Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Egy szőke sír az utcán. Megszólítja egy úr:
- Mért sír hölgyem?
- Eltűnt a kutyám! - felel a szőke.
- Nem kell aggódnia, az egy nagyon okos állat. Meglátja, hogy hazatalál. - És én??
Kívül nap süt, ágak kigyúlnak,
égre meresztett gyűrűs ujjak,
most esküsznek életre, gyümölcsre,
hó hull,
virágpor zúdul,
őrült szélben keveredik össze.
Nem olvasztok neked havat,
hogy abba mosd barna hajad,
nem hajolsz le szivárványos gőzbe.
Nyakadat se borotválom,
attól félek, hogy levágom:
Jaj nekem,
jaj nekünk,
belehalunk, mert nem szeretünk,
elvérzik örökre minden álom,
örökké fenn bolyong nagy magányod
s elvetemült fekete árvaságom.
Szep JO estet!
Kihűl a nap az alkonyi grafitban.
Tágasságával, mélységeivel
a néma tenger arcomba világít.
Öreg vagyok. Nem hiszek semmiben.
Öreg vagyok, lerombolt arcomon
csupán a víz ijesztő pusztasága.
A szürkület gránitpora. Csupán
a pórusok brutális csipkefátyla!
Hullámverés. Aztán a puha éj
boldogtalan zajai. Vak rovar,
magam vagyok a rámsötétedő,
a világárva papundekliban.
És egyedül a feneketlen ágyban.
És egyedül a párnáim között.
Magam vagyok az örökös magányban.
Akár a víz. Akár az anyaföld.
"Minden, ami egyszer megtörténik, lehet,
hogy soha többé nem történik meg újra.
De minden, ami kétszer történik,
bizonyosan megtörténik harmadszor is. "
Coelho, Paulo
"Megtanultam, hogy az emberek elfelejtik, amit mondasz,
és elfelejtik, amit teszel.
Az egyetlen dolog, amire emlékezni fognak az,
hogy milyen érzéseket váltottál ki belőlük. "
Angelou, Maya
Márai Sándor: Az égen fönn megáll a Hold
Az est, a rest festő korommal
átfesti mind,
amit nappal megrajzolt renyhe gonddal.
A rét ezüst tó, mély, a sodra fojt,
csak ennyi volt:
jártunk a nád közt és a szél dalolt.
Sok ablakon benéztem érted én,
nyisd a szemed,
mert vak szemem nem érte még a fény.
Sok éjszakába hívtam a neved,
hallgatni jó,
nézd, sétál a hold a világ felett.
Az égen akkor fönn megállt a hold,
csak ennyi volt:
Fejem fejedre lassan ráhajolt.
Sándor: Halotti beszéd„
Látjátok, feleim, szem’ tekkel mik vagyunk
Por és hamu vagyunk
Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek.
Össze tudod még rakni a Margitszigetet? ...
Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat
A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat
Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak
Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt
A „ pillangó ”, a „ gyöngy ”, a „ szív ”- már nem az, ami volt
Amikor a költő még egy család nyelvén dalolt
És megértették, ahogy a dajkaéneket
A szunnyadó, nyűgös gyerek álmában érti meg
Szívverésünk titkos beszéd, álmunk zsiványoké
A gyereknek T o l d i - t olvasod és azt feleli, o k é
A pap már spanyolul morogja koporsónk felett:
„ A halál gyötrelmei körülvettek engemet ”
Az ohioi bányában megbicsaklik kezed
A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet
A tyrrheni tenger zúgni kezd s hallod Babits szavát
Krúdy hárfája zengi át az ausztrál éjszakát
Még szólnak és üzennek ők, mély szellemhangokon
A tested is emlékezik, mint távoli rokon
Még felkiáltsz: „ Az nem lehet, hogy oly szent akarat ...”
De már tudod: igen, lehet ... És fejted a vasat
Thüringiában. Posta nincs. Nem mernek írni már.
Minden katorga jeltelen, halottért sírni kár
A Konzul gumit rág, zabos, törli pápaszemét
Látnivaló, untatja a sok okmány és pecsét -
Havi ezret kap és kocsit. A Mistress s a baby
Fénykép áll az asztalán. Ki volt neki Ady?
Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene?
Arany szava?... Rippli színe? Bartók vad szelleme?
„ Az nem lehet, hogy annyi szív ...” Maradj nyugodt. Lehet.
Nagyhatalmak cserélnek majd hosszú jegyzékeket.
Te hallgass és figyelj. Tudjad, már él a kis sakál
Mely afrikai sírodon tíz körmével kapál
Már sarjad a vadkaktusz is, mely elfedi neved
A mexikói fejfán, hogy ne is keressenek
Még azt hiszed, élsz? ... Nem, rossz álom ez is.
Még hallod a hörgő panaszt: „ Testvért testvér elad ...”
Egy hang aléltan közbeszól: „ Ne szóljon ajakad ...”
S egy másik nyög: „ Nehogy ki távol sír e nemzeten ...”
Még egy hörög: „ Megutálni is kénytelen legyen.”
Hát így. Keep smiling. És ne kérdjed senkitől, m i é r t?
Vagy: „ Rosszabb voltam mint e z e k ? ...” Magyar voltál, ezért.
És észt voltál, litván, román ... Most hallgass és fizess.
Elmúltak az aztékok is. Majd csak lesz, ami lesz.
Egyszer kiás egy nagy tudós, mint avar lófejet
A radioaktív hamu mindent betemet
Tűrd, hogy már nem vagy ember i t t, csak szám egy képleten
Tűrd, hogy az Isten tűri ezt s a vad, tajtékos ég
Nem küld villámot gyújtani, hasznos a bölcsesség
Mosolyogj, mikor a pribék kitépi nyelvedet
Köszöni a koporsóban is, ha van, ki eltemet
Őrizd eszelősen néhány jelződet, álmodat
Ne mukkanj, amikor a b o s s megszámolja fogad
Szorongasd még a bugyrodat, rongyaidat, szegény
Emlékeid: egy hajfürtöt, fényképet, költeményt -
Mert ez maradt. Zsugorin még számbaveheted
A Mikó-utca gesztenye fáit, mind a hetet,
És Jenő nem adta vissza a Shelley-kötetet
És már nincs, akinek a hóhér eladja a kötelet
És elszáradnak idegeink, elapadt vérünk, agyunk
Látjátok, feleim, szemtekkel, mik vagyunk
Íme, por és hamu vagyunk
________________________________________
/Possilipo,1951.Nyár./
Emlékezzünk meg róla!
