Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Ha az ünnep elérkezik az életedben, akkor ünnepelj egészen. ... Tisztálkodjál belülről és kívülről. Felejts el mindent, ami a köznapok szertartása és feladata. Az ünnepet nemcsak a naptárban írják piros betűkkel. Nézd a régieket, milyen áhítatosan, milyen feltétlenül, milyen körülményesen, mennyi vad örömmel ünnepeltek! Az ünnep a különbözés. Az ünnep a mély és varázsos rendhagyás. Az ünnep legyen ünnepies. ... mindenek fölött legyen benne valami a régi rendtartásból, a hetedik napból, a megszakításból, a teljes kikapcsolásból, legyen benne áhítat és föltétlenség. Az ünnep az élet rangja, felsőbb értelme. Készülj föl rá testben és lélekben.
S nemcsak a naptárnak van piros betűs napja. Az élet elhoz másféle, láthatatlan ünnepeket is. Ilyenkor felejts el mindent, figyelj az ünnepre.
Márai Sándor
Szép délutánt és estét kivánok mindekinek!
Ha leereszkedsz lelked mélységeibe, megtalálod a boldogsággal kevert szomorúságot. Vajon lehetnek-e boldogok a napok, ha nem ismerjük a szomorúságot? Ott van ő mindenben, a lombját hullató fa koronájában, a szirmát vesztő virágban, a medréből visszavonuló tenger hullámában és a felhők mögött lebukó nap búcsúzásában. A hegyek szívében is ott lapul a szomorúság. Bánkódnak, hogy nem nőttek az égig, s ha egykor az egek lábát is súrolták, az évek múlásával ormuk megkopott, színük elhalványult. Ezt teszi velünk az idő: a szépség is törékeny, mért volna kegyesebb az örömökkel? Hogy minden boldog pillanatba egy csepp szomorúság vegyül – sosem vagyunk maradéktalanul boldogok -, úgy a szomorúság felkészít a boldogabb időkre. Emberi ez is: alászállás és felemelkedés. Ahogy a nap és az évszakok búcsúznak, majd magukhoz ölelik újra a csillagokat, úgy változandóság honol mindenben: az emberi szívben, a hangulatokban, a körülményekben.
(Tatiosz)
William Blake - Az esti csillaghoz
Ó, szőke haju angyala az estnek,
Most, míg a nap megűl a hegyeken, gyújtsd
Lángra szerelmi fáklyád, és sugárzó
Koronáddal mosolyogj ágyainkra!
Mosolyogj szerelmeinkre, s míg az ég
Kék függönyét elhúzod, hintsd ezüst
Harmattal a virágokat, ha jókor
Álomra hajtják édes szemüket.
A tóban ringasd el a szeleket,
Ints csendet parázsló szemeddel, és
Ezüsttel mosd el a homályt. Hamar, jaj,
Hamar itthagysz; aztán a farkas ordít
S az oroszlán szeme izzik a fák közt:
Nyájaink gyapja szentelt harmatodtól
Csillog; ó, nézd s vedd oltalmadba őket.
(Somlyó György fordítása)
Ma egy viccet hoztam...
A székely apa összehívja három fiát.
- No, pulyáim, hát melliktek dűtötte bele a budit az árokba?
Persze egyik sem jelentkezik.
- No, akkó mostan elmeséllem nektek, hogy a George Washingtonék is vótak hárman testvérek, osztán eccő az apjok megkérdte, hogy mellikük vót, aki a cseresnyefát kidűtötte. Hát, a George Washington, bizony nem szívessen, de jelentkezett, mert hát ű vót. No, ekkó az apja megdícsérte, mert hát ugye becsületessen bevallotta és büszke vót a fijára. Úgyhogy mostan újból mekkérdem, hogy melliktek dűtötte a budit az árokba.
Kisvártatva jelentkezik az egyik gyerek:
- Hát én vótam az, apám.
No, kap is egy akkora nyakast, hogy a szeme jojózik, ki is fakad:
- De hát apám, hát a George Washingtonék?! Meg a cseresnyefa?! Nem kee meséte, hogy amikó jelenkezett, akkó az apja dícsérte, meg büszke vót?!
- Dehonnem. Csak hogy a George Washingtonnak az apja nem űt fönn a fán!
"Télapó! Télapó!
Hol van a te házad?
Ki adta? Ki varrta
báránybőr subádat?
Meleg, jó szívednek
honnan van a kincse?
Zimankós hidegben
van, ki melegítse?"
Szánomat szélsebes
három pejkó húzza,
kucsmás fenyők között
kanyarog az útja.
Nagy piros szívemnek
jóság a kilincse,
s édesanyák mosolygása
a legdrágább kincse.
Hidegben nem fázom
egyetlenegyszer sem:
az ő bársony pillantásuk
átmelenget engem.
Emberek
Közöttünk járnak - jól ismerheted -
büszkén, fennkölten, mint az istenek,
kikkel különben gyakran értekeznek;
téged, köszönd meg, hogyha észrevesznek.
De ezt nekik meg kell bocsátanod,
mást szomjaznak, a fényontó napot;
szemük kibírja nem káprázva, bátran -
és lenn csúszkálnak itt a föld porában.
S közöttünk járnak - hátha ismered? -
szelíd, csöndben merengő emberek.
Lehajtott fejjel, búsan, szenvedőn
a porba néznek önfeledt-merőn.
A hangjuk halk, a léptük ingatag,
megannyi félszeg, álmodó alak,
szemük csak rejtve, néha-néha lobban -
s ott jár a lelkük fenn a csillagokban.
Kolozsvár,1908
építsd föl minden éjszaka
építsd föl újra s újra
amit lerombol benned a
nappalok háborúja
ne hagyd kihunyni a tüzet
a százszor szétrúgottat
szítsd a parazsat nélküled
föl újra nem loboghat
nevetségesen ismerős
minden mit mondtam s mondok
nehéz nyarunk volt itt az ősz
s jönnek a téli gondok
már csak magamat benned és
magamban téged óvlak
ameddig célja volna még
velünk a fönnvalónak
Szép napot kivánok mindekinek!
