Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Szeretném elmondani!
Létrehozva: 2006. november 18. 10:57
Szeretettel köszöntök mindenkit!
Biztosan mindenkinek van egy kedvenc verse, amit szeretne elmondani, de nincs rá lehetősége, nincs hallgatósága. Mondjuk el egymásnak!
Hallgassuk meg egymás kedvenc versét.
Arra gondoltam, hogy van magyarnóta topik, sok szép magyar nótával, de csak akkor tudjuk elénekelni, ha a dallamát is ismerjük. A vershez nem kell más, mint az, hogy szeressük.
Most a Karácsony közeledtével még inkább előtérbe kell, hogy kerüljön a szeretet, hiszen ez a szeretet ünnepe, hagyjunk fel egy kicsit a gyűlölködéssel.
Szeressük egymást! Szóljon ez a topik a szeretetről!
Az én kedvenc versem egyike:
Várnai Zseni:
Csendes éj…
A csendes éjben anyámra gondolok,
Szívemben most az ő szíve dobog.
Szegény özvegy volt, sokat szenvedett,
Nem volt egyebe, csak a szeretet.
Szájától vont meg minden falatot,
És ha mi ettünk, ő is jóllakott.
Játékot venni nem tudott nekünk,
Varrással kereste kenyerünk.
Ő mesterkélt ünnepre szép babát,
Levágta hozzá dús hajfonatát,
Gyöngyöt fűzött, topánkát varrt neki,
Hullottak rá könnyének gyöngyei.
Láttam a föld sok szép kirakatát,
De nem találtam hasonló babát,
Oly tündérszépet, olyan kedveset,
Nem ért más hozzá. Csak a szeretet…
A szeme kék, a haja barna volt,
S a kóc mögött picinyke szív dobolt.
Anyám elment, nem érte meg szegény,
Hogy a világ forduljon tengelyén,
Pedig, hogy várta, várta mivelünk..,
Hogy nekünk is virradjon ünnepünk.
Ó, most ha élne,
Vehetnék már neki
Ruhát, cipőt,
S nem kéne küzdeni.
Ó emberek, míg él anyánk,
Nagyon szeressük őt, mert elmegy egy napon,
És visszahozni többé nem lehet
Az elmulasztott jó szót, tetteket,
A késő bánat mit sem ér neki,
Az élőt kell szeretni, érteni.
Mert újra érzem,
Látom, hallom őt,
S csak ámulok, hogy mily magasra nőtt,
És újra szép és újra fiatal,
S mintha szívéből zengene a dal,
Amit írok csöndes éjszakán:
Még most is adsz nekem, Anyám… Anyám…
Szeretettel: Jutka
Biztosan mindenkinek van egy kedvenc verse, amit szeretne elmondani, de nincs rá lehetősége, nincs hallgatósága. Mondjuk el egymásnak!
Hallgassuk meg egymás kedvenc versét.
Arra gondoltam, hogy van magyarnóta topik, sok szép magyar nótával, de csak akkor tudjuk elénekelni, ha a dallamát is ismerjük. A vershez nem kell más, mint az, hogy szeressük.
Most a Karácsony közeledtével még inkább előtérbe kell, hogy kerüljön a szeretet, hiszen ez a szeretet ünnepe, hagyjunk fel egy kicsit a gyűlölködéssel.
Szeressük egymást! Szóljon ez a topik a szeretetről!
Az én kedvenc versem egyike:
Várnai Zseni:
Csendes éj…
A csendes éjben anyámra gondolok,
Szívemben most az ő szíve dobog.
Szegény özvegy volt, sokat szenvedett,
Nem volt egyebe, csak a szeretet.
Szájától vont meg minden falatot,
És ha mi ettünk, ő is jóllakott.
Játékot venni nem tudott nekünk,
Varrással kereste kenyerünk.
Ő mesterkélt ünnepre szép babát,
Levágta hozzá dús hajfonatát,
Gyöngyöt fűzött, topánkát varrt neki,
Hullottak rá könnyének gyöngyei.