Az 1956-os forradalom Magyarország népének a diktatúra elleni forradalma és a szovjet megszállás ellen folytatott szabadságharca, amely a 20. századi magyar történelem egyik legmeghatározóbb eseménye volt. A budapesti diákok békés tüntetésével kezdődött 1956. Október 23-án-án, és a fegyveres felkelők ellenállásának felmorzsolásával fejeződött be november 10-én.
Az október 23-i budapesti tömegtüntetés a kommunista pártvezetés ellenséges reakciója és a fegyvertelen tömegre leadott véres sortűz következtében még aznap éjjel fegyveres felkeléssé nőtt. Ez a kormány bukásához, a szovjet csapatok visszavonulásához, majd a többpártrendszer visszaállításához és az ország demokratikus átalakulásához vezetett. November első napjaiban az új kormány megkezdte a tárgyalásokat a Szovjetunióval a szovjet csapatok teljes kivonásáról, a Varsói való kilépésről és az ország semlegességéről. A szovjet politikai vezetés azonban a kezdeti hajlandóság után meggondolta magát, és miután a nyugati nagyhatalmak biztosították arról, hogy nem nyújtanak a magyar kormánynak segítséget, november 4.-én a szovjet csapatok hadüzenet nélküli háborút indítottak Magyarország ellen. Az aránytalan túlerővel szemben egyedül maradt ország több napon át folytatott szabadságharca így végül elbukott.
A harcokban a titkosítás alól 1993-ban feloldott statisztikai adatok szerint 2652 magyar és 669 szovjet állampolgár esett el. A sebesültek száma magyar oldalon 19 226, míg szovjet oldalon 1540 fő volt. A forradalom következményeként kb. negyedmillió magyar hagyta el az országot, nyugatra menekülve.
1957. januártól a forradalom résztvevőit tömegesen börtönözték be, majd sokukat kivégezték. A brutális megtorlást és a magyar nép elnyomását az ENSZ és a világ közvéleménye egyaránt elítélte. A forradalom leverését követő évtizedekben Magyarországon tilos volt erről az időszakról beszélni, ellenforradalomnak bélyegezték. 1989 óta a forradalom kitörésének napja, október 23. Nemzeti ünnep Magyarországon.
Udud István
Hősök voltak
(Az 1956-os forradalom hőseinek emlékére)
Hősök voltak nagyapáink,
büszkék vagyunk rájuk okkal:
kilencszázötvenhat őszén
szembeszálltak a zsarnokokkal.
Elegük volt a nyomorból,
félelemből, börtönökből.
Szabadságra, fényre vágytak,
ki a sötétségből, ködből.
Egybeforrt az egész ország,
mind akit kifosztott, megvert
a gyűlölt rend; bátor szívvel,
kemény kézzel fogva fegyvert.
Együtt menetelt a sorban
munkás, paraszt, tanár, diák,
orvos, mérnök s mennyien még!
Csodálta őket a világ.
Aki bűnös meglakoljon,
a népnyúzó vörös basák!
Hagyja el végre hazánkat
az idegen katonaság!
Forradalom, szabadságharc,
agyanúgy, mint akkor régen,
a lánglelkű Petőfi és
Kossuth apánk idejében.
De mint akkor vad kozákok,
most csikorgó ádáz tankok
törnek ránk, nyomukban hullák,
vér, romok és friss sírhantok
“Győztünk volna – emlékeznek –
összefogva, ahogy kezdtük,
de a világ, ha ámult is,
tétlenül nézte a vesztünk.”.
Forró, lázas napok után
újra csönd lett magyar földön,
még több idegen had, bosszú,
bűnhődés, bitófák, börtön.
Több, mint félszáz éve ennek.
Újra szabad Magyarország,
szabad akarata szerint
maga intézi a sorsát.
Úgy, mint akkor ötvenhatban,
de jó volna újra együtt! –
Hősök voltak nagyapáink,
ezt soha ne feledjük!
Kivánok mindekinek szép napot!
Minden kis viaszgyertya
megtanít bennünket arra,
hogy érdemes egy kis fényért,
melegért tövig égni, mert a
kis dolgok fénye az, amely
széppé, meleggé teszi az életet."
/Molnár Ferenc/
Gracián: A lélek bája
A léleknek is van bája, mely a szív ékessége, a szellem ünnepe.
Ám nem mindenki rendelkezhet vele, mert feltétele a belső nagyság. Első lépés, jót mondani ellenségünkről; a második, jót tenni vele.
A bosszú lehetőségét kihasználatlanul hagyni; a győzelem pillanatát nagylelkűséggé változtatni.
Az erény sohasem színlel, nem ölt magára díszes ruhát, nem ármánykodik, és nem aláz meg senkit, az élet legegyszerűbb és legbonyolultabb pillanataiban is az marad ami volt: erény.
Tatiosz: Az ember azt teszi, amire képes
Vajon tudod-e, mi az amire az ember képes?
- Ugye nem tudod. Pedig bizonyára voltál már - hiszen mindenki volt - olyan átkozottul gonosz helyzetben, amikor erődet a kétségbeesésig megfeszítve ezt kívántad: "Bárcsak többet tehetnék valakiért - egy kagylóért, egy füszálért, egy kutyáért, egy emberért"
Tudom, voltál már olyan helyzetben, amikor "valaki" - mondjuk egy ember - rádemelte tekintetét, és szemei némán kérleltek: "Segíts nekem!" - Te pedig elfordultál, mert féltél magadtól, hogy te volnál az, aki arra hivatott, hogy őt felemelje...
De mégis szívből kívántad: bárcsak tehetnél "valamit" érte, vagy még annál is többet. Ezért visszanéztél rá, ő pedig ugyanazt a kifejezést viselte arcán, mint az első pillanatban; a könyörgés megkövesült a tekintetében, ami ilyesfélét jelentett: "Nem tudnál mégis tenni valamit értem?"
