Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Szeretném elmondani!
Létrehozva: 2006. november 18. 10:57
Szeretettel köszöntök mindenkit!
Biztosan mindenkinek van egy kedvenc verse, amit szeretne elmondani, de nincs rá lehetősége, nincs hallgatósága. Mondjuk el egymásnak!
Hallgassuk meg egymás kedvenc versét.
Arra gondoltam, hogy van magyarnóta topik, sok szép magyar nótával, de csak akkor tudjuk elénekelni, ha a dallamát is ismerjük. A vershez nem kell más, mint az, hogy szeressük.
Most a Karácsony közeledtével még inkább előtérbe kell, hogy kerüljön a szeretet, hiszen ez a szeretet ünnepe, hagyjunk fel egy kicsit a gyűlölködéssel.
Szeressük egymást! Szóljon ez a topik a szeretetről!
Az én kedvenc versem egyike:
Várnai Zseni:
Csendes éj…
A csendes éjben anyámra gondolok,
Szívemben most az ő szíve dobog.
Szegény özvegy volt, sokat szenvedett,
Nem volt egyebe, csak a szeretet.
Szájától vont meg minden falatot,
És ha mi ettünk, ő is jóllakott.
Játékot venni nem tudott nekünk,
Varrással kereste kenyerünk.
Ő mesterkélt ünnepre szép babát,
Levágta hozzá dús hajfonatát,
Gyöngyöt fűzött, topánkát varrt neki,
Hullottak rá könnyének gyöngyei.
Láttam a föld sok szép kirakatát,
De nem találtam hasonló babát,
Oly tündérszépet, olyan kedveset,
Nem ért más hozzá. Csak a szeretet…
A szeme kék, a haja barna volt,
S a kóc mögött picinyke szív dobolt.
Anyám elment, nem érte meg szegény,
Hogy a világ forduljon tengelyén,
Pedig, hogy várta, várta mivelünk..,
Hogy nekünk is virradjon ünnepünk.
Ó, most ha élne,
Vehetnék már neki
Ruhát, cipőt,
S nem kéne küzdeni.
Ó emberek, míg él anyánk,
Nagyon szeressük őt, mert elmegy egy napon,
És visszahozni többé nem lehet
Az elmulasztott jó szót, tetteket,
A késő bánat mit sem ér neki,
Az élőt kell szeretni, érteni.
Mert újra érzem,
Látom, hallom őt,
S csak ámulok, hogy mily magasra nőtt,
És újra szép és újra fiatal,
S mintha szívéből zengene a dal,
Amit írok csöndes éjszakán:
Még most is adsz nekem, Anyám… Anyám…
Szeretettel: Jutka
Biztosan mindenkinek van egy kedvenc verse, amit szeretne elmondani, de nincs rá lehetősége, nincs hallgatósága. Mondjuk el egymásnak!
Hallgassuk meg egymás kedvenc versét.
Arra gondoltam, hogy van magyarnóta topik, sok szép magyar nótával, de csak akkor tudjuk elénekelni, ha a dallamát is ismerjük. A vershez nem kell más, mint az, hogy szeressük.
Most a Karácsony közeledtével még inkább előtérbe kell, hogy kerüljön a szeretet, hiszen ez a szeretet ünnepe, hagyjunk fel egy kicsit a gyűlölködéssel.
Szeressük egymást! Szóljon ez a topik a szeretetről!
Az én kedvenc versem egyike:
Várnai Zseni:
Csendes éj…
A csendes éjben anyámra gondolok,
Szívemben most az ő szíve dobog.
Szegény özvegy volt, sokat szenvedett,
Nem volt egyebe, csak a szeretet.
Szájától vont meg minden falatot,
És ha mi ettünk, ő is jóllakott.
Játékot venni nem tudott nekünk,
Varrással kereste kenyerünk.