Láttam a föld sok szép kirakatát,
De nem találtam hasonló babát,
Oly tündérszépet, olyan kedveset,
Nem ért más hozzá. Csak a szeretet…
A szeme kék, a haja barna volt,
S a kóc mögött picinyke szív dobolt.
Anyám elment, nem érte meg szegény,
Hogy a világ forduljon tengelyén,
Pedig, hogy várta, várta mivelünk..,
Hogy nekünk is virradjon ünnepünk.
Ó, most ha élne,
Vehetnék már neki
Ruhát, cipőt,
S nem kéne küzdeni.
Ó emberek, míg él anyánk,
Nagyon szeressük őt, mert elmegy egy napon,
És visszahozni többé nem lehet
Az elmulasztott jó szót, tetteket,
A késő bánat mit sem ér neki,
Az élőt kell szeretni, érteni.
Mert újra érzem,
Látom, hallom őt,
S csak ámulok, hogy mily magasra nőtt,
És újra szép és újra fiatal,
S mintha szívéből zengene a dal,
Amit írok csöndes éjszakán:
Még most is adsz nekem, Anyám… Anyám…
Szeretettel: Jutka
Kár lenne, ha a szép verseidet nem olvashatnánk itt is.
Annyi egymást bántó, sértő, egymást "gyilkoló" politikai topik születik, azt szeretném ha inkább a szépséget a szeretetet találnánk meg, gyógyítanánk lelkünket ebben a rohanó elanyagiasodott világban.
Most én is egy Várnai Zseni verset hozok, nekem nagyon tetszik:
Várnai Zseni:
Szegény anyókák…
Én mindig szánva nézem őket,
szegény, meghajlott öreg nőket,
Amint tipegve mennek, mennek,
s szinte irgalmat esdekelnek.
Anyámat látom bennük,
mintha ő suhanna a múltból vissza,
Ő is ilyen volt, ilyen félve,
Várt az útszélen átkelésre.
Mert sok a vész a forgatagban,
hol annyi nép zsong szakadatlan,
És mennyi autó! Jaj de szörnyű,
átjutni köztük nem oly könnyű.
Mily feladat, mily óriási,
A villamosra föl-leszállni,
S ha állni kell, anyóka szédül,
körötte mennyi ifjú nép ül.
Csak szeme kér,
Nem mer szegényke
Rászólni lányra, vagy legényre.
Egyik olvas, másik kibámul,
De egy sem állna fel magátul.
Ám ha akad megértő lélek,
szegényke máris újjáéled.
Hervadt képe kivirul,
mintha fonnyadt fűszál
harmatot inna.
Be jó is ülni! Csupán hála,
Csak a leszállás
gondja bántja,
Lesz-e aki majd kezét nyújtja?
Öreg szemét a könny befutja.
Mert oly magas a lépcső,
- reszket, hogy a kalauz
Máris csenget,
S mint vén madár a száraz ágon,
úgy néz körül e nagyvilágon.
Óh az öregség baj, betegség!
Gyógyírja csak egy kis melegség.
Szegény anyó is erre vágyik,
Míg eljut a végállomásig.
És a topic-indító versedhez kapcsolódva hoztam én is egy nagyon szép verset, ezt ma találtam,
Édesanyám, ha élne ma lenne 91 éves
Csukás István
Istenke, vedd térdedre édesanyámat
Istenke, vedd térdedre édesanyámat,
ringasd szelíden, mert nagyon elfáradt,
ki adtál életet, adj neki most álmot,
és mivel ígértél, szavadat kell állnod,
mert ő mindig hitt és sose kételkedett,
szájára suttogva vette a nevedet.
Én nem tudom felfogni, hogy többé nincsen,
s szemem gyöngye hogy a semmibe tekintsen,
hová a fény is csak úgy jár, hogy megtörve:
helyettem nézzél be a mély sírgödörbe,
próbálkozz, lehelj oxigént, tüdőd a lomb!