Talán soha nem féltél még magadtól, mint most - gyönge pillanataid megakadályoztak ebben.
Vajon tudnál-e ezek után lelkiismereted szemébe nézni, tovább hurcolva az érdektelenség bűnét szívedben, amely feketére festi az emberi lelket, és amit sok helyütt a világban önzésnek neveznek. Én csak így becézem "idegen hatalom."
Most pedig arra kérlek, válaszolj a kérdésre:
Az ember mindig azt teszi amire képes?
És te ezt válaszolod: igen.
Ha kevés volt - mondod -, ennyire futotta, a sekély vízbe még senki sem fulladt bele. Ha pedig sok volt - ezt is tőled idézem - a mélybe jutottál, pontosan oda, ahol a felemelkedni vágyót felkaroltad. Az ember törékeny holmi. Érje be hát az eléggel - ezt még mindig te mondod.
De vajon mit jelent a léleknek ez a szó: Elég?
Néha fáj...
Néha fáj a szeretet,
S néha fáj, ha szeretnek,
A szívem sokszor darabokban,
S a szeretetnek már csak helye van.
Néha fáj az élet,
De nincs választás, élek.
Az élet nehezebb mint hinnéd,
Olyan jó lenne ha értenéd.
Néha fáj egy-egy szó,
Mely szívemig behatol,
S te talán nem érzed,
Hogy darabokra törted szívem.
Néha fáj egy-egy pillanat,
Mely az emlékemben megmarad,
De ez nem változtat semmin,
Csak egy seb marad a szív romjain.
Néha minden fáj,
De csodás az élet,
Ha van melletted egy társ,
Ki veled lesz egy életen át!
Arany János - Vágy
Nem itt, nem itt van az én világom;
Más vidék az, ahova én vágyom!
Illatosabb, napfényesebb róna,
Mintha nem is az a napja volna.
Erdő, mező változatos színnel -
Mesteri kéz olyat soh'se színel:
Kék ligetek, kék hegyek aljába'
Fürödik a puszták délibábja.
Ott van az én egyszerű tanyácskám,
Mintha most is szemem előtt látnám;
Kertem is van: talpalatnyi birtok...
Most is abban ültetek és irtok.
Csemetéim bodorodva nőnek,
Hosszu sorral mind elémbe jőnek,
Örömarccal, mint hálás növendék,
Mutogatván a piruló zsengét.
Nőjetek is nagyra, kicsiny fáim,
Szülőhazám kedves rónatájin:
Hadd legyen ott jó pihenésem még,
Mielőtt egy hosszabb útra mennék.
Lombjaitok hűse ha beárnyal:
Zeng fölöttem szózatos madárdal;
Ismerem én e madarat régen,
Dalt ezután is hoz az énnékem.
Egyszerű dal, egyszerű sziv s lélek
Sorsosi az avatag fedélnek! -
Földi ember kevéssel beéri,
Vágyait ha kevesebbre méri.
(1853)
A bölcs bagoly
A tudós bagolyné tojt egy kis utódot,
de az nem lett okos, sőt inkább ütődött.
Atyja, a nagyhírű egyetemi dékán
sokat bosszankodott lüke ivadékán.
Hasztalan unszolta:
- Magolj,
fiam, bagoly!
Hiába korholta, intette,
kölkét ez csak untatta.
Utálta az egyetemet, órák alatt legyet evett.
Nem csoda hát, hogy a halálmadár-vizsgán
csak ücsörgött és pislogott pislán.
- Huss!
Rivallt rá az elnök-akadémikus.
- Szálljon egy házra,
és borítsa gyászba!
- Jó! - mondta a buta bagoly, holott
azt sem tudta, miből lesz a halott.
Rászállott a legelső viskóra,
és ott csücsült bóbiskolva.
Jobbat nem talál, ki mindent végigpásztáz,
mert ez volt a temetői gyászház.
Így lett a nagyerdő legostobább baglya,
a Huhugányos Akadémia tagja.
Szia berry!
Sajnálom én is sokat kerestem,de nemtalálokrá,talán valakinek sikerül segiteni.
De azért még, utána nézek
Várnai Zseni
NEM VOLT HIÁBA SEMMI SEM...
Nem volt hiába semmi sem.
Igaz, kicsit fáradt vagyok,
acélkerék is megkopik,
hogyha szüntelen csak forog.
Kopik, kopik, de fényesül,
nem fogja be a rozsda sem,
csiszolja minden mozdulat,
s forog, forog ezüstösen.
Igaz, kicsit fáradt vagyok,
nem adnak ingyen semmit ám,
voltak keserves napjaim
és rengeteg dúlt éjszakám.
Amíg egy gyermek nagyra nő,
bizony, egyet-mást tenni kell,
legalább így az életem
nem múlt el csip-csup semmivel.
Ránézek nagy fiamra és
egyszerre oly üde vagyok,
hogy a szemem harmatgyöngyös
hajnali rét gyanánt ragyog,
s leánykám, mint a Március,
rügyekbe zárt kölyöktavasz...
őt nézem és bimbókorom
újra fölöttem sugaraz.
Nem siratom tűnt éveim,
hiszen az idő úgysem áll,
csak aki meddőségben élt,
azé a vénség, rút halál.
Szánom az ínyenc élvezőt,
csömörnél mása nem marad,
koldus, ki mit sem áldozott
s nem gyűjtött mást, csak aranyat.
Igaz, kicsit fáradt vagyok,
nehéz a toll is néhanap,
de a lehalkult szívverés
fiam szívén erőre kap,
szépségem múlik, - nem sírok,
leánykám arcán tündököl,
szinte sok is, e két gyerek,
mily roppant kincset örököl.
Nem volt hiába semmi sem,
bár néhanap békétlenül
lázongtam, hisz nem tudtam én,
hogy ürmöm mézzé édesül.
Sokat fizettem? Nem tudom,
hiszen mindennek ára van...
ezerszer újra kezdeném
alázatosan, boldogan.
Én sem....De azért köszi,hogy így próbálkozol!!!
Talán majd...még keresem, hátha..... valakinek beugrik.
Az ismerős megtanulta anno és az első 4 sort biztos...