Ő mesterkélt ünnepre szép babát,
Levágta hozzá dús hajfonatát,
Gyöngyöt fűzött, topánkát varrt neki,
Hullottak rá könnyének gyöngyei.
Láttam a föld sok szép kirakatát,
De nem találtam hasonló babát,
Oly tündérszépet, olyan kedveset,
Nem ért más hozzá. Csak a szeretet…
A szeme kék, a haja barna volt,
S a kóc mögött picinyke szív dobolt.
Anyám elment, nem érte meg szegény,
Hogy a világ forduljon tengelyén,
Pedig, hogy várta, várta mivelünk..,
Hogy nekünk is virradjon ünnepünk.
Ó, most ha élne,
Vehetnék már neki
Ruhát, cipőt,
S nem kéne küzdeni.
Ó emberek, míg él anyánk,
Nagyon szeressük őt, mert elmegy egy napon,
És visszahozni többé nem lehet
Az elmulasztott jó szót, tetteket,
A késő bánat mit sem ér neki,
Az élőt kell szeretni, érteni.
Mert újra érzem,
Látom, hallom őt,
S csak ámulok, hogy mily magasra nőtt,
És újra szép és újra fiatal,
S mintha szívéből zengene a dal,
Amit írok csöndes éjszakán:
Még most is adsz nekem, Anyám… Anyám…
Szeretettel: Jutka
Fényre vágytam
Fényre vágytam mint zsenge fácska
mely sötét rengetegben szomjazza a fényt,
ezernyi harcot vívtam viharral, széllel
de szívembe zártam a törékeny reményt,
akartam, küzdöttem, támasz nélkül álltam,
hajtott előre a vasakarat,
nem tudhattam, nem sejtettem én
hogy már az égben tartják "ágaimat".
Kérgemet kikezdte az élet
a közöny,irigység, bosszúvágy,
de támaszul kaptam lángoló hitet,
s felettem már nem nyerhettek csatát,
tudom már: nem véletlen születtem
hisz a Jó Isten nem teremt hasztalan,
mert minden virágnak, fának, EMBERNEK
itt a földön elrendelt célja,dolga van.
Hűs forrás táplálja „ gyökerem”
hogy „ lombruhám” oltalom legyen,
hol a fáradt „ vándormadár”szelíd ölelésben
boldog örömmel megpihen.
Fényre vágytam, mint a zsenge fácska
mely sötét rengetegben szomjazza a fényt,
„ ágaimat” már tartják az égben
kaptam örök szeretetet,
hitet és reményt.
megkopott már, nem cserélhetem újra!
Az idő elszállt, csak emlékeimből élek,
sírva, kacagva néha vissza-vissza nézek.
Mit tettem én? Mennyi jót, vagy rosszat?
Istenem még milyen feladatokat oszthat?
Öreg szívem, mint vén hegedű húrja,
megkopott már, ki tudja, meddig bírja?
A legnagyobb kincs, mit életemben kaptam,
két szép gyermek, kiknek életet adtam.
S, most végre már nagymama is lettem,
kis unokámat nézve, csak félve kérdezem:
Mondd Jó Uram, mennyi időt adsz még?
Láthatom-e hogy nő ez a kis csöppség?
Ígérem én, hogy jó bárányod leszek,
amit csak kérsz én mindent megteszek!
Csak még egy kis időt adj énnekem,
nézzem, hogy boldogul mindkét gyermekem!
Öreg szívem, mint vén hegedű húrja,
megkopott már, de talán még elbírja!
Egyetlen nap
Néha elmerengek ,mi lenne
ha egyetlen egy nap volna az élet
mely csendesült perceivel jövőbe rohan,
mit tennék akkor mi céllal élnék
tán nem törődnék semmivel
élnék gondtalan.
Nézném a hajnalt
ahogy bíborcsókot lehel
a végtelen éj ében bársonyára,
s fürdőznék a meleg napsugárban
mely aranyló fényt terít
az ébredő világra.