Nem is válaszolsz, kukac-szikével boncolod,
amit összeraktál egyszer végtelen türelemmel,
csak csont, csak por, ami volt valamikor ember,
mivel nem csak Minden vagy: vagy a Hiány,
magadat operálod e föld alatti ambulancián.
Mi mit nyel el a végén, fásultan szitálod
a semmiből a semmibe a létező világot,
anyát és gyereket, az élőt s a holtat,
s mert Te teremtetted, nem is káromolhat,
csak sírhat vagy könyöröghet, hogy adj neki békét,
nem tudjuk, hogyan kezdődött, de tudjuk a végét;
én sem káromollak, hallgasd meg imámat:
Istenke, vedd térdedre édesanyámat!
Szia Jutka !
A Hildácska hsz-éhez kapcsolódva én is Ady verseket hoztam a topicodba,
SEM UTÓDJA, SEM BOLDOG ŐSE...
Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.
Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.
De, jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.
Ezért minden: önkinzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié.
/ Ady Endre /
A FÖL-FÖLDOBOTT KŐ
Föl-földobott kő, földedre hullva,
Kicsi országom, újra meg újra
Hazajön a fiad.
Messze tornyokat látogat sorba,
Szédül, elbúsong s lehull a porba,
Amelyből vétetett.
Mindig elvágyik s nem menekülhet,
Magyar vágyakkal, melyek elülnek
S fölhorgadnak megint.
Tied vagyok én nagy haragomban,
Nagy hűtlenségben, szerelmes gondban
Szomorúan magyar.
Föl-fölhajtott kő, bús akaratlan,
Kicsi országom, példás alakan
Te orcádra ütök.
És, jaj, hiába, mindenha szándék,
Százszor földobnál, én visszaszállnék,
Százszor is, végül is.
/ Ady Endre /
" Akinek szép lelkében az ének,
Az hallja máok énekét is szépnek...." (Babits M.)
Ne várd, hogy a föld meghasadjon
És tűz nyelje el Sodomát.
A Mindennap kicsiny csodái
Nagyobb és titkosabb csodák.
Tedd a kezedet a szívedre,
Hallgasd, figyeld, hogy mit dobog,
Ez a finom kis kalapálás
Nem a legcsodásabb dolog?
Nézz a sötétkék végtelenbe,
Nézd a kis ezüst pontokat:
Nem csoda-e, hogy árva lelked
Feléjük szárnyat bontogat?
Nézd, árnyékod hogy fut el előled,
Hogy nő, hogy törpül el veled,
Nem csoda ez? - s hogy tükröződni
Látod a vízben az eget?
Ne várj nagy dolgot életedbe,
Kis hópelyhek az örömök,
Szitáló, halk szirom-csodák.
Rajtuk át Isten szól: jövök
Köszi Jutka. Ezt már alkalmazom én is, azt hittem, hogy bonyolultabb!!
Az a kis unoka, már nem is olyan kicsi...
Jobbulást kívánok neki!! Gondos nagymama főzzön neki teácskát, jó citromosan...
Vigyázzatok egymásra!! Egy kis előzetes... már lassan készülödni kell.... nekünk is...
Köszi Hildácska! Te hűséges barátnő! Aranyos vagy, hozod verseidet, de ugye jó elmondani!
Én már korábbban is gyűjtögettem, nekem rengeteg dalom, versem, sütis receptem van lementve. Nyitottam neki könyvtárat és oda: Klikk jobb oldal kijelölöm, másolom, elmegyek a könyvtárba, kikeresem hová akarom rakni, lementeni, klikk jobb egér beillesztés és már ott is van. Azért is nyitottam meg ezt a topikot, mert úgy gondoltam, hogy ez a versgyűjtés legegyszerűbb módja, mert annyi sok szép vers születik itt, hogy felesleges verseskötetet böngészni, ebben az "időhiányos nyugdíjas napjainkban". Ezt biztosan mindenki ismeri, de olyan aranyos:
Vörösmarty Mihály:
P ET I K E
Bús mogorván ül Petike
Ha ha ha!