Somlyó György - Mellékdal egy szerelmesvershez
a Vers
nem vallomás
csak alkotás
mindenkinek szól
és senkinek sem
teneked is és teneked sem
üzenet sem
és rejtelem sem
nem csábítás
nem ámítás
nem rábeszélés
nem kibeszélés
nem akar semmit
csak ezt a semmit
nem kell komolyan venned
s nem lehet félretenned
nem szabad zokon venned
s nem kéri rokonszenved
nem lehet szaván fognod
s nem lehet megtagadnod
nem is kell rá felelned
csak nem lehet feledned
virág
mit bárki leszakít
de amiből kinyílt
a vágy
a mag
azért te vagy
1. Pistike kenyeret majszol, amikor véletlenül elejti azt. Mikor felveszi, és már éppen harapna bele, az anyja rászól:- Ugyan Pistike, ne egyél belőle! Teli van bacilusokkal!
Pistike elkezdi nézegetni a kenyeret, majd megszólal:
- Persze, a Jézuska, a Télapó meg a bacilusok! Mindig beszéltek róluk, de még egyiket se láttam!
2. - Télapó, Télapó! Hozz nekem egy kistestvért!- kéri a kislány.
- Jó, de előtte küldd el anyukádat!
- válaszolja a Télapó.
. - Papa, papa! Mikor jön a Mikulás?
- Mindjárt, kisfiam, csak előbb leütöm azt a csúnya bácsit, aki az előbb mászott ki a kandallóból.
Szia Magdika!
Szép napot kivánok!
Áprily Lajos - A ragyogó madárKerested erdőn, bérceken,
S mikor fejedre hó szitálfiatalságtól részegen.
Álmodtad és tudtad, hogy él,
különb madár a többinél:
elorzott minden drága színt,
smaragdot, türkizt és rubint,
szikrázóbb, mint a gyurgyalag,
begytollán bíboros szalag,
a kékcsókánál kékje szebb,
a jégmadárnál ékesebb.
Véredben él, álmodban ég,
egyetlenegy gyönyörűség.
S míg mohón űzte két szemed,
futott, futott az életed...
s szemed téveszti már a színt
s a fényt nem bírja már
s a szép már nem dédelgeti:
egy suhogó hang meglegyint,
s tapogató kezedre száll
s káprázó tollát kelleti
a ragyogó madár!
A szépben az a legszebb,
ami leírhatatlan,
a vallomásban az,
ami kimondhatatlan,
csókban a búcsúzás
vagy nyíló szerelem,
egyetlen csillagban a végtelen.
Levélhullásban erdők bánata,
bújócskás völgy ölében a haza,
vetésben remény, moccanás a magban,
kottasorokban rabul ejtett dallam,
két összekulcsolt kézben az ima,
remekművekben a harmónia,
részekben álma az egésznek,
és mindenben a lényeg...
a rejtőzködő, ami sosem látszik,
de a lélekhez szelídült anyagban
tündöklőn ott sugárzik.
Szia Mártika!
Reviczky Gyula
Jó lelkek
Vannak jó lelkek még a földön;
De elrejtőznek a világ elül.
A csacska hír hallgat felőlük,
Élnek s meghalnak, ismeretlenül.
Éltük, szerény, csöndes, magános,
Dobszóval, vak lármával nem dicsért.
Erényüknek cégére nincsen;
Ha jót tesznek, nem kérdik, hogy miért.
Vásári zajt, hűhót kerülnek.
Nem lökdösődnek lármás utakon.
Lelkük zománcát féltve őrzik.
Amerre járnak, csend van s nyúgalom.
A sors csapási, szenvedések
Között értékük legszebben ragyog.
A rózsa is, ha eltiporják:
Akkor terjeszt legédesb illatot.
Vannak jó lelkek még a földön!
Vigasztalásul vallom és hiszem.
Megtűrve, mint árvák, úgy élnek,
És nem irígyli sorsuk' senki sem.
Legyen szép napotok!
Babits Mihály: Örökkék ég a felhők mögött
Vallomás helyett hitvallás
/részletek/
"Hiszek abban, hogy élni érdemes.
...
Magyar vagyok: lelkem, érzésem örökséget kapott, melyet nem dobok el: a világot nem szegényíteni kell, hanem gazdagítani.
...
Én hiszek a testvériségben: a színek együtt adják ki a képet, a hangok együtt adják a koncertet. Nemzet ne a nemzet ellen harcoljon: hanem az ellen, ami minden nemzet nagy veszélye: az elnyomás és a rombolás szelleme ellen! Micsoda leckét kaptunk ebből éppen mi, magyarok! És micsoda hiba: másnak tenni, amit magunknak nem kívánunk - holott már avval, hogy másnak megtettük, ajtót nyitottunk neki, hogy velünk is megtörténhessék.
...
Hiszek a művészetben, mely kinyitja elénk a világot.
...
S hiszek a békében.Hiszek a lélekben, mely szereti a világot; annyira szereti, hogy
újracsinálja, annyira szereti, hogy meg sem elégszik vele. Ha érdemes
a világ, érdemes szeretni is, érdemes másolni, érdemes a fantáziának
folytatni is. Hiszek az alkotásban, mely a lélek nyelve;
...
Hiszek a harmóniában, melyre vágy a lélek, a
szépségben, melyért kiáltoz az anyag, a szeretetben, melyért epednek
a népek.... Ami szép, az nehéz.... Hiszek a nehézben, hogy nem lehetetlen!
...
S ha néha elfáradok,... ez nem hitem megtörése, csak erőmé, mely nem semmi, de nem minden... Derék erő, s majd megnyugszik egyszer, de nem fogy el. Hiszem...
Nyugodt kinccsé lesz és örök haszonná."
"Látjátok, feleim, szem’ tekkel mik vagyunk
Por és hamu vagyunk
Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek.