és szeretnék, szeretnék lángoló
izzó szerelemmel
mely a szívben hagy örökül égő sebhelyet,
melynek perzselő lángját
nem őrizné más
csak a múltba révedő emlékezet.
És ha el jő az alkony
angyalszárnyat bontva
suhannék szállnék a végtelen égen,
s fáradtan megpihennék
egy reszkető csillag
ezüstösen fénylő csillagtenyerében,
s könnyes mosollyal súgnám neked
élj, élj meg minden
csodás pillanatot,
úgy élj mintha csak egy napod lenne
egyetlen egy
csodaszép napod.
Béke
Van olyan csendesült pillanat
melynek ringató ölén
szárnyat bont a remény,
mikor érzem, lelkemben érzem,
boldog gyermek vagyok
Isten tenyerén.
életemre ráterül szelíd békessége
mint csillagporos éjre
a hajnali fény,
s e csendes szavak nélküli világban
érzem, hogy jelenléte
szívem közepéig ér.
S egy égi dallam kél a kopott húrokon
szeretetről szól
mely sosem múlik el,
és érzem hogy a bánat tengeréből
egy mennyei kéz,
szeretőn magasra emel.
Lennék….
Legyek egy lépcső
mely az Úr házához vezet,
mely felsegíti a reményre vágyó
fáradt embereket,
legyek lágy fuvallat
a forró nap hevében,
hűvös enyhülés
a nyárnak melegében.
Legyek dús kalász
melyet nevel a napsugár,
melyből puha kenyér lesz
a szegények asztalán,
legyek szelíd lélek
mely lelkeket ölel,
mely a fájó könnyekre
könnyekkel felel.
Legyek langy eső
mely öntözi a földet,
virágba borítva
erdőt, mezőt, völgyet,
legyek csendesült hang,
szelíd szívdobbanás,
legyek akárki
vagy valaki más,
legyek egy eszköz
az Úrnak két kezében,
legyek a remény
egy embernek szívében.
Ébredő világ
Néma a hajnal,
bíbor fényben fürdik az ég,
hozzám simul a szél
bőrömön érzem leheletét,
oly nyugodt a világ
csendben lélegzik a táj,
lassan ébred a föld
de még álmokat sző a félhomály.
az égre lassan felkúszik a nap
aranyfényt terít a világra
boldog mosollyal szórja sugarát
rétre, erdőre ,virágra,
zsibong az erdő
vidám madárdalt repít a szél,
s az ébredő természet csodája
csendesült békével lelkemhez ér.
Gondolsz-e rám
Mond gondolsz-e rám
ha harmatkönnyet sírnak az út menti fák,
és csak a fénylő csillagok hallják
koppanó lépteid zaját,
mond gondolsz-e rám
ha éber éjszakán reszkető csillagot néz szemed,
s távolinak tűnnek
a valaha igazul csengő ígéretek.
Mond gondolsz-e rám,
ha a párás hajnal jégcsipkét rajzol a tájra
és hófehér lepel borul
a fázósan reszkető világra,
mond gondolsz-e rám
ha az égre lángcsókot lehel a hajnal,
és a múlt lelkedhez ér
szelíd, csendesült szavakkal.
Mond gondolsz-e rám
akkor is ha már nem leszek veled,
mikor életemet nem őrzi más,
csak a múlthoz simuló emlékezet.
Néha fáj
Úgy fáj, néha úgy fáj
szívemben a csend,
melynek szürke ködfátylán át
a múlt árnya feldereng.
szívem húrján régi emlék játszik
édes dallamot,
melyet egy könnycsepphez bújva
csendben hallgatok.