Szép reggelt
Berry, nem találom sehol
pedig ismerős.
"Ha pokolra jutsz,
legmélyére térj.
Az már a menny,
mert minden körbe ér."
Weöres Sándor
Nagyon aranyos köszönöm
Jékely Zoltán
Ősz-köszöntő
Habár orcánk pirítja még a Nap,
gyerünk, az őszt hintsük már szerteszét,
az őszt, melyet mint anya gyermekét,
majd egy évig hordtunk szívünk alatt.
Látod, még élünk! Nem nyelt el a tó,
kígyó se mart meg, szikla sem ütött,
s a régi helyről halljuk: a tücsök
lelkéből szól a régi altató…
Vajjon Érted szeretem-é az őszt,
vagy téged is csak az őszért szeretlek,
téged, sok-sok ősz óta ismerőst?…
Benned évszakjaim elkeverednek,
vagy: hogy nyaram a téllel összekösd,
illatok ágya, sírja leheletnek!
A kis kutya.
A kis kutya.
Mégis a legszebb állat.
Magasba trónol fönn a vánkoson,
csodálva nézem sokszor órahosszat
és fürge szívverését számolom.
Ha álmodik csontokról és ebédről,
gondolkozom, milyen a kutya-álom?
Milyen lehet az élete, az álma
ezen a vad és végtelen világon?
Szegényke mindig bús. Kérdem, mi bántja,
s virgonc szemem kerüli futva-félve.
Egy néma-csöndes bánat titka ködlik
enyves szemébe, barna, bölcs szemébe.
És firtatom: nem szeret úgy-e senki,
s buksi fejét búsan térdemre ejti.
És szólítom: menjünk a kertbe ki,
s lengő fülét lassan leengedi.
Vagy unszolom: hazádtól messze estél?
és mélabúsan önmagába mélyed.
Vagy kérdezem: fáj, úgye fáj az élet?
s reám borul, akár egy drága testvér.
És nógatom: szólj a kutyavilágról,
hol testvérkéd, apuskád messze él,
és kutya-házak vannak, kutya-szobrok.
Száját feszítem és mégsem beszél.
Vagy kérdezem: anyácskád gyászolod te
úgye-úgye, hogy nem jő róla hír?
Nem tud beszélni, a kedveske néma.
És sír és sír... Szegény kis kutya sír.
NEM TALÁLOM
ha némaság küld, egy percet se várj!
Ha rád parancsol régi kézfogásom,
rögtön gyere ..
Az elejében volt biztos... a többi hmmm
Most keresem a versek közt!!EZT
"Szólj, gondolj, tégy jót s minden szó, gondolat és tett
Tiszta tükörként fog visszamosolygani rád."
(Vörörmarty Mihály)
"Két jó van, mi fölött sorsnak nincs semmi hatalma,
Szorgalom és az erény. Földön az, égben ez áld."
(Vörösmarty Mihály)
Vörösmarty Mihály: Csalogány
Elhervadt a virág, a fák koszorúi lehulltak;
Sárga levélkéken nyargal az őszi vihar.
A csalogány hallgat. Hol erő, mely visszaidézze
Lengő bokrait és mennyei hangu dalát?
A tavasz eljő még; erdő, bokor újra virítand:
Nem fog-e a csalogány halva fekünni alant?
KÖSZÖNÖM!!!
Egy kedves ismerős fog ennek örülni....
Megtágul ismét a tömött
világ. Ágbogaik között
egyre nagyobb darabokban
őrzik a fák az eget.
A végtelenből jő a szél,
szárnyán madár és holt levél,
messze röpülnek a széllel –
lankad a nyári verő.
Az ablakodnál ülsz, s figyelsz,
vagy tán csak ülsz, nem is figyelsz –
szürke ború a szivedben,
hallgatod énekeit.
Volt egyszer pártod és hadad,
most itt tűnődöl egymagad –
ó, nem elég, ha szeretnek,
hogy te szeress, az a fő
Sötét-hajú, mi lesz veled,
ha majd az ősz benned temet,
benned alél el az élet,
száll a levél, a madár?
Húzd rá cigány, megittad az árát,
Ne lógasd a lábadat hiába;
Mit ér a gond kenyéren és vizen,
Tölts hozzá bort a rideg kupába.
Mindig igy volt e világi élet,
Egyszer fázott, másszor lánggal égett;
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Véred forrjon mint az örvény árja,
Rendüljön meg a velő agyadban,
Szemed égjen mint az üstökös láng,
Húrod zengjen vésznél szilajabban,
És keményen mint a jég verése,
Odalett az emberek vetése.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Tanulj dalt a zengő zivatartól,
Mint nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl,
Fákat tép ki és hajókat tördel,
Életet fojt, vadat és embert öl;
Háború van most a nagy világban,
Isten sírja reszket a szent honban.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Kié volt ez elfojtott sohajtás,
Mi üvölt, sír e vad rohanatban,
Ki dörömböl az ég boltozatján,
Mi zokog mint malom a pokolban,
Hulló angyal, tört szív, őrült lélek,
Vert hadak vagy vakmerő remények?
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Mintha ujra hallanók a pusztán
A lázadt ember vad keserveit,
Gyilkos testvér botja zuhanását,
S az első árvák sirbeszédeit,
A keselynek szárnya csattogását,
Prometheusz halhatatlan kínját.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot:
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
A vak csillag, ez a nyomoru föld
Hadd forogjon keserű levében,
S annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől
Tisztuljon meg a vihar hevében,
És hadd jöjjön el Noé bárkája,
Mely egy uj világot zár magába.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot:
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Húzd, de mégse, – hagyj békét a húrnak,
Lesz még egyszer ünnep a világon,
Majd ha elfárad a vész haragja,
S a viszály elvérzik a csatákon,
Akkor húzd meg ujra lelkesedve,
Isteneknek teljék benne kedve.
Akkor vedd fel ujra a vonót,
És derüljön zordon homlokod,
Szűd teljék meg az öröm borával,
Húzd, s ne gondolj a világ gondjával.
54 éves korában meghalt Vörösmarty Mihály költő és drámaíró, akinek fő művei a "Szózat" című hazafias költemény, a "Zalán futása" című eposz, a "Csongor és Tünde" mesedráma, valamint a "Vén cigány", amely öregkori remekműve volt. Temetése Pesten az első tömegtüntetéssé vált az önkényuralom ellen.
