Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Szülés utáni kötődés
Torolt_felhasznalo_118369
Létrehozva: 2006. szeptember 15. 14:58
Sziasztok!
Egy másik topickban a császáros szülésekről megy a vita.
Én is azon az oldalon vagyok 2 császár után 
De most arra lennék kíváncsi, hogy szülési módtól függetlenül ti, hogyan élitek meg/éltétek meg a szülés utáni kötődést a babához. Abban a topicban megemlítettem, hogy bizony én az első gyerekemnél úgy éreztem, mintha valaki otthagyott volna nekem egy gyereket. Olyan idegennek tünt. Pedig vártuk nagyon-nagyon!! Mégis...
Azt hiszem kellett vagy 2 hónap, amíg éreztem, hogy ő teljesen az enyém, hogy felelek érte. A második babánál ilyesmi eszembe sem jutott. Ti hogy álltok ezzel?
Lányok el kell mennem egy kis időre. Este majd jövök, és itt leszek
Addig is kellemes délutánt minden anyukának, apukának, babócának!!
Egy nehéz természetes szülés és körülményes táplálás is megviselheti úgy a kismamát, hogy nem tudja élvezni az anyaság örömét, ez teljesen független a császártól. Ha bevallja az ember, ha nem, valahol tudat alatt haragszik a csöppségre a sok fájdalom miatt. Aztán ez elmúlik, ahogy egyre értelmesebbé válik a baba és könnyebbé válik a vele való foglalkozás. Az anyák lelkülete sem egyforma. Ki könnyebben, ki nehezebben dolgozza fel a traumákat.
Én a császárral szülőket mindig azzal nyugtatom, hogy az utolsó néhány órában már szívesen lettem volna a helyükben... A hosszú, eredménytelen vajúdás sem az anyának, sem a babának nem tesz jót, ezt kellene szem előtt tartania mindenkinek.
Úgy érzem, ha még egy gyereket vállalnék, azt csak úgy, ha megígérné valaki, hogy nem kell ilyen fájdalmakon keresztül menni, mint az elsőnél, ha császározni kell, akkor úgy.
Nekem rátették a hasamra (rögtön?, de akkor összefolyt minden...), csak annyit éreztem, végre itt van. És a megkönnyebbülést, hogy sikerült, rendben van!
A kislanyom inkubatorban volt ot napig, ot aznap nem is nezhettem meg.
Nekem a szules maga egyebkent hatalmas elmeny volt igy is, ahogy vartam , hogy mindketto tutira sirjon
Viszont utana semmi fele oromet nem ereztem.....csak baromi nagy uresseget.
Honapokba tellett, hogy kotodest erezzek...elotte csak tettem a dolgom, mint egy robot,
Talan azert is volt ez igy, mert borzalmas volt az elso negy honap, soha nem aludtak es egyfolytaban sirtak, le nem lehetett tenni oket, egy iszonyat volt...csecsemot meg kepen sem akarok latni ujra!!!
Igazabol ugy feleves koruk korul tudtam eloszor azt mondani, je, ezek tok jo fej emberkek, orulok, hogy vannak!!!
Olvasgatom a hsz.-ket és azt hiszem nincs igazán magyarázat a kérdésedre.A két első szülésem gyors és komplikáció mentes volt,ellentétben a harmadikkal.Ugyan ez volt a leggyorsabb ,kb 1,5 óra alatt meg volt a fiacskám/4560grammal/de ehhez a szüléshez nem sok közöm volt.Az érzéseim pedig ugyan olyanok voltak,mint az előző kettőnél.
Szia!
Én a kezdetektől magaménak éreztem, pedig ő is császárral született. A műtét után megmutatták, aztán picit mellettem lehetett, majd éjszakára elvitték, és másnap reggeltől velem van. Nem éreztem se idegennek, se furcsának, természetes volt, hogy ott van és nekem kell gondoskodni róla. Nem hiszem, hogy jobban kötődnék hozzá, ha nem a műtőben született volna.
Én mind a két gyereket császárral szültem, de rögtön kialakultak bennem az anyai érzések.
Emlékszem a "rendesen" szült nők még az 5. napon is ott flangáltak egyedül, a babájuk meg a csecsemős nővéreknél volt.
Én ahogy engedtek felkelni rögtön babás szobába kértem magam, és a frissen vágott sebemmel a fiaim mellett voltam. Meg is őrültem volna, ha nem lehetnek velem...