És a dallam lassan összeáll
dúdolva egy szelíd harmóniát,
a múltból előlépnek csendesen
szerelmek, vágyak és csodák,
s még pereg a sok-sok
édes-bús kép és gondolat,
emlékeim útján járva felidézem
a régen tovatűnt napokat.,
ezernyi érzés, boldogság, könnyek,
gyötrő fájdalom,
ezernyi meg nem élt perc,bántó szavak
-de ezt is vállalom-
A megbocsátás újra meg újra….
hogy az élet élhetőbb csendesebb legyen,
és a türelem bíborszín virága,
melyet Te adtál életemnek Drága Istenem,
emlékek….....melyek megőrzik
az élet lassan múló ólom perceit,
szeretet….....mely a könny áztatta percek
szakadékán csendben átsegít,
egy mennyei kéz…...mely szelíden lelkemhez érve
új és új álmok felé vezet,
és segít, hogy életem örök kísérője legyen:
a Hit , Remény és Szeretet.
Búcsúzás
Én minden fájó búcsúzáskor
meghalok egy percre
és szelíd lelkemet
felőrli a bánat,
mert minden ringató,
édes ölelésben
ott hagyok örökül
egy elcsendesült vágyat.
Én minden fájó búcsúzáskor
meghalok egy percre,
mert szívem szíved közelében
boldog igazán,
s ha érzelmeink lángja
csendben összeolvad
szerelem dal éled
szívünk ritmusán.
Én minden fájó búcsúzáskor
meghalok egy percre
mert életem veled teljes,
csak veled igazán,
kitépheted lelkemet
lelked rejtekéből
de látom a fájdalmat
szemed bársonyán.
Hajnal
Lassan szertefoszlik az éj
s leveti ezüstporos
csillagköpenyét az ég,
a hajnal lángpallosával
ádáz harcot vív
egy reménnyel telt szépséges napért,
lehull az ében éj szikrázó csillagtengere
és elmerül az ég lángoló,
izzó peremén,
s lassan kigyúl a pirkadat
ezerszínű lángja mint a szelíden lobbanó,
meleg gyertyafény.
És a horizontra észrevétlen,
tündöklő fényben fürdőzve
fel kúszik a nap,
a világra hintve boldogan
az élettel teli
aranyló sugarat,
ébred a fűszál
s ringató, lágy ölén
harmatcseppet dajkál a rét,
magába rejtve a megújulás
mámorral átszőtt
boldog örömét,
csendesen magára ölti a világ
egy új nap varázslatos
remény-köntösét,
s hirdeti illattal, színnel, fénnyel
az élet csodákkal telt,
szép ígéretét.
Csillagom
Ezüst csillagport szitált az ég
azon a könnyes, boldog alkonyon,
mikor egy fájdalommal ölelt perc szeretetében
megérkeztél hozzám csillagom,
eljöttél, és tudtad mily örömmel,
mily nagyon vártam jöttödet,
így lett egésszé az élet
reményt hoztál , fényt és örök szeretetet.,
lényemből lettél, szívemből s lelkemből
formált Isten áldott keze,
s lettél a boldogság , jóság
az időtlen szeretet gyermeke,
lelkemben kitártad azt a
fénylő remény-ablakot,
mely beengedte csendes rejtekébe
azt a sokat ígérő, csodás holnapot..
És szívem húrjain új dallam kélt
mit megénekeltem , nem volt merszem soha,
de általad ezernyi édes érzés éledt,
s szívem lett a szeretet boldog otthona,
már együtt járunk az úton
velünk kél a ragyogó nap,
és csodálkozó szemmel együtt nézzük
az ében éjen ringó, ezüst csillagokat.
Már nem félek álmodni,
s nem félek ébredni sem többé,
mert szívembe rejtettelek,
és magamban hordozlak örökkön- örökké. — Alexandra Vajay és Barbara Vajay társaságában.
Múltam peremén
Rohan az idő…..
emlékek porszagú vászna borítja
vágyaink csendesült parazsát,
és az álmok….
azok a harmat friss álmok
lassan elhagyják a lélek otthonát.