Össze tudod még rakni a Margitszigetet? ...
Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat
A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat
Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak
Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt
A „ pillangó ”, a „ gyöngy ”, a „ szív ”- már nem az, ami volt
Amikor a költő még egy család nyelvén dalolt
És megértették, ahogy a dajkaéneket
A szunnyadó, nyűgös gyerek álmában érti meg
Szívverésünk titkos beszéd, álmunk zsiványoké
A gyereknek T o l d i - t olvasod és azt feleli, o k é
A pap már spanyolul morogja koporsónk felett:
„ A halál gyötrelmei körülvettek engemet ”..."
Kapuvári Lídia: Levél a Télapóhoz
Télapó! Télapó!
Hová lettél? Hol a hó?
Tudja a házból az összes gyerek,
hogy ma levelet küldök Neked.
Üzenik ok is
mind a hóra várnak
Szánkózni szeretnének,
meg nagy-nagy hó csatákat!
"Nem kérek én egyebet,
csak amit a gyerekek:
diót, csokit, mogyorót,
Ráadásul minden jót."
S halljátok csak! Mily csuda:
termett ott egy mesefa.
Meseország közepén.
Arról szüreteltem én.
Szedtem róla száz mesét.
Mind a száza csuda szép,
altató és ringató.
Gyerekeknek ez való.
Zsákba raktam mind a jót:
diót, csokit, mogyorót,
babát, mackót, madarat,
tücsköt, szöcskét, bogarat.
Tücsök, szöcske megszökött,
megugrott egy híd fölött.
Elrepült a legyecske...
Itt a mese helyette.
A fénylő Napnak is vannak sötét foltjai.
Mért hinnénk, hogy egy ember élete csupa tündöklésből áll?
A Föld éjszaka megpihen, hogy a következő napon állni tudja a Nap fényét. Amikor elég volt a töménytelen ragyogásból sötétségbe burkolódzik.
Így van ez az emberrel is: a mértékletes fénnyel ragyogókat bántja a nagy fényesség, félrehúzódnak; míg a folyton tündöklők kimerülnek.
Senkinek sem jó a túlzott tündöklés: az előbbi, mint parányi csillag hozzásimul az égbolt sötétjéhez; az utóbbi fényét fakítja, idővel aztán megszürkül, lekopik róla az aranymáz, s miként a gyertya lángja, mely túl soká világít, csonkig ég.
Mégis ki ne csodálná a horizont tetején tündöklő Napot, mely fényességet, meleget és jóságot áraszt maga körül?
És ki ne menekülne a perzselő Nap elől, amelynek tüzétől kiég a fű, elszáradnak a fák, elapadnak a folyók, visszahúzódnak a tengerek, végül a semmibe vész az óceán?
Légy tündöklő Nap a saját égboltodon.
A világmindenség hatalmas - számtalan Naprendszer megfér benne. Hogy felfigyeljenek rád, hogy megértsenek, hogy ne gyűlöljenek - ne élj túlzó fénnyel.
Ami kevés, az senkit se bánt: mérsékli az irigységet, lecsillapítja a féltékenységet, fékezi a dühöt, a gúnyt, a kajánságot, a gonoszkodást, és egyúttal megakadályozza a saját kimerülésedet. Aki folyton világit, fogy az olaja; a csonkig égett gyertyát a szemétre hajítják.
Ügyelj, hogy fényed ne vakítson el senkit: se másokat, se önmagadat.
Aki jól lát, az előre lát.
A látás művészete - az élet művészete.
hol késel már télapó?
Látod, itt a sok gyerek
várva, várja jöttödet.
Melegben ülni jó,
átfázhattál Télapó!
Hagyd itt mit rejt a zsák,
és lassacskán menj tovább!
TATIOSZ: A SZÍV BÖLCSESSÉGE
Elődeink hittek a szív bölcsességében, azt mondták róla: égi adomány.
És még azt is mondták: a jóságnak jóság, a szeretetnek szeretet a jutalma.
A lélek valamennyi nagy képessége jutalomra vágyik: a becsület becsületet vonz; a szelídség tompítja a dühöt; a bátorság tettre buzdítja a halvérűt; a bölcs belátás megfontolásra inti a vakmerőt; a mértékletesség lecsöndesíti a túlzottan sóvárgót; az érdeklődés felpezsdíti az érzéketlent; az adakozó példát mutat a fösvénynek, az előrelátó a tékozlónak. Élj te is a lélek tudása - a szív bölcsessége szerint! Álnokok, szemérmetlenek, irigyek, hitszegők, puhányok, felfuvalkodottak álmodnak nagy lélekről. S bár tudják, ostobaság olyan ösvényen haladni, amely sehová sem vezet, mégis csupán álmaikban térnek le róla. De te tudd: a szeretet útja az egyetlen, amely egyesíti magában a bölcs célt, az okos belátást és a jó szívet. Tiszta gondolkodás, őszinte, igazlelkű beszéd, tartózkodás és önuralom, kevés szó, szeretetteljes szív - nagy erények, melyek láttán földig hajolnak a fák és felragyognak a csillagok.
Levelet kap Télapóka
Télapóka háza elé
megérkezett egy nagy szán.
Benne ül egy postás bácsi,
mosoly bujkál a száján.
- Télapóka! Megint hoztam
neked öt zsák levelet.
Nagyon nehéz becipelni.
Kérlek segíts ha lehet! -
Télapóka fog egy zsákot,
és derűsen felnevet:
-Szekrény mellett van egy kis hely,
odale is teheted!-
- Mennyi levél és kívánság!
Hogyan győzöd télapó? -
- Megszoktam már,s van segítség:
sok tündér és kismanó. -
Télapó is térül-fordul,
s cipeli a zsákokat...
-Mostmár lassan előveszem
kamrából a szánomat. -
- Mindjárt itt lesz már december-
néhány csomag még készül...