Péter és bú! A mennykőbe,
Mi baja?
Anyja kémli hű szemekkel..
Jó öreg!
Azt gondolja fiacskája
Tán beteg.
„Kell galuska, Peti fiam,
Eszel-e?”
„Dehogy eszem, dehogy eszem,
Ki vele.”
„Kell bor, édes szép fiacskám,.
Iszol-e?”
„Dehogy iszom, dehogy iszom,
El vele.”
„Kell-e sarkantyú csizmádra,
Petikém!
Kalpagodra toll s mentédre
Rókaprém?”
„Mit nekem toll, mit nekem prém,
Sarkantyú!
Ha szívemben, mint a róka,
Rág a bú!”
„Kell-e könyv, a szomszéd könyve,
Biblia?”
„Mit nekem könyv, a beszéd mind
Szó fia.
Egy barátom van nekem csak,
A halál,
Az, tudom, hogy innen-onnan
Lekaszál.”
„Az egekre! Peti fiam,
Meg ne halj:
Annyi benned a sóhajtás,
Mint a raj.
Átidézzem tán Juliskát?
Láthatnád?
Szól mogorván Péter úrfi:
„Hol van hát?”
Ármány-adta Péterkéje!
Még mi nem volt a bibéje!
Sem kalapja, sem mentéje,
Sem a sarkantyú zenéje,
Nem kell neki róka málja,
Sem a szomszéd bibliája,
Nem kell neki bor, galuska,
De bezzeg kell a Juliska,
Bár negédes és hamiska,
De vidor, szép és piroska.
Sem ehetnék, sem ihatnék,
Csak Julcsával nyájaskodnék.
„Ej Petikém, szép fiam, hát
Ez a baj!
Gondom lesz rá, hogy nagyot nőj
S meg ne halj.
Most takarodj iskolába,
Rossz fiú!
Meg ne lássam, hogy pityergesz.
Félre bú!
Iskolában a Juliskát
Elfeledd:
Isten éltet, Tíz év múlva
Elveheted.”
Nagyon szép délutánt mindenkinek. Üdv.: Jutka
Sziasztok!
Jutka, hogy lehet verset elmenteni??? Meséld el nekem légyszíves...
129 éve született Ady Endre költő, újságíró, a Nyugat vezéregyénisége. Debrecenben, majd Nagyváradon újságíró. A nagyváradi Napló és a szabadság jelentette meg cikkeit. Párizsban is tartózkodik. Szerelméhez, Diósíné Brüll Adélhoz írta Léda-verseit. Későbbi Feleségét, Boncza Bertát költeményeiben pedig Csinszkának nevezi.
Emlékezzünk rá ezzel a szép versével:
Az én menyasszonyomMit bánom én, ha utcasarkok rongya,
De elkisérjen egész a síromba.
Álljon előmbe izzó, forró nyárban:
„Téged szeretlek, Te vagy, akit vártam.”
Legyen kirugdalt, kitagadott, céda,
Csak a szivébe láthassak be néha.
Ha vad viharban átkozódva állunk:
Együtt roskadjon, törjön össze lábunk.
Ha egy-egy órán megtelik a lelkünk:
Üdvöt, gyönyört csak egymás ajkán leljünk.
Ha ott fetrengek lenn, az utcaporba:
Boruljon rám és óvjon átkarolva.
Tisztító, szent tűz hogyha általéget:
Szárnyaljuk együtt bé a mindenséget.
Mindig csókoljon, egyformán szeressen:
Könnyben, piszokban, szenvedésben, szennyben.
Amiben minden álmom semmivé lett,
Hozza vissza Ő: legyen Ő az Élet.
Kifestett arcát angyalarcnak látom:
A lelkem lenne: életem, halálom.
Szétzúzva minden kőtáblát és láncot,
Holtig kacagnók a nyüzsgő világot.