Már csak dereng,
halványan dereng a tükörben
egy régi arc lágy ívű rajza,
ám könyörtelen a valóság
és a valaha „ szépet”
az élet barázdája takarja.
Rohan az idő……
lassul a szív hevült dobbanása
mely lankadatlan űzött új célok felé,
már csendesül az ütem
mely édes-bús pillanatokat idéz
és emlékeket rak a lélek-ajtó elé,
ám ezernyi csodás pillanat éled,
mely boldogsággal tölti meg
a múló éveket,
én elidőznék olykor,
és egy röpke percre megállítanám
a gyorsan forduló időkereket.
Rohan az idő…..
mégis meglelem a létben rejtőző
ezernyi csodát,
a szél csendesült zúgását,
a szelíd csillagfényt,
gyermekeim édes mosolyát,
a ringató szerelem
jól ismert édes melegét,
mely úgy ölel, akár egy puha takaró,
és azt a féltéssel átszőtt tekintetet,
mely lágyan simogat,
mely nyugalmat és békességet adó.
Rohan az idő…….
én gyöngyként fűzöm fel
az évek alatt megélt szép emlékeket,
a boldogság örömét
fájdalmas könnyeket
és az őszinte, igaz szeretetet,
időnként újra végigjárom
féltett emlékeim útját
melyek élettel töltötték a múló éveket,
élettel, melytől kaptam
szépséget, fájdalmat
hűséges társat és drága gyermeket.
Rohan az idő……
és vele elmúlik csendben
szerény, törékeny életem,
s hogy mi a cél nem tudhatom
mert egyedül csak Te ismered:
Drága Istenem,
bár nem is kutatom
hiszen bízom, hogy kezed megtart
és boldog cél felé vezet,
s hosszú göröngyös utamon
elkísér két hűséges társam:
a remény és a szeretet.
Az Úr ereje
Ott magasan, magasan
a büszke szírt fokán,
hol megpihennek a vándorfellegek,
hol csak a szelet hallod,
azt a vadul süvöltő szelet,
és elcsendesült szívverésedet,
ott vetette meg erős gyökerét,
azon a kietlen,
sivár pusztaságon,
úgy érezte magányba roskadva
hogy ő van csak egyedül
az egész világon,
szálfa derékkal egyenesen állt
hiába tépte
a zúgó fergeteg,
ott állt magányosan
ám mégsem egyedül
a vihar korbácsolt szikla szírt felett.
S tűrte, csendben tűrte
hogy Isten erős keze
egyre ostorozza,
s hagyta, hogy gyarló lelkét,
azt a bűnös lelket,
az Úr ereje tisztára mossa.
A csenddel üzen…
Ne várj földindulást,
vagy égi glóriát, a napsugár felett,
ne szemeddel , szíveddel láss
csendesítsd el vágyódó lelkedet.
Simulj egy szelíd pillanat
ringató, nyugalmas ölébe,
és várj, csak várj türelmesen,
hogy vegyen az Úr, áldott tenyerére.
Csak figyeld a világot,
a feléd szálló millió csodát,
vedd észre a nyugalmat ,békét,
tárd hatalmasra lelked ablakát,
halld a szelek dalát,
vedd észre azt a fénylő csillagot,
mely az ében éj sötét bársonyán
csak neked, teérted ragyogott,
rejtsd lelked mélyére
az a sok-sok édes-bús örömöt,
melyen át Isten azt súgja halkan:
NE FÉLJ GYERMEKEM: JÖVÖK.
Egy fenyő dala..
Ott magasan, magasan a hegyek büszke szirtjén,
hol a vándorló fellegek csendben megpihennek,
hol csak a szelet hallod, azt a süvöltő szelet,
és csendesült dalát a zordon fenyveseknek,
ott, azon a magas bércfokon, ott vetette meg
erős gyökerét,
s dacolva viharral ,délcegen állt
hallgatva a szelek zúgó énekét.