Szánomat kifényesítem,
így majd az is megszépül.-
- Télapóka, elbúcsúzom.-
s intett a postás bácsi.
Jövőre majd újból lehet
ennyi levelet várni.-
Télapóka elolvassa
a sok ezer levelet.
Mindegyikbe az van írva,
mit kérnek a gyerekek.
Szép estét kívánok mindenkinek!
Szabó T. Anna:
A madár
Nem pattant fel még a hársfa
olvadékony mézvirága,
még nem hömpölyög az illat
mint az áradó folyó,
de a fényzöld lombozatban
mézgásan csorog a dallam:
füttyöget és csetteget egy
szürketarka léprigó.
Énekében nincs cikornya:
mintha aprókavics volna
torka mélyén, úgy csereg fel
először, csak próbaképp,
megáll aztán, vetélytársa
távoli válaszát várva,
figyelmesen hallgatózik,
félrebillenti fejét.
Bár ligetnyi madárdal szól,
kihallja a madárdalból,
hogy távoli revírjéből
a másik mit válaszol,
s megereszt egy könnyű trillát -
úgy pereg le, mint a csillám:
villódzik a levegőben,
s mire leér, nincs sehol.
Megint szünet. Most a kedve
megjön, s belemelegedve
cifrázza és hajlítgatja
a bonyolult íveket -
de egyszerre abbahagyja,
és tetű után kutatva
szárnya viszketős fonákján,
gyorsan tollászkodni kezd
Az életnek értéket csak a szolgálat adhat, amellyel az emberek ügye felé fordulunk. Egy kissé szigorúan és általánosan hangzik, de ez az egyetlen igazság, melyet minden következménnyel megismertem. Senki nem ülhet a virágos réten, mint Ferdinánd, a bika, és nem szagolhatja büntetlenül a szép virágokat. Ember vagy, tehát embermódra és az emberek között kell élned.
Embermódra élsz, ha igazságosan élsz. Ha minden cselekedeted és szavad alján a szándék van: nem ártani az embereknek. Ha megkísérled - feltűnés és hiú szerep nélkül - segíteni az embereket. Néha csak azzal, hogy nem hallgatod el, az egyszerű igazságokat. Néha csak azzal, hogy nem mondod tovább, amit mások hazudnak. Néha csak azzal, hogy nem mondasz igent, amikor mindenki kiabál: "Igen, Igen!" Egy életen át, következetesen, nem beleegyezni abba, ami az emberek hazugsága, nagyobb hősiesség, mint alkalmilag, hangosan és mell veregetve tiltakozni ellene. A halálos ágyon csak akkor pihensz nyugodtan, ha minden nap, minden öntudatoddal, az igazságot szolgáltad. Néha nagyon egyszerű és kicsinyes az igazság. De te ne válogass. Ennyi az élet értéke.
/ Márai Sándor: Az ember értékéről /
Szabó Lőrinc - Varázskert
Szemeim fáradtak, de tiszták,
ragyogva nézik: lelkem erejét
egy egész kert virágai hogy isszák.
Én vagyok az a kert: virágok, ágak
nőnek körém és fölém lombosodnak
élő lugasnak, gyümölcskoronának.
Örök kertemben, napfényes lugasban,
álmodó kertész, nézek szanaszét:
kint ősz és tél, itt bent mégis tavasz van!
Ellenségeim, irígy viharok vad
rohamai, rázzátok fáimat:
hulljon a férges, kell a rovaroknak!
Hulljon friss rügy is, hulljon dús virág-raj:
a sebekből új hajtás tör ki, és
ki baltás küzd meg ennyi izmos ággal?
Szemeim fáradtak, de tiszták,
ragyogva nézik: növekvő csodáim
már az egész láthatárt beborítják
Reményik Sándor: - CSENDES CSODÁK
Kapcsolódó képek:· kapcsolódó kép 1.Ne várd, hogy a föld meghasadjon
És tűz nyelje el Sodomát.
A mindennap kicsiny csodái
Nagyobb és titkosabb csodák.
Tedd a kezedet a szívedre,
Hallgasd, figyeld, hogy mit dobog,
Ez a finom kis kalapálás
Nem a legcsodásabb dolog?
Nézz a sötétkék végtelenbe,
Nézd a kis ezüstpontokat:
Nem csoda-e, hogy árva lelked
Feléjük szárnyat bontogat?
Nézd, árnyékod hogy fut előled,
Hogy nő, hogy törpül el veled.
Nem csoda ez? s hogy tükröződni
Látod a vízben az eget?
Ne várj nagy dolgot életedbe,
Kis hópelyhek az örömök,
Szitáló, halk szirom-csodák.
Rajtuk át Isten szól: jövök.
· kapcsolódó kép 2.
· kapcsolódó kép 3.
"Hiszem, hogy élni érdemes.Talán nincs célja és értelme, a cél és értelem emberi fogalmak, a világ több mint minden emberi..."
(Babits Mihály)
Puskin: Tatjana levele Anyeginhez
Én írok levelet magának -
Kell több? Nem mond ez eleget?
Méltán tarthatja hát jogának,
Hogy most megvessen engemet.
De ha sorsom panasz-szavának
Szívében egy csepp hely marad,
Nem fordul el, visszhangot ad.
Hallgattam eddig, szólni féltem,
És higgye el, hogy szégyenem
Nem tudta volna meg sosem,
Amíg titokban azt reméltem,
Hogy lesz falunkban alkalom,
S hetenként egyszer láthatom;
Csak hogy halljam szavát, bevallom,
Szóljak magához, s azután
Mind egyre gondoljak csupán,
Éjjel-nappal, míg újra hallom.
Mondják, untatja kis falunk,
A társaságokat kerüli,
Mi csillogtatni nem tudunk,
De úgy tudtunk jöttén örülni.
Miért jött el? Békességesen
Rejtőzve mély vidéki csendbe,
Tán meg sem ismerem sosem,
S a kínt sem, mely betört szívembe;
Tudatlan lelkem láza rendre
Enyhülne tán s leszállana,
S akit szívem kíván, kivárva,
Lennék örök hűségű párja
S családnak élő, jó anya.