Együtt kacagnánk végső búcsút intve,
Meghalnánk együtt, egymást istenítve.
Meghalnánk, mondván:
Kapcsolódó képek:· kapcsolódó kép„Bűn és szenny az élet,
Ketten voltunk csak tiszták, hófehérek.”
cupp, cupp...
Egy szép verset hoztam, hozzá illő képpel:
Szabó Lőrinc: Lóci óriás lesz
Veszekedtem a kisfiammal,
mint törpével egy óriás:
- Lóci, ne kalapáld a bútort!
Lóci, hová mégy, mit csinálsz?
Jössz le rögtön a gázrezsóról?
Ide az ollót! Nem szabad!
Rettenetes, megint ledobtad
az erkélyről a mozsarat!
Hiába szidtam, fenyegettem,
nem is hederített reám;
lépcsőnek használta a könyves
polcokat egész délután,
a kaktusz bimbait lenyírta,
és felboncolta a babát.
Most nagyobb vagyok, mint te! - mondta
s az asztal tetejére állt.
Kapcsolódó képek:· kapcsolódó kép 1.Kőszegi György:
Az ősz....
Rövidülnek az őszi napok,
Köd takarja a sápadt napot,
Erdő mezítlen, fák lombja hull,
Várom, hogy belépj váratlanul.
Ősz, szomorúság féltestvérek,
Ablakon át a ködbe nézek.
Természet gyászol, sírja a nyarat,
a zöld lombból
csak avar maradt.
A földön fakó szirmot látok,
elbúcsúznak a szép virágok.
Fonnyadt levél és csendes ború
Sóhajom száll, szívem szomorú.
Egy borzolt tollú madár fázik,
többi elment, ő itt tanyázik,
Társához búvik dideregve
Hogy énekeljen,
Nincs már kedve.
Magányos ember borostásan,
Behúzódik egy vályogházba,
Dőlt fal, tört ablak, lyukas tető,
Beszitál rajt az őszi eső.
Szakadt cipőben mezítlábas,
Foltos nadrágja térdig sáros,
Szemében immár kihunyt a fény,
Azt sem tudja tán, mi a remény,
Kenyeret majszol egymagában,
Fogatlan száj, csorog a nyála,
Meleg étel, terített asztal!
Társ kéne, aki megvigasztal!
Ősz, ború, csendes nyomorúság:
Kilépsz, a szél az arcodba vág,
A nyirkos hideg csontodba rág,
Eszmélned kellne, ne így tovább!
Múljon az ősz a fagyos tél is
Legyek boldogabb végre én is
Ölelj át szerelemre várva,
Mártózzunk meg a napsugárban!
Ugye szép volt!
Nagyon szép verseket menthettem le magamnak megint. Aranyosak vagytok.
Ma Bp-en a kínai piacon voltam, mert Karácsonyra a kultúrcsoport részére varratunk fekete hosszú aljat, mellényt és ahhoz vettünk a barátnőmmel fehér blúzt, hogy legyen egyforma a fellépő ruhánk. /20-an vagyunk a kultúrcsoportba, 12 lány és 8 fiú/ Néztük üzletbe, de ennyit, egyformát nem tudtunk beszerezni. Szép kis fehérblúzt vettünk, majd ha a karácsonyi ünnepség lesz, akkor hozok rólunk fotót. /Ilyen gyönyörű verseket meg igazán szép ruhában lehet csak elmondani
Megtaláltam!
Homlokráncos az este a tájon.
Lovak állnak a tér közepén.
Tegnap ittam el ifjúságom,
azóta kerüllek én.
Ne nyihogj, elkésett trojka!
Már elrobogott a vágy.
Tán holnap elaltat a dajka:
a fehér kórházi ágy.
Tán holnap más leszek én már,
gyógyul lobos életem,
fagyal-ág, zápor borul
énrám, örömet hintő eleven.