Törzse egyenes akár a szálfa,
meg nem hajthatja a tomboló fergeteg,
ott állt magányosan, ám mégsem egyedül,
a vihar korbácsolt szikla szírt felett.
És vágyódott, egyre vágyódott
hogy megmunkálják egyszer erős, dolgos kezek,
s talán bölcső lesz,szelíden ringató,
vagy keskeny híd egy zúgó folyó felett,
csattant a fejsze,törzse recsegve roppant,
s munkálja serényen egy reszkető kéz,
de nem lát gyermeket sem zúgó vad folyót,
csak hulló könnyeket akármerre néz.
És egy embert, ki több,
sokkal több mint bármely ember fia,
kinek tiszta szemében fájdalom éled
lelke mégis a szeretet otthona,
s roskadó léptekkel keresztet cipel,
egy keresztet, mely én vagyok ,én,
melyre egy tiszta bűntelen életet szegeznek,
ott a Golgota könnytől ázó hegyén.
hát kereszt lettem,egy kereszt,
tartottam egy áldott életet,
kinek vére vad „ lelkemet „ mosta,
ki felett bűnös mondott , zord ítéletet.
Ki nem vádolt, nem zúgolódott,
hordozta hittel azt az áldó akaratot,
mit bűntelen, szelíd életének
a Megváltó Isten kegyelemmel adott.
S mikor eljött a pillanat, melynek könnyes fájdalma
Szent áldozattal adott örök életet,
csak állt a kereszt, akár a szálfa
és megértette hogy Isten mily nagyon szeretett.
nem vágyódott másra
mert megértette mi céllal érkezett,
mért állította Isten a szírt fokára,
mért küldött rá zúgó fergeteget.
hogy erő legyen benne , olyan ős erő
mely megtarthat egy áldott életet,
mely értünk,miértünk szolgált,
értünk élt s öröktől fogva igazul szeretett.
Lelkem fénye
Ó Uram! Ki megváltottad
bűnös lelkemet,
életemért feláldoztad
Drága Életedet,
Add, hogy agyag legyek
áldott tenyeredben,
formálódjak, jobbá váljak
Drága két kezedben!
apró láng legyek,
melyben te vagy a fény,
légy bennem a vigasztaló
mennyei remény,
légy a megértés
hulló könnyeimben,
az imádság áldása
reszkető kezemben,
kimondott szavamban
Te légy a béke,
légy törékeny lelkemnek
csendes szelídsége,
Te légy a biztatás
ölelő karomban,
és a szerény alázat
az önző akaratban.
Légy bennem egy új
alázatos lélek,
mely földi hírnöke
Isten szeretetének.
Égi tünemény
Az éjszaka sejtelmes
ringató ölén,
két szerelmes lélek
némán összeér,
égi fényből szőnek
földi boldogságot,
új élet köszönti
a hatalmas világot.
Így érkezik a gyermek
csodás égi fénnyel,
két egybeforrt lélek
szelíd szerelmével,
mint jövőt hordozó
csodálatos remény,
egy mennyből érkező
égi tünemény.
Vele megkapod
a földi boldogságot,
örömöt, szeretetet,
varázslatos álmot,
benne testet ölt minden,
minden ami jó,
a múlt, jelen, jövő,
s az Örökkévaló.
Béke
Ha kigyúl az égen
a csillagok fénye,
s az éj sötét vászna
ráterül a földre,
csendesül a lélek
és csendesül a világ,
a néma félhomályt
béke járja át,
imára kulcsolom
csendben két kezem,
s a pillanat ölén
oda érkezem,
hol átkarol a nyugalom
édes béke vár,
hol a Kegyelmes Isten
két karjába zár,
hol Lélektől-lélekig
csendesen üzen:
- ne csüggedj gyermekem,
tart téged kezem,
egy ima távolságra
jár a békességed,
s ha hittel szólítasz
átölellek téged-.
