Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Szülés utáni kötődés
Torolt_felhasznalo_118369
Létrehozva: 2006. szeptember 15. 14:58
Sziasztok!
Egy másik topickban a császáros szülésekről megy a vita.
Én is azon az oldalon vagyok 2 császár után 
De most arra lennék kíváncsi, hogy szülési módtól függetlenül ti, hogyan élitek meg/éltétek meg a szülés utáni kötődést a babához. Abban a topicban megemlítettem, hogy bizony én az első gyerekemnél úgy éreztem, mintha valaki otthagyott volna nekem egy gyereket. Olyan idegennek tünt. Pedig vártuk nagyon-nagyon!! Mégis...
Azt hiszem kellett vagy 2 hónap, amíg éreztem, hogy ő teljesen az enyém, hogy felelek érte. A második babánál ilyesmi eszembe sem jutott. Ti hogy álltok ezzel?
Miért kellene megkérdezni, hogy odaadhatja-e az előtejet a babának? Nem mindenhol természetes, hogy azt is megissza a kicsi?
Hát, szégyen, nem szégyen!
én is voltam elég sokszor kineziológusnál!
Hidd el, segít ezekben a kavargó gondolatokban is eligazodni. Jó anyja vagy (mert már az vagy!!) a SAJÁT gyermekednek!
Hát, igen a nagycsalád...neked sincs közelben segítség? Van egy alapítvány, itt olvastam róla, aki segít, akár csak egy beszélgetéssel az egyedül maradt, magukat egyedülérző anyukáknak. Mert én is sokszor egy beszélgetésért majd meghaltam!! Ez nekem most a net!
Sziasztok
Próbálok úgy fogalmazni, hogy senkit ne sértsek meg.
Én 5 hónapja szültem, kisfiammal három napig vajúdtam a kórházban, itthon folyt el a magaztvíz, így bementünk. Nem viselt meg drasztikusan ez a három nap és a szülés, nagyon vártuk a picit. Császárt emlegettek már a szülőszobán, de azt mondtam: nem, megszülöm akkor is. Nyilván, ha veszélyben lett volna, akkor beleegyezem. Szülés közben eltört a farokcsontom, hetekig feküdni sem tudtam. Mikor megszületett nem sírt, csak szétnézett. Rámtették, szopizott, nekem kb. pihegni volt erőm. Ahogy mosdatták, öltöztették néztem és csodáltam, de fura volt, hogy tényleg itt van. Nem éreztem idegennek vagy ilyesmi, egyszerűen ez egy új helyzet volt, ahogy a szülés is. Fel kellett fogni. Délután született, este 10 körül kitámolyogtam meg újra megnézni.
Itthon is imádtam, csodáltam, gyönyörködtem benne, de igazából anya csak 1-2 hónap múlva lettem. Valahogy akkor értettem meg igazán az egész dolgot. Előtte is azt hittem boldog vagyok, depresszióról sosem volt szó nálam, mégis, ahogy múlt az idő én is mind jobban kötődtem. Ma képes vagyok elbőgni magam egy szomorú történeten
Amit mondani akarok : véleményem szerint igazából mindegy, hogy hogyan szülsz meg egy gyereket, ha utána el tudsz számolni magaddal, a helyzettel, az új felállással. Nem hiszem, hogy ha nem teszik rám, akkor másképp éreztem volna. Nem hiszek abban, hogy aki simán szül az jobb anya mint egy császáros.Nem hiszek abban, hogy egyik vagy másik helyzet erősebb kötődést eredményezne. Nem hiszek abban, hogy ha nem szoptatnék nem lennék jó anya.
Én abban hiszek, hogy mindenkinek van egy útja, amit végig kell járni és mindezt önmagában elrendezni.
Remélem érthető volt..
Most elég lelket öntöttetek belém, köszönöm!
Sokat számít a hozzáállás, ez biztos, és az akaratomon nem fog múlni! Meg aztán, ha mégsem sikerül annyi ideig, mint szeretném, máshogy is lehet majd pótolni. Az eszemmel tudom.... (meg persze lehet, hogy a hormonok is tombolnak bennem, azért vagyok néha ilyen "borúlátó")
Én is egy szép élményre készülök igazából! Meg tényleg sokat számít, hogy én is jó kezekben érzem magam.
Csimianya, ez tényleg így van! Én most (szégyen, nem szégyen) kinezeshez készülök (vissza, mert a meddősség miatt már voltam nála, és csodák csodája: évek után terhes lettem!), remélem, hogy segíteni fog, és csak a jó marad meg bennem. A másik: tényleg kevesen vallják be, hogy igenis volt egy depis időszakuk, mert ma már csak "erős" nők léteznek, tele energiával. És tényleg eltűnt a "nagycsalád", ahogy valaki írta. A segítség nem úgy érkezik, ahogy kellene. Még messze vagyok, de már most vannak kétségek: legyek úgy jó anya, ahogy én szeretném/gondolom, vagy úgy, hogy a környezetnek megfeleljek? És miért kell már előre magyarázkodnom, hogy ha valamit jónak vagy rossznak tartok a tanácsadóval ellentétben? Mert az biztos, hogy mindenki csak jót akar, de ne mindenáron!
Na, most jól kipanaszkodtam magam nektek.
Én kb. 7. hónapig hallgattam, hogy készüljek a császárra. Mondom, mit készüljek?? Hogy készüljek??
Mert lent fekszik, pici vagyok, öreg vagyok...aztán az egyik UH-on azt mondta a doki: megpróbáljuk. Tudtam, mire gondol. De a szülés közben is hallottam a sutyorgást, hogy "hogy áll a műtő". Akkor és ott ez se érdekelt! Csak a baba és én, ahogy nekigyürkőztünk, újra és újra. Nagyon szép élmény! Sokat segített, hogy EDA-t kaptam.
"Én a császárral szülőket mindig azzal nyugtatom, hogy az utolsó néhány órában már szívesen lettem volna a helyükben..."
gondolom szülés utáni hetekben már kevésbé
Igen, de nem tudom, hogy ennek egy "eset"-e az oka.
Mondom, nekem a 2. gyerek se volt sokkal jobb helyzetben. De minden gyerek más, mindegyik másképp reagál... van akit pici probléma is nagyon mélyen érint, van aki pedig mindent sokkal könnyebben vesz, van egy alapstabilitása és azt nem lehet egyszerűen megingatni.
Dehát mindenki így van ezzel. Végülis mindenkit a génjei is meg külsô benyomások is alakítanak. Ezért nincs recept a gyereknevelésre. Ami az egyiknek még pont elég jó, a másiknak már trauma. Annyit tehetünk anyaként, hogy figyelünk a gyerek igényeire és ahhoz alkalmazkodva neveljük (meg persze a saját elveinkkel is összhangban - senki ne erôszakolja meg magát a gyerek kedvéért).