Másé!... A földön senki sincsen,
Kinek lekötném szívemet.
Ezt így rendelte fenn az Isten...
Tied szívem, téged szeret!
Ó, tudtam én, el fogsz te jönni,
Zálog volt erre életem;
Az égieknek kell köszönni,
Hogy sírig őrzőm vagy nekem...
Rég álomhős vagy éjjelemben,
Látatlan is kedveltelek,
Bűvöltek a csodás szemek,
Rég zeng hangod zenéje bennem...
Nem álom volt, színezgető!
Beléptél, s ájulásba hullva,
Majd meglobbanva és kigyúlva
Szívem rád ismert: ő az, ő!
Nem a te hangod szólt-e újra,
Ha egy-egy csendes, bús napon
Ínséges szívekhez simulva
Vagy imádságban leborulva
Altattam égő bánatom?
Nem te vagy itt árnyék-alakban,
S nézel reám e pillanatban
Az áttetsző homályon át?
Nem te hajolsz párnámra éjjel,
Suttogsz: szerelemmel, reménnyel
Enyhíted lelkem bánatát?
Ki vagy? őrangyal vagy te, féltőm?
Vagy ártóm és gonosz kisértőm?
Döntsd el hamar, hogy lássak itt.
Lelkem talán csak vágya csalja,
Tapasztalatlanság vakít,
S az égi kéz másként akarja...
Hát jó. Sorsom gyanútlanul
Gyónásommal kezedbe tettem,
Előtted könnyem hullva hull,
Könyörgök: védj, őrködj felettem...
Gondold el, mily magam vagyok,
Nincs egy megértő lelki társam,
Így élek néma tompulásban,
Én itt csak elpusztulhatok.
Várlak: emeld fel árva lelkem,
Nézz biztatón, ne adj te mást -
Vagy tépd szét ezt az álmodást
Kemény szóval. Megérdemeltem.
Végzem! Átfutni nem merem,
Megöl a félelem s a szégyen,
De jelleme kezes nekem,
Bízom: a sorsom van kezében...
(Fordította: Áprily Lajos)
Zelk Zoltán
Kis mese a nincs erdőről
Nincsen fája, nincsen bokra,
mégis erdő és susog,
puha lombokban alusznak
mogyorószín mókusok.
A nincs-fákon száz nincs-mókus,
nincsen fűben fekszem én,
szerelemre, boldogságra
nincs erdőben leltem én.
De boldog lehetnék itten,
de hajnalban négy madár
csőrébe fogja az erdő
négy sarkát és tovaszáll...
Hull a könnyem, de szívemben
rezeg, búg még a derű
s olyan édes gyerekhangon,
mint a nádihegedű.
Dsida Jenő: A gyöngék imája
Jó Uram, aki egyként letekintesz
bogárra, hegyre, völgyre,
virágra, főre, szétmálló göröngyre, -
Te tudod jól, hogy nem vagyok gonosz
csak nagyon-nagyon gyönge.
Mert pókháló és köd a szív,
selyemszőttes az álom,
pehelykönnyű és szinte-szinte semmi
s én erőtlen kezem
még azt sem tudja Hozzádig emelni.
De azért vágyaim ne dobáld a sárba,
ami az Óceánnak
legdrágább, legkönnyesebb gyöngye!
Hiszen tudod, hogy nem vagyok gonosz
csak gyönge, nagyon gyönge.
Sziasztok
Martika, hogy repul az ido,lassan egy eves lesz a topik...
Hol az örök titok szunnyad,
van egy túlvilági rét.
Itt jártam, e földi útnak
véletlen vendégeként.
Erdők, vizek áradása.
Fönn egy szárny suhan velem.
Égitestek vad futása
vonta ködbe életem.
Nem a te csókodtól égtem,
sorsom nem hozzád füzött.
Érzem: új út készül értem
napkelet s nyugat között.
Így rendeltetett: a szótlan
sötétségbe szárnyalok.
De senkinek búcsúzóban
semmit hátra nem hagyok.
Ahol minden vihar hallgat,
messze hagyva földedet,
szememet, mint iker-holdat
kigyújtom a mély felett.
Most már tudom, hogy a való világ
nem rím, nem fény, nem forró pillanat
Most már tudom, hogy mindaz ami áll
összeomolhat mind egy perc alatt.
Tudom, hogy a könny, munka és kacaj,
a kincs, tudás, a vágy, a szív, az ész,
ha nincs előttünk cél, hit és remény,
a semmibe, a múló ködbe vész.
***
Uram, ha vagy, ne adj mást, csak reményt!
A hitet megteremtem majd magamnak,
a ködön át az utat megtalálom,
és meglelem a célokat…, ha vannak.
Szép napot kivánok mindekinek!
Szabó Magda: Madár
Azt kérdezed, hogy ki vagyok,
micsoda kis lélek vagyok,
ki ablakodon kopogok,
és mint a gránát, tüzelek,
és lengek-ingok-libegek,
és hámba fogom a szelet,
és hintálom a levelet,
összekuszálom a leget,
s azt a suttogó szövetet,
amit a hajnal tereget,
min villogás az erezet?
Vagyok az élő suhanás,
vagyok az élő zuhanás,
lengés vagyok, kerengés,
zengés meg visszamerengés
arra, amiről azt hazudod,
azt hazudod, hogy elfeledted,
ám én megszólalok feletted,
ám én átsuhanok feletted,
megvillantom szárnyaimat,
a selyem kardokat,
melyek átmetszik az eget
és hazugságodat,
és akkor már tudod,
akkor rögtön tudod,
hogy az angyal vagyok,
aki gyerekkorodban
úgy magadra hagyott.
Szabó Magda: Sírfelirat
Én sose jártam nélküled,
csak most jöttem előre;
az ifjúságod elgurult,
azt őrzöm itt a földbe.