Vörösmarty Mihály 1836-ban írta meg versét, majd a költeményre Egressy Béni írt zenét 1843-ban, amikor annak megzenésítésére Bartay András, nemzeti színházi igazgató pályadíjat tűzött ki. A mű ősbemutatójára 1843. május 10-én került sor a Nemzeti Színházban. A Szózatot második himnuszunknak is nevezik. Sokáig vita tárgya volt, hogy a Himnusz vagy a Szózat legyen a nemzeti himnuszunk.
SZÓZAT:
Hazádnak rendületlenűl
Légy híve, ó magyar;
Bölcsőd az s majdan sírod is,
Mely ápol s eltakar.
A nagy világon e kivűl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.
Ez a föld, melyen annyiszor
Apáid vére folyt;
Ez, melyhez minden szent nevet
Egy ezredév csatolt.
Itt küzdtenek honért a hős
Árpádnak hadai;
Itt törtek össze rabigát
Hunyadnak karjai.
Szabadság! itten hordozák
Véres zászlóidat,
S elhulltanak legjobbjaink
A hosszu harc alatt.
És annyi balszerencse közt,
Oly sok viszály után,
Megfogyva bár, de törve nem,
Él nemzet e hazán.
S népek hazája, nagy világ!
Hozzád bátran kiált:
"Egy ezredévnyi szenvedés
Kér éltet vagy halált!"
Az nem lehet, hogy annyi szív
Hiába onta vért,
S keservben annyi hű kebel
Szakadt meg a honért.
Az nem lehet, hogy ész, erő
És oly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksúly alatt.
Még jőni kell, még jőni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.
Vagy jőni fog, ha jőni kell,
A nagyszerű halál,
Hol a temetkezés fölött
Egy ország vérben áll.
S a sírt, hol nemzet sűlyed el,
Népek veszik körűl,
S az ember millióinak
Szemében gyászköny űl.
Légy híve rendületlenűl
Hazádnak, ó magyar:
Ez éltetőd, s ha elbukál,
Hantjával ez takar.
A nagy világon e kivűl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.
Szép estét kivánok mindekinek!
Zelk Zoltán - Kis mese a nincs erdőről
Nincsen fája, nincsen bokra,
mégis erőd és susog,
puha lombokban alusznak
mogyorószín mókusok.
A nincs-fákon száz nincs-mókus,
nincsen fűben fekszem én,
szerelemre, boldogságra
nincs erdőben leltem én.
De boldog lehetnék itten,
de hajnalban négy madár
csőrébe fogja az erdő
négy sarkát és tovaszáll...
Hull a könnyem, de szivemben
rezeg, búg még a derű
s olyan édes gyerekhangon,
mint a nádihegedű.
Ezt is ő írta:
ABLAKOMBAN SZÉL SÍR
Ablakomban szél sír, hold ragyog fehéren,
ezüstfényű nyárfa hajbókol a szélben.
Harmonika zendül, sirdogál magánytól,
oly közel szivemhez, s mégis olyan távol.
Sír-nevet a dallam, nincs az éjben társa.
Merre-hol talállak, zsengetörzsü hársfa?
Valamikor én is, vigalmas vasárnap,
harmonikán húztam dalt egy szép leánynak.
Immár senki-semmi lettem a szemében,
más dalára sírok-nevetek az éjben.
Szergej Jeszenyin
A LÉLEK AZ ÉGBE VISSZAVÁGY
A lélek az égbe visszavágy,
sóvárog túlvilági berket.
Szeretem, ha lobog az ág
s zöldellő tűz a fákon reszket.
Aranyló törzsek ágai:
mint gyertya, a titoknak lobban -
Nyílnak szavak csillagai,
mint virágok a Kezdet-Lombban.
A Föld igéje súg nekem,
de kínokat már le nem rázok.
Mint völgy, mely vízen megjelen,
nem ráz le égről csóva-lángot.
Holdat se ráz le a ló sörénnyel,
hisz gerincén a deleje.
Bárcsak szememmel, mint gyökérrel
nőnék, mint fák, a földbe le.
1919
Ford. ERDŐDI GÁBOR
http://mek.oszk.hu/02400/02440/02440.htm#15
A verset 1974-ben olvasta az illető...
szerinte nem lehet Wass Albert, mert akkoriban...
Kerestük persze ott is..nem találom...
PONTOSABBAN így van
Ha téli estéd sok lesz gyere el!
Ha némaság küld egy percet se várj!
De ha gondolod már hozzon el az ősz is,
A hangot fogó avarlapulás.
Hozzon erdő nyirkos veszedelme,
Lépteidtől hangos éjszakák.
Pajtás ,pajtás nyomorult betegen sínylődöm.
Nem is értem okát se miféle baj ez.
Hol szél fütyörész a letarolt pusztamezőkön,
Majd,mint az ősz a cserést,
Agyamat beszitálja a szesz.
A lélek az égbe visszavágy,
Sóvárog túlvilági berket.
Szeretem ha lobog az ág
S zöldellő tűz a fákon reszket.
Aranyló törzsek ágai:
Mint gyertya, a titokban lobban-
Nyílnak szavak csillagai,
Mint virágok a Kezdet -Lombban.
A Föld igéje súg nekem,
De kínokat már le nem rázok.
Mint völgy ,mely vizen megjelen,
Nem ráz le égről csóva lángot.
Holdat se ráz le a ló sörénnyel,
Hisz gerincén a deleje.
Bárcsal szememmel ,mint gyökérrel
Nőnék ,mint fák a földbe le.
Pistike, mondd meg, mi történt 1802-ben!
– Akkor született Kossuth Lajos.
– Nagyon jó. És 1805-ben?
– Akkor lett hároméves.
– Kérek szépen 20 dkg párizsit.
– 25, maradhat?
– Nem, inkább elvinném!
– No Jolika – szólít fel egy csöppséget –, tudnál-e mondani olyan szót amiben „R” betű van?
– Tojás! – feleli habozás nélkül a gyermek.
– Ugyan kislányom, hát hol van a tojásban az „R”?
