerintem akkor kezdödőtt amikor menstruálni kezdett ill. pont aznap halt meg az anyukám is. Már az egész család haptákban áll előtte és úgy érzem ez nagyon nem jó, pl. ha az apukája számítógépezik de ő pont oda szeretne ülni akkor azt is megteszi, hogy az apjának kikapcsolja a gépet. Egyébként a párom van amikor havi 348 órát dolgozik értünk, de ezt hiába magyarázom a lányomnak sem az apját sem engem nem tisztel.
Mit tudok tenni ez ellen a viselkedés ellen, meddig tolódik ki a kamaszkor és mi az a határ amit már nem vagyunk kötelesnek elviselni mint szülők? Tegnapi napon is szépen megkértem nem kiabáltam vagy veszekedtem)
hogy a kivasalt dolgait ne vágja le egy felvevés után a fotelba hanem rakja be legyen szíves a szekrénybe ,na erre akkora cirkuszt csinált, hogy a végén remegtem. Egyébként természetesen én rakom rendbe a ruháit, szobáját , ablak tisztítástól kezdve mindent, ha pedig szólok azt mondja, hogy ezt vállaltuk amikor gyereket vállaltunk. Ja és kötelességünk róla gondoskodni. Ilyenkor néha szívem szerint felpofoznám de ugye nem lehet mert akkor vagy megfenyeget, hogy elköltözik (egyszer 3 napra el is ment) vagy azt mondja, hogy akár fel is jelenthet minket ha pofon vágjuk! De akkor mit tehetünk mi, mik a jogaink nekünk? Meddig mehet el egy gyerek a szemtelenségbe, és meddig vagyunk kötelessek tűrni? Mik a szülők jogai , mert erről sajnos sehol nem esik szó.
Elnézést ezért a hosszú levélért de az hiszem ez nagyon sok családot érint ez a kényes téma valamilyen formában. Válaszát előre is köszönöm. Maradok őszinte tisztelettel: Zsuzsi
Kedves Imre!
Eleg hosszu utat jartam be amig megtalaltam Ont, bar (akarmennyire is kizarom az eletembol a mocskos mediat) manapsag nem lehet nem hallani a munkassagarol. Tanultam keves pszichologiat, foglalkozasomnal fogva egy idoben rengeteget dolgoztam problemas (anorexias, kenyszerevo, vagy epp "csupan" elhizott, stb.) emberekkel. Eleg sokszor szoba kerult az On neve, en meg szepen el is konyveltem, hogy "hat a Csernus az egy allat". :-) Raadasul mikor egy ismerosomnel lattam ama bizonyos regi tv-musorat, meg is erosodtem ebben a hitben.
Epp ezert vettem meg a No c. konyvet, kivancsi voltam, hogyan is beszelhet ez az ember a nokrol. Megdobbentem. Mint ahogy ezt mar egy masik forumon le is irtam Onnek- Onben kellemeset, magamban nehol igencsak kellemetlenul csalodtam. (meg ugy is, hogy egy jo ideje vegre tenyleg azt latom a tukorben amit kellene, meg ha ez olykor szarul is esik) Szoval ez egy baromi jo konyv!
Amivel kapcsolatban temafelvetesem lenne: olvasni nagyon jo Magat, nezni annyira nem. :-) Nem is azert mert -habar le is irta miert- sokszor nagyon szigoru arcot vag, hanem azert, mert ez nem csak szigoru, de neha nagyon indulatosnak tunik. Egy indulatos emberbe eleg nehez pacienskent bizalmat fektetni. Ezt a modszert ugye csak azoknal alkalmazza akiket eloszor felmer (gondolok itt arra, hogy ez ugye nem mindenkinel jon be)?
Egyebkent tenyleg ennyire megrenditi az emberi oszintetlenseg?
Akar igen, akar nem, eleg sok energiajat leszivhatja a munkaja. Erdelekne, hogy ki szokott-e kapcsolni, es ha igen, hogyan? Milyen "a Csernus" mint ember?
Szivbol kivanok sok erot es egeszseget a tovabbiakhoz!
(Es koszonom!)