A szál, mely fogta lelkemet,
a fényes szál kibomlott,
ne sírj, ha e kövek felé hajolsz,
s nevem kimondod.
Mert jössz te is. Úgy várlak itt,
mint otthon, odafenn,
s nem tudta más, hogy közeledsz,
csak szívem és fülem.
Majd rádnézek, mint annyiszor,
hogy mit hoztál nekem,-
ó, hozd magaddal a napot!
Hideg van idelenn.
**
Nyugodjék békében!
Váci Mihály: Még nem elég
Nem elég megborzongni,
De lelkesedni kell!
Nem elég fellobogni,
De mindig égni kell!
És nem elég csak égni:
Fagyot is bírni kell,
Ki acél akar lenni,
Suhogni élivel.
Nem elég álmodozni!
Egy nagy-nagy álom kell!
Nem elég megérezni,
de felismerni kell,
Nem elég sejteni,
hogy milyen kor jön el,
Jövőnket – tudni kell!
Nem elég a célt látni,
járható útja kell!
Nem elég útra lelni,
az úton menni kell!
Egyedül is! – Elsőnek,
elől indulni el!
Nem elég elindulni,
de mást is hívni kell!
S csak az hívjon magával,
aki vezetni mer.
Nem elég a jóra vágyni,
a jót akarni kell!
És nem elég akarni,
De tenni, tenni kell:
A jószándék kevés!
Több kell – az értelem!
Mit ér a hűvös ész?!
Több kell – az érzelem!
Ám nem csak holmi érzés,
de seb és szenvedély
keresni, hogy miért élj,
szeress, szenvedj, remélj!
Nem elég – a Világért!
Szép estét kivánok mindekinek!
Szabó Magda: Madár
Azt kérdezed, hogy ki vagyok,
micsoda kis lélek vagyok,
ki ablakodon kopogok,
és mint a gránát, tüzelek,
és lengek-ingok-libegek,
és hámba fogom a szelet,
és hintálom a levelet,
összekuszálom a leget,
s azt a suttogó szövetet,
amit a hajnal tereget,
min villogás az erezet?
Vagyok az élő suhanás,
vagyok az élő zuhanás,
lengés vagyok, kerengés,
zengés meg visszamerengés
arra, amiről azt hazudod,
azt hazudod, hogy elfeledted,
ám én megszólalok feletted,
ám én átsuhanok feletted,
megvillantom szárnyaimat,
a selyem kardokat,
melyek átmetszik az eget
és hazugságodat,
és akkor már tudod,
akkor rögtön tudod,
hogy az angyal vagyok,
aki gyerekkorodban
úgy magadra hagyott.
Ismeritek a bérházak magányát,
Kongó szobák sötétes odvait?
Minden oly álmos, bágyatag, avitt,
Komor falon a járók árnya száll át.
Ismeritek a bús vasárnapot,
Mikor távol zenén álmodozva,
Sötét óráknak nincsen vége, hossza
S álmot szövünk, mint hálót sző a pók?
Ismeritek az őszi éjszakát?
A nagy udvar mélyén platánfa gyérül,
Álmodozva lustán fényrül, színrül, égrül.
S míg elfog a derű nosztalgiája,
Zokogni hallod halk eső dalát
S elalszol fáradt gyásszal, összefázva.
Szeretnék:
kimenni messze, a víz partjára
s a lemenő nappal szembenézve
nekidőlni egy fának.
Hetenként többször.
A fejemet is hátravetve
hallgatni a halk szúnyogdongást,
meg a zsongó, csobogó vizet,
mikor beszél a Csenddel.
Úgy maradni,
míg feljönnek a csillagok
és simogató ezüst fényüket
fejemre hintik.
...Először egy napig maradni ott
azután két napig,
azután három napig,
azután mindig...
Osváth Erzsébet
Útban van már Télapó
Nicsak, pilinkél a hó!
Ezüst csengős
Cifra szánon
Útban van már Télapó.
Írtam neki levelet:
“Télapó, ha teheted,
Hozz nekem egy repülőt,
Szélsebesen repülőt.
Kishúgomnak azt a mackót,
Azt a piszén pisze mackót.
A tévében látta este
És annyira megszerette.
Maszatnak, a kiskutyámnak
Hozz egy puha meleg sálat.
Tudod, féltem nagyon,
Meg ne fázzék az udvaron.
Ha maradna egy kis pénzed,
Kolbászt is végy neki kérlek.”
Sziasztok! Szép estét Mindenkinek!
Várnai Zseni
SZELET MARKOLTAM, ELREPÜLT...
Sokszor úgy elgondolkodom:
mi marad, hogyha meghalok?
Se föld, se ház, se pénz, se rang,
csupán pár verset hagyhatok.
Szép szavakat s haszontalan
dal-lim-lomot gyűjtöttem én,
s nem méri semmi árfolyam,
hogy mennyit ér egy költemény.
Bolond az mind, ki énekel,
nem is becsülik többre ám,
mintha vak koldus nyekereg
gazdag paloták udvarán,
lám az okos kalmárkodó
aranyat gyűjt, mit bánja ő,
hogy a pénzéhez vér tapad
és könny a gyöngy, a drágakő.
Bölcs az, ki zsíros földeket
harácsol össze, hogyha majd
fölfordul, a sok korcs utód
uraskodhat kedvére rajt,
az én fiam s lányom szegény,
nem örököl csak álmokat,
színeket, fényt és dallamot,
de semmiféle számokat.
Mint a tücsök, ki nyáron át
más sem csinál, csak hegedül,
míg a ravasz kis hangyanép
dús téli étke egybegyűl,
úgy éltem én is oktalan,
szél vitte szét az énekem,
s mint a mezők vad illata,
úgy lengett el az életem.
Ki tehet róla? Ez vagyok.
Szelet markoltam, elrepült,
akár a balga réti dal,
amit a tücsök hegedült.
(1935.)
