Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Bocsáss meg érte, nem bírtam tovább,
hogy ne mondjam el egyszer legalább,
hogy néma nevetésed mily varázs,
mint tüzes pipacs, virágzó parázs,
hogy arcod izzik tőle, mint az ég,
ha a szürke, tompa napból már elég,
s az alkony minden tündérit ígér,
mi emberszívbe s éjszakába fér.
Leírtam homlokod, melyet a gond
-sötét király- uszályával bevont,
mely alól örökké borult szemek
mint messze felhőkből tekintenek,
elérhetetlen, bármilyen közel,
a lélek lelket, jaj mikor ölel?
És elfordultam, ne lássa anyám,
hogy könny pereg szememből könny után.
Elmondtam, milyen magas termeted,
lábujjra állva vállig érhetek,
s emlékeztem, hogy mily édes gyönyör
hozzád hajolni, s mennyire gyötör,
hogy mindig új vagy, idegen és más,
elporzó hullám, örök változás…
nyugtalan vággyal ég felé lehelsz,
ahogy borulsz, elomlasz, felemelsz,
az ölelés vagy, élő és örök,
az első mozgás, melyből a körök
indulnak s visszatérnek szüntelen,
lelkünk egymásban sohasem pihen…
És felriadtam -, régen hallgatok,
anyám mit gondol, jaj, kérdezni fog…
s zavartan mondtam: anyám, a kezét
ha látnád, milyen gyöngéd, barna, szép,
-és hirtelen elállt lélegzetem,
kezed éreztem hűlő szívemen,
és elfutottam, hadd legyek magam,
egyedül tiéd és zavartalan…
… most tudom, oly nagyon tiéd vagyok,
szivárványosak mind a nappalok,
hársillatúak mind az éjszakák,
s téged virágzanak künn mind a fák,
ezüstpárákban álmodó hegyek,
tündéri folyók feléd lejtenek,
melyek fölé az ámult ifjú hold
aranyló arca szomjasan hajolt,
s úgy csókolja a vizeket a fény,
ahogy emlékeimben téged én.
/Hajnal Anna/
Szerelem, csak rá gondolok,
Száraz ajkammal hűsítő
Csókojaira szomjazok.
Bár a tűző nap alkonykor
A horizonton alászáll,
A szárazság sem csillapszik,
S még mindig érte fűt a vágy.
Sivatag fagyos éjjelén
kívánom forró testedet,
S másra sem gondolok, csak hogy
Meghalok nélküled.
gondolattal, mint vadszőlő a fát:
nagy levelek, s a szem semmit se lát
a zöldön túl, amely a törzsre ül.
De értsd meg, pálmám: vágyam nem hevül
gondolatért - a szebb valót magát
kívánom: Téged! Jössze-, jössze-hát
hozzám, de tüstént?! Mezítelenül
álljon derekad, s minden ágadat
zúgasd, erős fa, s lombos köteled
szaggasd el s dobd a földre, mert e vad
örömben: - látlak, hallak s új leget
kortyol tüdőm friss árnyékod alatt! -
nem gondolok Rád - itt vagyok veled.
Nagy fák is várnak büszke terebéllyel.
Rideg vagyok és reszketeg is néha,
Egyedül olyan borzongós az éjjel.
Ha jönnél, elsimulna köröttünk a rét
És csend volna. Nagy csend.
De hallanánk titkos éjjeli zenét,
A szívünk muzsikálna ajkainkon
És beleolvadnánk lassan, pirosan,
Illatos oltáron égve
A végtelenségbe.
/József Attila/
hogy szeretsz! Bár az ismételt szavak
kakukknótához hasonlítanak,
emlékezz rá, hogy se mező, se domb
nincs kakukknóta nélkül, ha a lomb
újul tavasszal s kizöldül a mag.
Egyszeri szó, mint szellem hangja, vak
sötétben zeng el és kétség borong
nyomában. Ismételd. . . szeretsz. . . Ki fél,
hogy a rét túl sok virággal veres
s az ég túl sok csillaggal ékszeres?
Mondd, szeretsz, szeretsz. . . Hangod úgy zenél
mint ezüst csengő, újrázva. . . Beszélj:
de ne feledd, hogy némán is szeress. . .
/E. Barrett-Browning: Mondd újra/
Látod én magamat temetem:
Fehér lapokat írok tele,
Amikor zokognom kellene
Azon, hogy te nem vagy itt velem,
Tépd össze Kedves a levelem.
Jer már haza, hiszen úgy várlak,
Por lepi Kedves a szobádat,
Régi titkok illata lebben,
Száz régi csóknál tüzesebben
Kívánja ajkam a te ajkad,
Jaj, mennyi szép lesz újra rajtad…
Jött tőled is pár lila levél,
Melyre tán csókot is leheltél,
Egy-két bús szerelmi üzenet,
Melyre felelni csak csókkal lehet,
De oly messze vagy, elérhetetlen…
Tépd össze Kedves a levelem.