Figyelemmel kísérem a médián keresztül tevékenységét, és nagyon tetszik az Ön módszere. Vannak emberek akiknek a szüleik helyett valakinek meg kell mondania kerek perec, akár hangosan bele az arcába, hogy mi a helyzet mit csinál rosszul. Különben nem ébred fel soha.
Hasonlóan gondolom, hogy az akaraterő nagyon fontos minden ember problámáinak a megoldásában. És ha valakinek problémája van azt nem a környezeti nyomás hatására hanem belső indítatásból kell megoldania.
Szerintem mindent "csak" akarni kell és akkor elérhetőek céljaink. Nekem gyakran bejött az életem során és sokszor hallottam ezt a mondatot: hát nem túl jó amit csinált, de látom az akaraterőt és ezt értékelem.
Kiváncsi vagyok, hogyan dolgozza fel annak a sok embernek a gondját baját aki Önhöz fordul. Egy pszihiáternek nincs szüksége néha egy másik pszihiáterre? Vagy a párja segít ebben?
Nehéz lehet "becsukni maga mögött az ajtót" amikor hazamegy és a magánéletéről gondolkodni nem mások problémáján filózni! Vagy tévedek?
Szerintem az orvostársadalom sokszor ezért van befásulva a betegeihez, mert ha mindenkivel együttérezne nap mint nap abba bele lehet őrülni!
Gyakran vannak sikerélményei, vagy a mai társadalomban nagyon nehéz egy-egy emberkét helyre rázni lelkileg?
Zita
Nekem semmi lelki problémám nincs, remélem nem is lesz az életben, vagyis inkább úgy mondanám, hogy jól veszem az akadályokat.
És Boldog Vagyok!
Csak annyit szeretnék írni, hogy ismeretlenül is NAGYON tisztelem Önt, minden könyvét olvastam, karácsonyra könyörögtem ki az új könyvét! Nagyon fogok örülni, ha megkapom, de akkor - mondtam is a páromnak- szenteste már ne számítson rám
Egyébként most olvasom harmadszorra a "Bevállalom" önéletrajzi könyvét, hogy mi érint meg annyira benne ne kérdezze. A fényképei kiesve, a számomra fontos részek aláhúzva, nagy igazságok vannak benne. Mindig hurcolom magammal. Köszönöm, hogy van a világon!!!!
További szép napot kívánok Önnek és sok boldogságot, egészséget a Családjának!
Tisztelettel: Jencsik Hanna
Kedves Doktor Úr!
Már hat éve gyötőr egy borzasztó fóbia: félek a félrenyeléstől. Lehet butaságnak tűnik, de nekem megkeseríti az életem. Ha eszek a gyomrom görcsbe rándul, és ha ételre gondolok a nap bármely szakában szinteén készen vagyok. Régen nem volt ilyen hülyeségem, de nem tudok ettől a fóbiától elszakadni. Voltam pszichológusnál, pszichoterápián, de semmit nem ért. KÉREM SEGITSEN
KÖSZÖNÖM
És köszönöm, hogy segített rajtam ehhez nem kellett önt megkeresnem, ön jött el hozzánk előadást tartani máj 3.-án és most nov 5.-én, sokat változott azóta az életem májusban akkora erőt adott az életem változtatásához amit nem feltételeztem volna ezért hálás vagyok, olyan volt az előadása számomra mintha csak nekem szólna, pedig tele volt a művelődésiház az ön rajongóival. Igen tudom, most arra gondol - befolyásolható!!!!! Igen igaza van
Üdvözlöm ismét! Elfelejtettem megkérdezni pár dolgot.
Milyen céljai és vágyai vannak még az életében?
Nincsen-e a tervei között, olyan előadás sorozat, ahol emberekkel beszélget, esetleg csoportterápia keretében segít?
Miért kérdezem? Mert olvastam a 10 pontból álló szabályzatát, ami tökéletes, csak épp ki ad útmutatót, hogy hogyan is kell megtanulni elengedni valakit, hogyan is kell türelmesnek lenni, hogyan is kell másoktól függetlennek lenni, stb.?
Ebben a világban, ahol már tömegével vannak olyan felnőttek /köztük én is/ akik elvált szülők gyerekei, nincsenek szülő képek, minták. Nem hozzuk otthonról azokat a tapasztalatokat, amiket régebben megkaptak a gyerekek az apa-anya, nagymama-nagypapa által. Ez igen sok gondot okoz a párkapcsolatokban, gyereknevelésben. De javítson ki, ha nem jól gondolom.