Pável István
Kit lekaszált
Kit lazán
lekaszált
undok halál
azt már nem hajtja vágy,
és nem éri vád,
hogy valamit rosszul csinál.
Lehet, hogy boldog már? Talán,
pont úgy, mint aki végleg hazatalált.
Szép napot kivánok mindenkinek!
Ady Endre - A csodák esztendeje
Összeszaladt Ősz, Tél, Tavasz, Nyár,
Folyók mély bölcsőkből kikeltek
S engem elhagynak már azok is,
Akik eddig szivvel sziveltek.
Valaki megőrült az Ürben,
Valamely Nap járja bolondját,
Valaki mindent összezavart
S üstökösök jövését mondják.
Nagy vágy-kötelek elszakadnak,
Ébrednek oktalan szerelmek
S karunkon a régi örömök
Lesznek bús, utálatos terhek.
Bicskák szomjasabbak a vérre
S gőzösök egymásba szaladnak
S akik szerették az Életet,
Most nagy Halál-légyottot adnak.
Ki csinálja, ki jár közöttünk?
Egymás mindene minden-minden
S a felhőt az a Cél kergeti,
Mely itt tapos a lelkeinkben.
Egy pillanat és minden más lesz,
Más a holt Tenger, más az örvény
S másképpen villan meg agyamon
Minden gondolat, minden törvény.
Jaj, jaj, be félek, félek, félek:
Mi lesz vajjon, jaj, mi lesz holnap?
Messze világok szeszélyei
Nekem holnap mit parancsolnak?
Hogyan tiportat el a sorsom,
Hogyan hal el minden, mi drága?
Óh, örök titkoknak szomorú,
Borzasztó, egységes világa.
Szép estét kivánok mindekinek!
Suttog a fenyves, zöld erdő,
Télapó is már eljő.
Csendül a fürge száncsengő,
Véget ér az esztendő.
Tél szele hóval, faggyal jő,
Elkel most a nagykendő.
Libben a tarka nagykendő,
Húzza-rázza hus szellő.
Suttog a fenyves, zöld erdő,
Rászitál a hófelhő.
Végire jár az esztendő,
Cseng a fürge száncsengő
TERÍTSD ARCOMRA ÁLMODAT
Ó álmodó, micsoda álmokat
szoríthatsz fáradt szemhéjad alatt,
míg a nappalok szörnyű szőttesét
meg nem nyugvó agyad úgy fejti szét,
hogy mégis, újra, szebben öszeáll,
rívó élet és mosolygó halál
a képen összebékél, elpihen,
s magára lel a sértett értelem.
A múltra hág az új fényben derengő
puhaszájú és érzékeny jövendő,
s nyomában ott léptet félénk lovon
a rózsástalpú, szelíd hajadon,
a hajnali reménység, szép huga;
az ég meggyűrődik, alázuhan
a szél csücskeit összehúzza,
meg is köti, botjára szúrja,
elindul vele vándorútra,
s a föld ott marad egymaga,
se teteje, se ablaka,
s akkor kinyitja viola
szemét a bársony szerelem,
s ott lebeg súlyos mosolya
a föld felett, mint kupola.
Ó álmodó, nincs hit szivemben,
nincs isten, aki óvna engem,
anyámnál is öregebb lettem,
s a halál egyre közelebb, -
terítsd arcomra álmodat majd,
mint egy szemfödelet!
Nyugodjék békében!
A Jajgatás tava csendes, egyetlen árny se könnyezik, nincs itt félnivaló, se szomorúság. Az igazság, egy élet vagy életmű háttérzenéje sohasem szomorú.
/Szabó Magda: Mézescsók Cerberusnak, részlet/
Szabó Magda: Fáklya, csengő, csillag
ŐSZELŐ
A rózsák évszaka lejárt…
Meghajtva halavány fejed
Csak állsz, csak nézed a határt.
Egy gally se ép, egy lomb se dús,
Már tüske nő bimbó helyett,
Már csendben föld felé alél
És halavány minden levél,
Mint hervadt arcon gyenge hús.
S te állsz, te nézed a határt:
Hová indulj? Mi lesz veled?
– Számlálj el éveid felett.
Hajtsd tükörhöz halvány fejed…
A rózsák évszaka lejárt.
„túl gondolaton, túl minden álmon valami messze vár reánk, egy fénysugár e rút világon:” /Wass Albert/
Dönts szíved szerint: aki szeretettel közelít a világ dolgaihoz, mindig jól dönt.
/Tatiosz/
Szabó Magda
Elégia
Tudom, hogy meghaltál, de nem hiszem,
még ma sem értem én;
hogy pár kavics mindörökre bezárhat,
hogy föld alatt a hazád és a házad,
ugyan hogy érteném.
Tizennyolc évet égtél, te parányi,
te vézna testbe ágyalt szeretet :
hogy higgyem el, hogy lángjaid kihültek,
és ellebbent könnyű lehelleted?
Hogy higgyem el, hogy benyelte a mélység
szelíd szived szapora lüktetését,
s ha száradó torokkal elkiáltom
egyetlenegy birtokod a világon,
ártatlan nevedet,
hogy soha-soha nem jön felelet?
Mindig velem jártál, nem nélkülem,
most elbújtál a mélybe.
Odaadtad futásod, a vizet,
a nyári szélben ingó neszeket,
a zizzenést, a zöld fellegeket,
szólj, mit kaptál cserébe?
Félsz odalenn? Tán azért vitted el
a mosolygásomat,
s most ketten vagytok lenn az ideges
bokor alatt?
Te rejtőző, becsaptál, elszaladtál,
hogy bocsássam meg, hogy magamra hagytál,
s itt botlom régi útjaink kövén?
Felelj, te hűtlen, vársz-e rám,
sietsz-e majd felém,
ha nyugtalan sorsom betelt,
vezetsz-e lenge fény?
Beszélj, ott van a régi ház,
az arany venyigék,
ahol te vagy? Oda süllyedt
a fiatal vidék?