/Radnóti Miklós/
Elrévedezni némely szavadon,
mint alkonyég felhőjén, mely ragyog,
És rajta túl derengő csillagok.
Én nem tudom mi ez, de édes ez,
Egy pillantásod hogyha megkeres,
mint napsugár, ha villan a tetőn,
holott borongón már az este jön.
Én nem tudom mi ez, de érezem,
hogy megszépült megint az életem,
Szavaid selyme szíven simogat,
Mint márciusi szél a sírokat.
Én nem tudom mi ez, de jó nagyon,
Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.
Ha balgaság, ha tévedés, legyen
Ha szerelem, bocsájtsd ezt meg nekem!
mint egyetlen tulajdonod,
engem, míg álmodol nevetve,
szétkapkodnak a tolvajok
s majd sírva dőlsz a kerevetre:
mily árva s mily bolond vagyok!
Ha minden percben nem kecsegtetsz,
hogy boldog vagy, mert nekem élsz,
görnyedő árnyadnak fecseghetsz,
hogy gyötör a magány s a félsz.
Nem lesz cérna a szerelmedhez,
ha úgy kifoszlik, mint a férc.
Ha nem ölelsz, falsz, engem vernek
a fák, a hegyek, a habok.
Én úgy szeretlek, mint a gyermek
s épp olyan kegyetlen vagyok:
hol fényben fürdesz, azt a termet
elsötétítem – meghalok.
/József Attila/
majd csak egyszer el dől.
Most légy szerelmes barátodba lambkid
örülj az életnek s hogy van kid.
az éjszakai csendtől.
Kérdeztem, de néma volt.
Ez a száz alakban
visszatérő kérdés:
Mit akarok,
mit akarok tőled én.
Faggattam
a tiszta fényű hajnalt.
faggattam, de hallgatott.
És a száz alakban
visszatérő kérdés:
Mit keresek,
mit keresek nálad én.
Égő nap
tőle tán most
megtudom majd,
Miért kell még
ez a fájó, édes, furcsa játék.
Próbáltam,
de hisz nem lehet
ezt félbe hagyni,
már nem tudom
soha elfeledni,
megtagadni én.
Kérdeztem
a bíborszínű alkonyt.
Faggatom, de nem beszél.
És a száz alakban
visszatérő kérdés:
Miért szeretlek,
miért szeretlek mégis én.
Torda városában
Annyi híres-neves
Specialitás van.
Fura, hogy mindenik
A , , p''-vel kezdődik.
Híres a tordai
, , pogácsa'', nemde? - De
Tordai , , pecsenyét''
Sütnek Torda-szerte.
De van ám , , p''-vel egy
Méltán híresebb még:
A tordai nagy - hasadék.
Nagyon szeretem. . . :o)))
Pedig az Óda nem maradhat ki! :o)
. . . . :o) Elgondolkodtam. . . :o)
József Attila Ódája nincs itt, vagy csak én vagyok figyelmetlen?
HÖLGYESTÉLY
Mint egykor ősöm, Lantos Sebestyén,
Hazám zegzugát úgy járom én.
Csak azt zengem, mi lelkemből fakad:
Víg-bús nóta egyformán akad.
Ma ismét olvastam e verseket,
Hölgyeknek is -, amit lehetett.
Jutalmat - anyagit -, sose várok,
Dicsőség, hogy köztetek járok.
A költőnek legnagyobb diadal,
Ha rokon lelkekre lel a dal.
Szép hölgyek! Csókoljatok homlokon!
Ti, férfiak pedig ott, - ahol gondolom . . .
Két fekete gyöngyszem nyugalmát, békéjét,
Azt a vágyat, a lángot, egy végtelen percet,
Mikor ott égett a szemedben az érzés: szeretlek!
Szerelmes vers
Hegyes fogakkal mard az ajkam,
Nagy, nyíló rózsát csókolj rajtam,
Szörnyű gyönyört a nagy vágyaknak.
Harapj, harapj, vagy én haraplak.
Ha nem gyötörsz, én meggyötörlek,
Csak szép játék vagy, összetörlek,
Fényét veszem nagy, szép szemednek.
- Ó nem tudom. Nagyon szeretlek.
Úgy kéne sírni s zúg a vérem,
Hiába minden álszemérem,
Hiába minden. Ölbe kaplak:
Harapj, harapj, vagy én haraplak!
Ne rejtőzz el, úgyis látlak!
Rádcsukom a szempillámat.
Benn zörömbölsz a szivemben,
s elsimulsz a tenyeremben,
s elsimulsz az arcom bőrén,
mint vadvizen a verőfény.
Nagyon jó vagy, jó meleg vagy,
nagyon jó így, hogy velem vagy.
Mindenekben megtalállak,
s öröm markol meg, ha látlak.
Nézz rám, szólok a szemednek,
ne fuss el, nagyon szeretlek!