Rengeteg kérdésem lenne, nincs rá annyi idő és hely.
Köszönöm válaszát!
Zita
Ön hogyan éri el ezt,hogy pl. drogos emberből kihozza a jót, a sikert ?
Sok év után végre egy olyan sztárvendég, aki érdekes, valamint nagy szükség lenne a mindennapokban is itt rá az Nlc-n! :-)
Csernus doktorhoz:
Kimondottan kedvelem, jókat tud kérdezni! Mit gondol ha ezt egy kicsit kedvesebben tenné, a felelő nem érezné szükségét annak, hogy komolyan elgondolkodjon a kérdésen?
Üdvözlöm!
A paranoia és a skizofrénia örökölhető, vagy tanulható???
Köszi a választ
Ui: én is kértem Jézuskától az új könyvéből!!!
Kedves (?) Doki!
Mit tehet az ember,ha egy családtagnak nyilvánvalóan problémái vannak (alkohol) de ő nem akar talpraállni?Orvosi segítségre nem tudjuk rábeszélni,igazából azt sem látja be mekkora a baj.Több évtizede masszív alkoholista emberről van szó...Mi a családja mit tudnk még tenni?A szép szó eddig nem jött be.A csúnya sem..semmi..
Más.Szülinapomra azt hiszem megkapom az új könyvét,alig várom.
Tisztelt Doktor Úr!
Kérem szépen írjon véleményt!
Gyászolok, néhány hónapja elvesztettem az anyukámat. Rohadtul fáj. Ott voltam amikor meghalt, éreztem, hogy elmegy. Soha még ilyen érzelmeket nem éreztem. Olyan volt utána, mintha elment volna az összes fizikai erőm, meg voltam ilyedve, hogy soha többé nem leszek képes még egy pohár vizet sem önállóan inni. Ez elmúlt. Már fizikailag rendben vagyok. Elveszett a biztonságérzetem. Régóta beteg volt, mégis olyan biztonságot adott, hogy van. Most meg csak keresem, biztosan magamban kéne... Nehéz... Helyre szeretném tenni magamban ezeket az érzelmeket. Segítene?
Köszönettel:
iringa
Kedves Doktor úr!
Önnek van példaképe? Van akire felnéz, akit elismer?
Nem okozott gondot a lelkében, hogy egy ismeretlen orvosból hirtelen népszerű, keresett doki lett?
Hallottam egy riportban, hogy igen elfoglalt és egy magánklinikán rendel. Ez azt is jelenti, hogy "hétköznapi" /nem fizetős/ betegeket már nem is gyógyít?
Mi volt a legnagyobb sikere és kudarca eddigi pályafutása során?
A magánélete tudom, hogy tabu, ezért nem is kérdezek róla
Köszönöm válaszát! További jó munkát kívánok!
Üdvözlettel: Zita
A fodrászával mi a helyzet?
A sok apró problémám mellett leginkább a dühkitöréeim jelentik a legnagyobb gondot. Van egy lassan 4 éves és egy 21 hónapos kisfiam. Szinte egyedül nevelem őket, mivel a férjem nagyon sokat dolgozik, így alig van itthon. Ha itthon van, akkor sem foglalkozik annyit velük, amennyit én szeretnék. Úgy érzem, akkor kicsit fellélegezhetnék, még úgy is, hogy itthon maradok, de nem. A fiúk nagyon anyásak, valószínüleg emiatt is. Néha annyira utálom ezt a helyzetet, hogy az egyetlen válaszreakcióm a düh, ami nagy erővel tör rám. Ez persze nagyon sokszor a fiúk előtt tör ki, és általában az ő elevenségük, csínyük miatt történik. Így ők úgy érezhetik, hogy rájuk vagyuk dühös, de az alapvető probléma mégsem az. Én nem szeretném, ha ők így nőnének fel! Próbálom visszatartani, de sokszor nem megy. Számomra a legjobban az esik, ha valamit földhöz vághatok, még ha el is törik, de ez is csak korlátoz. Én felismerem a problémámat és a korlátaimat (valamennyit tanultam pszichológiát), de nem áll módomban szakemberhez fordulni. Van-e valami "öngyógyító" módszer, amivel ki lehetne keveredni ebből sz ördögi körből?