Hallasz? Úgy mérjem léptemet,
úgy járjam útamat,
hogy a füled még rám figyel
a nedves föld alatt?
Beszélj! Hallod a hangomat,
csak nem szabad felelned?
És én? Hallom még hangodat,
felel majd fürge nyelved?
Mindenkit hozzád mérek én,
hogy úgy szeret-e, mint te;
gurul a hónap és az év,
szegény emlékeimbe
kapaszkodom, hogy el ne essem.
Emlékezz rám, hogy megtalálj,
ha rám mosolyog a halál,
s levél legyez felettem. NYUGODJÉK BÉKÉBEN!
"Azt hiszi maga, az élet örökké tart, és érdemes is, hogy tartson, és mindig lesz valaki, aki főz, takarít, és egy tál, ami teli van, és papír, amit telefirkál, meg gazda, aki szereti, és élnek itt örökké, mint a mesében, és nem lesz soha más baja, csak ha rosszat mondanak magáról az újságban, ami kétségkívül nagy gyalázat, de minek választott maga ilyen alja mesterséget, hogy bárki haramia leöntheti mocsokkal?"
(Szabó Magda - Az ajtó/Szeredás Emerenc az írónőhöz)
"Végül mind kigyógyulunk a nagy érzelmekből. Egyeseket az élet gyógyít ki, másokat a halál."
(Szabó Magda - Régimódi történet)
Szabó Magda - Szonett
Ha eljössz, összezúgnak a komoly fák,
és felrettentik lombjukon a csöndet,
a síró fekhők halkan rádköszönnek,
fürge csikók zablájukat kioldják.
Piros gyertyáit lobbantja az ünnep,
a lepkék szomjas csápjuk mézbe tolják,
minden vízen feszülnek a vitorlák,
torony körül vad csillagok keringnek.
Ha jössz, villámmal gyúlnak messzi fáklyák,
álmos virágok kelyhüket kitátják,
az érhetetlen égből gyöngy pereg,
a napraforgók szirmuk fényre tárják,
az Óra összecsukja csöndbe szárnyát,
lábadhoz ejti arcát s szendereg.
Szabó Magda - Végrendelet
Te egyedüli, aki sose bántott
Te temess el, ha a gyilkos idő
megbír e testtel.
Te mondd el helyettem
mekkorát tévedtem
mikor megszülettem
mikor ember lettem
nem vérivó farkas
sovány rengetegben.
Te mondd el helyettem
egyszer nem tévedtem
egyszer nem vétettem
amikor ágyamat
szíveden vetettem.
Szép napot kivánok mindekinek!
Ma délután 4 órakor olvasás közben, 90 éves korában elhunyt Szabó Magda Kossuth-díjas, kétszeres József Attila-díjas magyar író, műfordító.
Szabó Magda Debrecenben született, 1917. október 5-én.
Szülővárosában érettségizett 1935-ben; 1940-ben a debreceni egyetemen kapott latin–magyar szakos tanári és bölcsészdoktori diplomát. A helyi Református Leányiskolában, majd Hódmezővásárhelyen tanított 1945-ig, amikor a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium munkatársa lett. Az 1940-es években tanít Páhi községben rövid ideig. 1949-ben megkapta a Baumgarten-díjat, de még abban az évben visszavonták tőle és állásából is elbocsátották; egészen 1958-ig nem publikálhatott. Ebben az időben általános iskolai tanárként dolgozott.
Az eredetileg költőként induló Szabó Magda 1958 után már regény- és drámaíróként tért vissza. A Freskó és Az őz című regények hozták meg számára az országos ismertséget. Ettől fogva szabadfoglalkozású íróként élt. Számos önéletrajzi ihletésű regényt írt, az Ókút, a Régimódi történet és a Für Elise saját és szülei gyermekkorát valamint a 20. század elejének Debrecenjét mutatja be. Sok írása foglalkozik női sorsokkal és kapcsolataikkal, például a Danaida vagy a Pilátus.
Szülővárosának, a kálvinista Debrecennek hagyományai meghatározóak voltak személyisége alakulásában. A szülők alakja - az apáé, aki műveltsége miatt köztiszteletben állt, és az anyáé, aki maga is írótehetség volt - gyakran tűnik fel műveiben. Sokoldalú művész. Költő, műfordító, regény- és drámaíró, jelentős tanulmányok, esszékötetek szerzője. Elbeszélő művészetével a lélektani regény nagy hagyományait folytatja és újítja meg. Művei középpontjában legtöbbször értelmiségi nők állnak. A lélek mélyén lejátszódó folyamatokat jeleníti meg, amelyek mögött a magyar társadalom korszakváltásait is megismerhetjük a maga reményeivel, belső válságaival, tragédiáival, az emberi kapcsolatok átrendeződésével.
1985 és 1990 között a Tiszántúli Református Egyházkerület főgondnoka és zsinati világi alelnöke volt. 2000-ben a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia alapító tagja és irodalmi osztályrendes tagja lett.
1947-ben kötött házasságot Szobotka Tibor íróval, akinek alakját Megmaradt Szobotkának című könyvében idézte fel. A férj halála után Szabó Magda lett hagyatékának gondozója.
Az egyik legtöbbet fordított magyar íróként regényei számos országban és nyelven megjelentek.
1959-ben kapott először József Attila-díjat, 1978-ban Kossuth-díjat, 1983-ban Pro Urbe Budapest díjat, 1987-ben Csokonai-díjat kapott. 1992-ben a Getz- díjjal tüntették ki. 1996-ban Déry- díjat, 2000-ben Nemes Nagy Ágnes-díjat és 2001-ben Corvin-kitüntetést kapott. 2007-ben, 90. születésnapján megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Nagykeresztje (polgári tagozata) kitüntetést, múlt szombaton pedig az alkotót Hazám-díjjal jutalmazták.
"Anyámnak nem gyújtottam gyertyát.
A fényt nem lehet megvilágítani."
(Szabó Magda)
Béke poraira, Isten nyugosztalja!