– A sárgájában.
– Te, mi van a kezedben?
– Termosz
– Hát az meg mire jó?
– A hideget hidegen tartja, a meleget meg melegen!
– Az király! És mi van benne?
– Két gombóc fagyi, meg egy adag húsleves.
– Mi ez?
– Egy ötszázas. A másik erre összegyűri és eldobja.
– Miért dobtad el?
– Láttál már olyan ötszázast, amelyiken az ötös után három nulla van?
– Tudod, éhezem!
– Hát akkor meghívlak vacsorára!
– Tudod, az egész családom éhezik.
– Ó, ők is jöhetnek, elég nagy a kertem, és bedöglött a fűnyíróm!
Robert Burns: Levélhulláskor
Borong a hegyormon a lomha homály,
az ér kanyarogna, de köd lepi már,
hogy sápad az év, s kondul a vidék,
ha tél veszi át a víg ősz örökét.
Barnák a mezők, meredeznek a fák,
eldobta a nyár a vidám cicomát;
bolyongva hadd hordom a bút egyedül:
hogy üldöz a sors, az időm de repül!
Míly hosszú az élet s hogy kárba veszett,
míly röpke csupán, ami még a tied,
mily képeket ölthet az ősi idő,
mily szálakat tép el a sors, a jövő.
Mily ostoba vagy, mig a csúcs hívogat,
fenntről csupa árny, csupa kín az utad!
Silány ez a sors! -de a sír nem a vég,
kell még mibe bízzon az emberiség.
Szabó Lőrinc
A vándor elindul
Bottal s öreg kutyámmal indultam hazulról.
Dalolva mentem és torkom nem unta még az
országút fáradtságos énekét. -Tudod,hogy
a Nap barátja voltam?Ő édesítette
agyamat hajnali rétek szagával;aztán
minden csigát s kavicsot külön megmutatva
látni,szeretni és csodálni tanított...
Minden kanyarnál új dolgok fogadtak,és a
friss zöldben hófehér mérföldkövek ragyogtak
egyenlő távolokból.Majd,lombos hegyek közt,
még szebben tündökölt a sokalakú élet.
A Nap barátja voltam;ő kísért el estig,
s mikor már fölhalmozódtak az éj csodái,
csókkal búcsúzott tőlem.-Óvatos morajjal
tapogatózott lefelé a víz,s a pontyok
aludtak a tavakban.Lepihentem én is
s a föld s a fű íze ereimbe ivódott.
Fenyegető szemek szikráztak a bozótban,
de nem féltem,tudtam:a vén kutya vigyáz rám,
belefúrja szemét az állandó sötétbe
s őrt áll előre nyújtott nyakkal s tárt fülekkel.
Karinthy Frigyes: Előszó
------------------------
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Próbáltam súgni szájon és fülön,
Mindnyájatoknak, egyenként, külön.
A titkot, ami úgyis egyremegy
S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.
A titkot, amiért egykor titokban
Világrajöttem vérben és mocsokban,
A szót, a titkot, a piciny csodát,
Hogy megkeressem azt a másikat
S fülébe súgjam: add tovább.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Mert félig már ki is bukott, tudom,
De mindig megrekedt a féluton.
Az egyik forró és piros lett tőle,
Ő is sugni akart: csók lett belőle.
A másik jéggé dermedt, megfagyott,
Elment a sírba, itthagyott.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
A harmadik csak rámnézett hitetlen,
Nevetni kezdett és én is nevettem.
Gyermekkoromban elszántam magam,
Hogy szólok istennek, ha van.
De nékem ő égő csipkefenyérben
Meg nem jelent, se borban és kenyérben,
Hiába vártam sóvár-irigyen,
Nem méltatott reá, hogy őt higyjem.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Hogy fájt, mikor csúfoltak és kinoztak
És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,
Mert álom a bűn és álom a jóság,
De minden álomnál több a valóság,
Hogy itt vagyok már és még itt vagyok
S tanuskodom a napról, hogy ragyog.
Én isten nem vagyok s nem egy világ,
Se északfény, se áloévirág.
Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,
Mégis a legtöbb: ember, aki él.
Mindenkinek rokona, ismerőse,
Mindenkinek utódja, őse.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Elmondom én, elmondanám,
De béna a kezem s dadog a szám.
Elmondanám az út hová vezet,
Segítsetek hát, nyujtsatok kezet.
Emeljetek fel, szólni, látni, élni,
Itt lent a porban nem tudok beszélni.
A csörgőt eldobtam és nincs harangom,
Itt lent a porban rossz a hangom.
Egy láb mellemre lépett, eltaposta,
Emeljetek fel a magosba.
Egy szószéket a sok közül kibérlek,
Engedjetek fel lépcsőjére, kérlek,
Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,
De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.
Örömhirt, jó hirt, titkot és szivárványt
Nektek, kiket szerettem,
Állván tátott szemmel, csodára várván.
Amit nem mondhatok el senkinek,
Amit majd elmondok mindenkinek.
Probáld meg megnézni Wass Albert verseiben
Az az érzésem,hogy az ő verse
Wass Albert:Az aranymadár
"… Amikor már nagyon fáradt leszel, és nagyon céltalannak érzed a sorsodat: egyszerre csak érted üzen az erdő.
Először csak egy kis szellővel, mely csak úgy végigsurran melletted az utcán. Fenyőillatából már alíg éreszhetsz valamit, de meghallod mégis, amikor a füledbe súgja:
- Üzeni az erdő, hogy árnyékkal várnak rád a fák…
illatukat neked gyűjtik a rét virágai…
jöttödet lesi az ösvény…
jöjj, siess…!
Fájva döbben meg tőle a szíved. Torkodat folytogatja a honvágy. De nem mehetsz. Nem eresztenek a láncok, amiket rádraktak a gonosz varázslatok.
Aztán meglátsz egy felhőt, egy kicsi bolyhos fehér felhőt az égen, és tudni fogod, hogy újra üzent érted az otthoni erdő. Látni fogod emlékezetedben a régi tájakat, és úgy sajog valami benned, mint még soha addig.
Végül aztán meghallod ablakod alatt az aranymadár füttyét. Ablakod magától kitárul. És ott ül a fán, és hazahív otthonod drága aranymadara: a sárgarigó.