Feledem az éji harcot,
a démoni karmokat,
nem feledem édes arcodat,
örökre velem marad.
Ha mást szeretek, nem téged,
s ha majd vele megpihenek,
rólad de sokat mesélek,
hogy enyémnek hittelek.
Tovatűnt tavaszunk mesélem,
sose volt igaz, lehet...
Fejem, te hetyke, merész fej,
mire vittél engemet?
Sajnos a címére nem emlékszem s arra sem, hogy ki a fordító, talán Weöres S.
Sz. A. Jeszenyin:
KÉKEGÜ ESTBEN
Kékegü estben, holdselyem estben
egykor erős volt s ifju a testem.
Vissza se térhet, újra se éled,
messzire száll el minden... az élet...
Lanyhul a szívem, húnynak a fények...
Kék öröm alkonya! Holdderes éjek!
Weöres Sándor
Van még egy számomra nagyon kedves verse, sajnos most nincs nálam a kötete. Majd legközelebb.
Szeretem, de nem kedvenc. Ezek a versek viszont igen. A Valaki jár a fák hegyén-t is szeretem, csak tegnap már nem volt időm beírni, de Hilda volt olyan kedves, hogy pótolta a hiányt
. Akkor most egy kis Jeszenyin a változatosság kedvéért.
BEHAVAZOTT SÍKSÁG
Behavazott síkság, fehérarcu hold,
végig a vidékre szemfödél omolt.
Nyírfa sír az erdőn fehérfátylasan.
Ki halt meg e tájon? Talán én magam.
Rab Zsuzsa ford.
HÓFÖRGETEG DÚL-FÚL
Hóförgeteg dúl-fúl, ördög lelke jár,
ver a háztetőbe fehér szögeket.
Tomboljon felőlem; minek félni már?
Nyughatatlan szívem hozzád szögezett.
Rab Zsuzsa ford.
Én is...
valaki jár a fák hegyén
ki gyújtja s oltja csillagod
csak az nem fél kit a remény
már végképp magára hagyott
én félek még reménykedem
ez a megtartó irgalom
a gondviselő félelem
kísért eddigi utamon
valaki jár a fák hegyén
vajon amikor zuhanok
meggyújt-e akkor még az én
tüzemnél egy új csillagot
vagy engem is egyetlenegy
sötétlő maggá összenyom
s nem villantja föl lelkemet
egy megszülető csillagon
valaki jár a fák hegyén
mondják úr minden porszemen
mondják hogy maga a remény
mondják maga a félelem
Sírva dalol-énekel....
Egy halványfényű
lámpa mellett
nevelte fel négy gyermekét.
Az ifjúsága elsuhant,
és nem tudta
mi, a pompa-fény?
Selyemruhát sem láttak rajta,
sem rúzst, sem ékszert soha tán.
A táncokat is elfeledte,
az évek hosszú folyamán.
És nem gondolt ő kalandvágyra,
és nem sírt és nem jajgatott!
De minden öröm
az övé volt,
ha gyermekeinek dalolt.
Sok éjszakát töltött
el ébren,
mert nagy gond volt
a négy gyerek.
Egyik enni kért,
másik fázott
Ő alig bírta a terheket.
Később aztán
más lett a gondja,
a szívüket hallgatta meg,
s jó tanáccsal, szeretettel
segítette mindegyiket.
Az ifjúsága gyorsan elmúlt,
De nem bánta
egy cseppet sem.
Mert ott volt élete értelme,
a szépen felnőtt négy gyerek.
Hetven évét
Hordozza mostan,
és sok baját, sok panaszát.
Magára hagyta
a párja is,
friss még a könny,
friss még a gyász.
A gyermekek meg
messze-távol,
élik a maguk életét.
Kifogások mindig adódnak,
erről beszél egy-egy levél.
Mégse mond
egy rossz szót se róluk,
Csak várja őket szüntelen.
De esténként
oly sokan hallják,
hogy sírva dalol, énekel.