Ezt nem mártírkodásként írom. Nekem így volt jó.
Szia!
Az én babám természetes úton született, de mivel koraszülött lett, gyorsan megmutatták, aztán ment inkubátorba. Amikor 6-7 óra múlva újra láthattam, bizony én is olyan furcsán éreztem magam, meg se ismertem volna a saját gyerekem, meg mivel a kórházban nem sokat volt velem, inkább csak itthon alakult ki közöttünk a kötődés. A szopizás is csak 4 hetes korára rendeződött, addig nem igazán tudtam ráhangolódni a babára. De aztán nagyon belejöttünk, és most 19 hónaposan is szopizik.
Akkor hangolódtunk igazán egymásra, amikor átköltöztettük őt a saját ágyunkba.
A kórházban mindig meg kellett néznem a névtábláját is a kis kocsiján, hogy tényleg ő az? Szóval nálunk kicsit lassan alakulnak a dolgok.
Mondjuk a szülés után csak úgy fél órával kaptam a kezem közé és akkor már mérhetetlenül fáradt voltam.
Mégsem hiszem, hogy ez bármiféle lelki törést okozna nála, hiszen alapvetően szeretem és ő is érzi ezt.
Na, pont ezért indítottam el ezt a témát. Nem hiszem, hogy mindenki a padló felett van 2m-rel, amikor végre megszületik a babóca. Ezekről miért nem lehet hallani? Szégyen erről beszélni? Nem merjük bevallani senkinek, - még magunknak sem- mert akkor húúúúúúúúúúúú, de rosszak vagyunk. Lehet, hogy ez indította el a depressziódat is? A változás, a bizonytalanság?
Arra, hogy annyira irányítanak, diktálnak, és annyira az ő elképzeléseik szerint történik minden, hogy gyereknek vagy bábnak érzed Magad, aki csak csinálja, amit mondanak neki, és mire észbe kapsz, hopp, már el is vitték a gyereket az inkubátorba... Nálunk ez történt egy komplikációmentes terhesség és szülés után, így aztán nem volt minek örülnöm, csak a megkönnyebbülést éreztem, hogy végre vége... Órák teltek el, mire láthattam a teljesen egészséges gyerekemet.
21. század.
Ugyanígy éreztem, mint Te!
Ugye, hogy egy ilyen eset megalapozza a viszonyodat a gyerekeddel? Valahogy - sajnos - én is ezt éltem át. Egy idő után persze rendeződik minden, de lehet, hogy ehhez több, mint egy év kell...
Szia!
A terhesség alatt sok-sok szülés történetet olvastam. Az esetek 99%-ban a kismamák az első érintést követően elsírták magukat és mennyei boldogságot éreztek az új jövevény láttán. Én is hasonló érzésekre készültem, de....
a szülést követően csak fáradtságot éreztem. Örültem a pici manócskámnak, boldog voltam, hogy minden rendben, egészséges de ennyi.
Nálam az szárnyalás csak 1-2 hónap múltán jött meg. Addig csak fáradtságot és kisebb félelmet éreztem, hogy nehogy baja legyen a picinek.
Szia!
Nekem is 2 császárom volt. Mind a két gyerek különbözô problémák miatt nem lehetett közvetlenül velem a szülés utáni napokban.
Az elsônél nekem is voltak ilyesmi érzéseim - bár nem úgy, hogy én nem kötôdtem, hanem mintha a baba fogadott volna el nehezen engem (meg bárki mást is). Sokáig tartott az egymásra hangolódás és a mai napig nem felhôtlen a kapcsolatunk. De elég jól kihevertük a kezdeti nehézségeket.
A másodikkal semmi, de semmi ilyen gond nem volt. Nagyon nagy összhang volt közöttünk a kezdetektôl fogva és semmi rossz hatással nem volt rá, hogy csak idônként voltam vele az elsô napokban. Na aztán mostanra kábé "rendezôdött" a helyzet.
.. most már ô sem mindig felhôtlen (dackorszak, miegymás).
Vagy azoké, akiktől "elvették" a szülésüket...
Nálunk (is) mások voltak a főszereplők, nem a baba és én, így én is hasonlót éltem át (persze mégis mást), mint Te, pedig nem császár volt, sőt, mindenki szerint gyors és sima első szülés volt.
Nálunk a férjem volt hasonló helyzetben,a 3 babánknál nem érezte rögtön azt,hogy újból apa lett.