Valami megpattan benned akkor. Szemedből előtörnek a könnyek, lemossák rólad a láthatatlan láncokat, kiömlenek az utcára is, és végigfolynak a köveken, bűvös ösvényt mosva lábaid elé az emberek között.
És te elindulsz majd ezen az ösvényen. Keletnek, mindig csak keletnek,
amerre a sárgarigó hív.
Így.
Most aludj jól, a mese véget ért.
A fák is alszanak már odakint."
(részlet az "Erdők könyvéből")
"Ha téli estéd sok lesz gyere el!
Ha némaság küld egy percet se várj!
Ha rád parancsol régi kézfogásom,
rögtön gyere, egy percet se várj!
De ha gondolod, már hozzon el az ősz is,
a hangot fogó avarlapulás.
Hozzon erdő nyirkos veszedelme,
lépteidtől hangos éjszakák!
Márai Sándor: Füveskönyv (részlet)
A szívről
De amíg azt hiszed, hogy dobog valahol egy szív, mely érted dobog, bocsáss meg az embereknek. Egy emberi szív, mely önzetlenül érez irányodban, elég, hogy megbocsáss mindazoknak, kiknek önző és komisz szívét megismerted; elég, hogy megbocsáss az emberek összességének. Nem kell sok ahhoz, hogy e reménytelenség közepette megengeszteljenek. Egy ember elég. S nem igaz az sem, hogy nem találkoztál ezzel az emberrel. Csak éppen ideges voltál, vagy türelmetlen és mohó, s odább mentél. Mert ember vagy, s mert ilyen az emberi szív.
Dsida Jenő - Zúg az őszi szél
Könnyelmű, bolondos fajta vagyunk.
De októberben nagyon félünk.
Sápadt az arcunk, fátylas a szemünk
s begyújtjuk a lobogó nagy tüzet.
Gyümölcsök helyett kis szobánkban
a polcokra meséket rakunk,
duruzsoló, piros, érett meséket:
fehér időkre kellenek.
Gondjainkkal megtömjük a kályhát,
- hiszen annyi van, annyi van! -
rövidke négy hónapig, öt hónapig
bizton eltartanak.
Vacogva megcsókoljuk egymást.
Aztán egy egész lompos fenyő-erdőt
húzunk magunkra takarónak:
Téli álomra térünk.
Döbbenés
rádöbbenek, hogy bármikor elveszthetlek,
S arra, hogy nem elég, ha csak egyszer mondom, hogy szeretlek.
Hogy bármikor történhet veled, vagy velem valami,
Hogy milyen jó hangodat hallani.
Arra, hogy milyen nehéz néha őszintének lenni,
És milyen könnyű egy szóval megbántottá tenni.
Hogy meg kell mondani, ha valami fáj,
Arra, hogy mindent tönkretehet egy összeszorított száj.
Hogy túl rövid az élet arra, hogy veszekedjünk,
S, hogy mindig csak jobb sorsot reméljünk.
Arra, hogy mindig kell, hogy legyen erőnk arra, hogy nevessünk,
És mindig kell idő arra, hogy szeressünk.
Őri István
Jó reggelt
szép napot kivánok mindekinek!
Jó reggelt, barátom!
A két szemem lobogó reflektor,
öles nyalábbal veti a fényt;
egyszer szeszélyes csipkebokor
toppan elém,
majd egy hideg torony -
később talán egy élet, akit elgázolok.
Olyan furcsán nyílnak a gondolataim,
kicsi angyalok ideges szárnya
hömpölygeti a homályt.
Nincs összefüggés a dolgok között.
Milyen jó volna izgalom nélkül
találkozni egy emberrel és ráköszönni:
- Jó reggelt, barátom,
hogy aludtál? -
És behunyt szemmel
adni át magamat valami
józan és nyugodt, örök folyamatnak.
1929
szólnál, de szavad elakad,
szólnál, de görcs és fájdalom
fuldoklik föl a torkodon,
oly mélyről, mintha lelkedet,
a recsegő idegeket
húzná magával, úgy sajog
szád felé néma sóhajod.
S egyszerre oly gyönge leszel,
hogy szárnyas szédülés ölel,
fogaid közül valami
sírás, valami állati
nyöszörgés kinlódik elő
s azt hiszed: a következő
pillanat mindent, ami él,
elfuj, mint pókhálót a szél.
Sziasztok, Szep jo estet!
RADNÓTI MIKLÓS : TAJTÉKOS ÉGTajtékos égen ring a hold,
csodálkozom, hogy élek.
Szorgos halál kutatja ezt a kort
s akikre rálel, mind olyan fehérek.
Körülnéz néha s felsikolt az év,
körülnéz, aztán elalél.
Micsoda ősz lapul mögöttem ujra
s micsoda fájdalomtól tompa tél!
Vérzett az erdő és a forgó
időben vérzett minden óra.
Nagy és sötétlő számokat
írkált a szél a hóra.
Megértem azt is, ezt is,
súlyosnak érzem a levegőt,
neszekkel teljes, langyos csönd ölel,
mint születésem előtt.
Megállok itt a fa tövében,
lombját zúgatja mérgesen.
Lenyúl egy ág. Nyakonragad?
nem vagyok gyáva, gyönge sem,
csak fáradt. Hallgatok. S az ág is
némán motoz hajamban és ijedten.
Feledni kellene, de én
soha még semmit sem feledtem.
A holdra tajték zúdúl, az égen
sötétzöld sávot von a méreg.
Cigarettát sodrok magamnak,
lassan, gondosan. Élek.
Szép napot és hétvégét kivánok mindekinek!
Egy csokor virág…
Barátságunk jeléül csokrot hoztam néked.
Gyűjtöttem mezőn, színes dombok felett,
S ím kész ajándékra a virágcsokor.
Kérlek, bármerre is sodor az élet,
Ajándékom vidd magaddal,
Ajándékom vidd magaddal,
Akár gyalog jársz, akár víg fogattal.
Csokrodban első virágszál a szeretet,
Azért oly fontos, mert Istentől ered.
Emberi sorsok összeötvözője.
Ha elveken nyugszik, nem múlandó,
Neked is ilyen szeretet a jó.