Sajnos a szerzőjét nem tudom, ezt tavaly szavaltam anyák napján, és én is négy fiút neveltem fel. /Tehát ez szinte rólam szólt!/
Kányádi Sándor: Folytonosság
áldozóhely volt szentély
pogány templom később keresztény
mutatja még egy-két mohos darab
a hajdani falat
most csak hely fű fa és bokor
tenyészget csöndjében élni akar
lábod ősi ösvényre ismer
akármikor jössz itthon van az isten.
Sóhajtás
kútnak lenni volna jó
utas-itatónak
diófának vagy a fán
füttyentő rigónak
rigófüttynek volna jó
lenni bár egy hangnak
jönni-menni volna jó
akárcsak a harmat
Kányádi Sándor: Volna még
pedig volna még
volna még valami
mondanivalóm
a nyíló nárcisz-
mezőkről például
az alkonyi szélben
riadtan lobogó
hegyi füvekről
a hegyekről a folyókról
égről és földről
a tengerekről
az óceánok alatt
vergődő tűzhányókról
a szerelem végtelen
napéjegyenlőségeiről
amikor az idő is
ellankad mint a patak
ha szomját oltja
benne a szarvas
egyszóval kettőnk
dolgáról az emberiség
nevében volna még
talán volna még
Kányádi Sándor: Őszike
fehérpillájú parázs
föllobbanni kész
tűzből
nézek én is
szűkrehúzott-szemű
szigorodó éjszakába:
téged kereslek
minden csillagon
Kányádi Sándor: Rekviem egy erdőért
a tekintet még
keresi
keresi még
az erdőt
kisemmizett
madár
nap és hold
láthatja immár
amit csak a halál
s a szerelem
kitakart völgyek
hajlatok
árnyéktalan
szomorúság
lombot már csak
emlékeinkben hajt
lombot már csak
emlékeinkben hullat
és nem merem
meg-nem-csókolni
a fejszét
Igy van, kedves Jutka.
Most az alkalomszerű időhöz küldök képet és verset. Jó bringázást!!
Kacsó Sándor verse, majd elfelejtettem...
Ne félj, fiam!
Szennyes őszben kis fiam kezét
Kezemben tartom, sétálgatunk,
Kis homlokot, nagy homlokot
És azt, ami benne rajzik,
Egyformát takar kalapunk.
Piheg a kis hang, hogy a ködben
Fülemig ér s agyamra száll...
Jaj, kis madár, de karma van!
Ahogy leszáll, kapaszkodik
S végignyilall rajtam a fáj!
Igaz, apán? Megtörténhetik
Hogy nem lesz már reggelre tejem?
Ne félj, fiam! - jajdulok én -,
Ha kell, hát megteszi apád,
A villanyfát is megfejem.
Sűrűbb a köd, de mi csak megyünk,
keményen fogom a kis kezet,
S új kis madár röppen felém,
Éles karma, csípős csőre
Karmolja, tépi szívemet.
Édesapám, az is lehet még,
Hogy almát többé nem eszem?
Ne félj, fiam, míg engem látsz!
Ha úgy fordul, kinyújtózom
S a száraz fát is megszedem.
Hangom mint harang kong a ködben,
De édes parancsot zeng szava.
Furcsa mámor ölel körül,
S kinövök a szürke ködből,
Mint zord óriás homloka.
Ne félj, fiam! Előre bátran!
Ezer rút gond-féreg kell nekem,
A szürke köd száz tengere
S száz tél gonosz varázslata,
Amíg a harcban elesem.
Ne félj, fiam, mert ha sokáig
Áll itt a köd s a hó a hegyen,
Hogy el ne késsék, puszta kézzel
Pattintom meg a rügyeket,
S az eget kékre meszelem.
Szép álmot mindenkinek. Holnap délelőtt egy kerékpáros programon veszek részt, délután meg kultúrcsoportos próba /kornyika/, de amikor tudok jövök, addig is jó versmondást kívánok mindenkinek. Szeretettel: Jutka