Lelkem szárnyai
Mikor búcsúzik elfáradt lelkem,
s lassan kibontja égi szárnyait,
minden kincsét magába rejtve
talán visz Neked Uram, visz majd valamit.
De mi lesz az Istenem?
Mi lesz mit vihetek Neked?
Hisz nem gyűjtöttem ékkövet,
sem tündöklően fénylő csodás kincseket.
Csupán könnyeimben fürdőző
hitem nyújthatom,
melynek lobbanó lángját
Te adtad nekem,
Nélküled üres lenne, teljesen üres,
összekulcsolt reszkető kezem,
s megállva hatalmas trónusod előtt,
oly kevésnek tűnik mit adhatok Neked,
csupán csendesült szavak, könnyek,
imák, és a szelíd szeretet.
Csupán néhány porba hullt pillanat
melyben lelkem ingoványba ragadt,
néhány gyötrelmes óra melynek fájdalma
lelkemben vérző sebként maradt,
S Te majd megítéled,
megítéled földi életem,
elég e mindaz mit lelkembe rejtve
lábad elé tehettem,
én pedig csak bízni tudok, bízni,
hogy kegyelmed hatalmas akár az Óceán,
s majd ott, azon a dicsőséges napon,
tiszta és hófehér lehet ruhám.
József Attila
Mama
Már egy hete
csak a mamára
gondolok mindig,
meg-megállva,
Nyikorgó kosárral
ölében,
Ment a padlásra,
ment serényen.
Én még őszinte
ember voltam,
Ordítottam,
toporzékoltam.
Hagyja a
dagadt ruhát
másra,
Engem vigyen föl
a padlára.
Nem szólt,
csak teregetett
némán,
Nem szidott,
nem is nézett
énrám.
S a ruhák
fényesen suhogva
Keringtek, szálltak
a magosba.
Nem nyafognék,
de most már késő.
Most látom,
milyen óriás ő.
Szürke haja
lebben az égen,
Kékítőt old
az ég vizében.
Tényleg nagyon bájos!
Van egy olyan mondás, hogy "a jóság a szépség".
Nos, az ő esetében ez igaz.
Áldás és ígéret
Nem ígért Isten
örökké kék eget,
ám adott szivárványt
a sötét felleg felett,
nem ígért virágot
tövisek helyett,
kaptunk égi reményt
mely gyógyítja a sebet.
Nem ígért Isten
olyan életet,
mely nem szennyezi be
sohasem lelkedet,
ám adott megbocsátást
és igaz áldott hitet,
adott imádságot
hogy oldozza vétkedet.
Nem ígért Isten
utat, rögök nélkül,
de áldott kezét nyújtja
neked segítségül,
nem ígért örök mosolyt
felhőtlen életet,
ám adott igaz könnyet
mely gyógyítja lelkedet.
Tiéd a remény,
tiéd a béke,
tiéd életed
örök üdvössége,
tiéd a kegyelem,
és tiéd az áldás,
tiéd az igaz
áldó megbocsátás.
Nem ígért Isten
örökké kék eget,
ám adott el nem múló
örök szeretetet.
Hiszem
Hiszem :
hogy egyetlen kézfogásban
szíved összes kincsét elrejtheted,
Hiszem:
hogy lelked szépsége
átragyogja féltő ölelésedet,
Hiszem:
hogy tekinteted úgy simogathat
akár egy puha, bársonyos tenyér,
Hiszem:
hogy az őszinte tiszta szeretet
néha többet jelent mint egy falatka kenyér.
Hiszem:
hogy egyetlen mosolyban
megcsillanhat a lélek jósága,
Hiszem:
hogy csendesült szavad
gyógyír lehet a szívek bánatára.
Hiszem:
hogy a szeretet örök
és nem fogy el soha,
ha jóságban mártózó lelked lehet
védelmet nyújtó,
örök otthona.