Köszönettel és tisztelettel:
Edit
El tudom ezt én dönteni vagy inkább csak a külső szemlélő?
mármint nem én, hanem maga a beteg. Bocs.
Szép napot, Doktor Úr!
Érdekelne, előfordul-e, hogy az ismert módszere helyett másikat választ egy-egy beteg kezelésénél? Felméri-e, hogy kinél melyik megoldás a leghatékonyabb, vagy úgy gondolja, hogy mindenkinél a ráébresztős-ledorongolós kezelés az egyetlen üdvözítő? Ha valakinél nem válik be, mi a következő lépés?
Köszönettel,
Démétér
Kedves Doki !
Csak a tv-ben láttam néhány adást, amikor a betegekkel beszélget. Eleinte rémisztő volt számomra a módszere.
Miért kell ilyen drasztikusan a "lelkükre beszélni" ? Nem sérülnek ezáltal, hatásos a gyógyulásuk szempontjából ?
Napjainkban praktizál még ?
Üdvözlettel:
baba
Tisztelt Doktor Úr!
Honnan tudhatja egy ember, hogy pszichiáterre van szüksége? Melyik az a pont, amikor már nem tudja maga megoldani a problémáit? El tudom ezt én dönteni vagy inkább csak a külső szemlélő? Nem magamért kérdezem, azt hiszem elég jól tudom kezelni az életemet, inkább csak kiváncsiságból. Van olyan ember a családomban, aki azt hiszem segítségre szorulna, de ezt soha, semmilyen körülmények között nem vállalná fel. Ez egyedi eset, vagy a beteg általában nem érzi magát betegnek? Hogyan lehet egy olyan emberen segíteni, aki ezt nem akarja? Van valami módszer arra, hogy felismertessük vele azt, hogy segítségre van szüksége? Félek, hogy ha nem sikerül kirángatni ebből az évek óta tartó állapotból (önsajnálat, betegségének elhanyagolása, nekem már úgysincs miért élnem) valóban belehal.
Üdvözlettel: urino
Örülök, hogy legalább neten találkozhatunk.
Kérdésem a következő lenne:
Most ért véget egy 4 éves kapcsolatom. A pasim össze-vissza csalt és ivott is és az önbizalmam teljesen aláásta. Úgy érzem, hogy tönkretett valahol. Nagy szenvedélyes szerelem volt, de lehet, hogy csak a részemről, mert a pasi 2 évvel fiatalabb volt és lehet, hogy csak azt nézte, hogy nálam nem kellett albérleti díjat fizetnie...végül kidobtam. Másodjára. Úgy érzem, hogy sikerrel. Vajon összefügg azzal, hogy apám elhagyott és nem láttam úgy 6 éves koromtól 21 éves koromig, hogy nem találom életem párját?????? Miért nem bízok magamban???? A listán, ami a nőiességet ha egy 3ast adnék magamnak és igen, zavar az öregedés...mi lesz így velem? A munkám sem élvezem, mert igazából énekelni szeretnék, de nem akarok olyan lenni, mint az anyám, mégis követem a mintát. Én nem akarok egyedülálló anyuka lenni egy kamasz gyerekkel, szegényen, pedig úgy néz ki, követem a mintát. Ki akarok törni a sablonokból. Én nem az anyám lánya akarok lenni, hanem önmagam!! Segítsen! Mi lehet az út ehhez????
Tisztelen Önt, sőt, mint férfi is tetszik!
Köszönöm: Klára
Kedves Csernus Doktor!
Korabban dolgoztam a Lipot Addiktologian,igy volt szerencsem szemelyesen is megismerni a stilusat.Nagy segitseg volt nekünk,apolonöknek,amikor este/ejjel rendet tudott tenni a drogbetegek között.:-) Szeretnem megkerdezni,hogy önmagaval szemben is ennyire kritikus?Vajon mindenkinel bejön a kemeny hangnem?Neha ugy erzem,hogy ez csak egy alarc,ami mögött azert egy erzö ember van.Irja meg nekem, jol gondolom-e?
Tisztelettel:Heö