Türelem a második virágszál,
Hogy ne sírj, ne zúgolódj, ne kiáltsál,
Bármi is menjen végbe a szívedben.
Vigyázz, hogy a szó, a könny ki ne essen,
S vihar ne zúgjon el családod felett,
Így gazdagabb lesz benned a szeretet.
Csokrod harmadik virága a hűség,
Amit megkíván tőled a föld s az ég.
Hű légy Istenhez és szent elveihez,
Idegen arc soha ne ejtsen tőrbe,
S szívetek legyen mindig összekötve.
A negyedik virágszál a kedvesség,
Az arcod, ha olyan, mint a derült ég,
Ha bosszúság fellege el nem fedi,
Ha bosszúság fellege el nem fedi,
S a gyűlölet soha torzzá nem teszi,
Meghódítja még az ellenségedet is,
Otthonodban nem lesz ború és tövis.
Az ötödik virágszál a szorgalom.
Nem jelenti, hogy nagy legyen a forgalom
A házban és minden csak terád várjon,
Míg az idegek összetörnek fájón.
a szorgalom az, ha végzed a munkád,
Mint csillag az útját, lassan, de folyvást.
Virágcsokromat átnyújtom neked,
S kívánom, a jó Isten legyen veled!
Illatozz otthon, vagy a zord idegenben
Mindig derülten, mindig kedvesebben,
Míg eljön Urunk, s bú válik örömre
S virágcsokrába beköt majd örökre…
Add a kezed, úgy halkan, csendesen.
Te nem lettél még hozzám hűtelen.
Mikor mindenki csalfán elhagyott,
Gyújtottál bennem reménycsillagot.
Lelkem csendjét, ha bánat felkavarta
Te elvittél az álmodó avarra.
S te mutattál mindent, ami ott terem
A bűvös, varázsos álom-réteken.
Ha megtépett az élet rózsabokra,
Vittél mogorva tölgyfa-templomodba.
Ha vérző szív volt mellemen az érem,
S töviskoszorú messiási bérem,
Te glóriává változtattad azt,
Virágot hintettél rám és tavaszt.
Ha voltam bűnös, lázadó Kain,
Vittél az eszme-Krisztus után,
S hogy az igazság sugározzon rám,
Vezettél fönt a néma Golgotán.
Ha rám viharzott lent az ember átka,
Vittél a béke messze csillagára.
Féltem. . . kezed kezembe tévedett.
Óh, örökre áldott legyen neved!
Én csak mindig játszok
Én csak mindig játszok
Kedvtelve a világgal
Homokból várat építek, s feldíszítem
Boldogan mutatom:
lám milyen ügyes vagyok!
Hívok játszani magammal mindenkit,
Kit utamba sodor a sors,
Hisz együtt jobb. Kezébe adom a kavicsot,
Nézd! Milyen fényes! Neked találtam!
De csak áll ott rezignáltan.
Kínosan toporog,
S felrúg a várammal együtt,
Hisz az csupán homok.
Amikor negyven éves lettem,
nagyon sokalltam ezt a számot;
egy évecskét hát letagadtam,
hosszabbítván az ifjúságot.
Nem tudtam akkor, mily parázslón
ifjú, aki csak negyven éves,
s magamat csalva ragaszkodtam
ahhoz az egy ellopott évhez.
Mikor azután ötven lettem,
- de csak negyvenkilencet mondtam -,
ma már tudom, - én balga lélek,
akkor is még, mily ifjú voltam.
És egyre szörnyűbb évek jöttek:
milliók haltak, ifjan égtek...
nem számoltam már életemmel,
mindegy volt már: mióta élek.
Mindegy volt már, hogy meddig élek
- sorsom a messzi csillagokban, -
harcoltam, írtam? árva lélek,
egy elvadult embervadonban.
Hány év repült el így fölöttem,
lehetne száz, vagy ezer év is,
volt úgy, hogy majdnem összetörtem,
aztán szívem föléledt mégis.
Élek, mint ősi tölgy az erdőn,
évgyűrűimmel megjelölve,
s lombkoronás, magas fejemmel
zúgom a dalt, - tán' mindörökre!
“Mindig él valahol az igazi.” (Márai Sándor: Az igazi)
“Ez a legnyomorultabb érzés. Mikor hiányzik valaki. Körülnézel, nem érted. Kinyújtod kezed, egy pohár vizet keresel tétova mozdulattal, egy könyvet. Minden a helyén van életedben, a tárgyak, a személyek, a megszokott időbeosztás, a világhoz való viszonyod nem változott. Csak éppen hiányzik valami. …
S ha nagyon pontos és figyelmes leszel, ha idejében kelsz és későn fekszel, ha sokat vagy emberek között, ha elutazol ide vagy oda, ha belépsz bizonyos helyiségekbe, végül találkozol azzal, aki vár. Természetesen tudod, hogy ez a reménykedés egészen gyermekes. Már csak a világ végtelen esélyeiben bízol. Hol keressed? S aztán, ha megtaláltad, mit mondjál neki?… És mégis várod.” (Márai Sándor: Az igazi)
“A séta az élet legemberibb életütemét fejezi ki. Aki sétál, nem akar eljutni sehová, mert ha célzattal és úti céllal ered útnak, már nem sétál, csak közlekedik. A sétáló útközben, minden pillanatban, megérkezett a séta céljához, mely soha nem egy ház vagy fatörzs, vagy szép kilátás, csak éppen ez a levegős és közvetlen érintkezés a világgal.
Egy ember, aki lassan elvegyül a tájjal, része lesz egy erdőnek vagy mezőnek, ütemesen átadja magát a természet nagy díszletei között az örök valóságnak, az időtlen világi térnek, minden pillanatban úgy érzi, hazatért séta közben …. Egy szobában könyvek és tárgyak vannak körülötted, melyek az élet feladataira és kötelességeire figyelmeztetnek, a munkára vagy a hivatásra. Aki sétál, megszabadult minden munkájától, egyedül van a világgal, lelkét és testét átadja az ősi elemeknek. Gondold meg, hogy a földön jársz és csillagok alatt sétálhatsz. Nagyszerű dolog ez.” (Márai Sándor: Füves könyv)