Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Ady Endre
Add nekem a szemeidet
Add nekem a te szemeidet,
Hogy vénülő arcomba ássam,
Hogy én magam pompásnak lássam.
Add nekem a te szemeidet,
Kék látásod, mely mindig épít,
Mindig irgalmaz, mindig szépít.
Add nekem a te szemeidet,
Amelyek ölnek, égnek, vágynak,
Amelyek engem szépnek látnak.
Add nekem a te szemeidet.
Magam szeretem, ha szeretlek
S irigye vagyok a szemednek.
Vörösmarty Mihály
Tűz és viz
Egy tűz van csak erős, és egy víz árja hatalmas,
Mely sziveket gyújt, mely szívbeli lángokat olt:
Mindkettőt szemeidbe, o némber! az istenek adták:
Mennyei szikra amaz, mennyei harmat emez.
Most még ne mondj semmit, majd akkor ha megjöttél.
Most még ne mondj semmit, csak akkor ha döntöttél.
Még ne mondj semmit, addig míg nem érted, mit tettél.
Ne mondj semmit még, mert nem vagy, nem jöttél.
Most még nem létezünk, csak játszunk, csak játszunk, hogy élünk.
Mert ez nem az amit akartunk, mert amit akartunk attól félünk.
Most még ne add nekem, mit mástól elvettél,
Most még ne mondd, már akkor, már akkor szerettél.
Most még ne mondj semmit, majd találunk szavakat,
melyekből élet fakad, melyek vége nem a pokolba szakad,
majd ha megszültük egymást, nagy vajúdás után,
akkor mondd, nem késtünk le semmit, amit az élet tőlünk kíván.
Most még legyünk csendben, hisz fut az út alattunk,
rohanó fák takarnak roncsokat, mit látni nem akartunk,
lerombolt vágyak mellettünk, melyek közt lelkek bolyonganak,
akik közt megszűnt a kapcsolat, csak látszat az, mi megmaradt.
Most még próbálj szállni, ne légy vergődő madár,
légy te a vándor, ki végül hazatalál,
de én had mondjam azt, szeretlek, s ezért én elmegyek, hogy ne bántsalak,
ne legyen több bűn, mert szeretni így nem lehet.
Ha majd átléped a lét küszöbét, ha majd fájni kezd a nincs többé
értelmet kap mi volt a volt, s mi volt miért.
Egyet meg tudsz majd biztosan, lesz egy üzenet:
Volt valaki, ki téged mindennél jobban szeretett.
Elmegyek ne bántsalak többé, elmegyek, mert szeretlek.
Szeretlek, örökké.
http://www.youtube.com/watch?v=4wwYxzKX-KM
az ablakon kinézel, de semmit se látsz:
Mondd gondolsz-e rám?
Mikor a napok léggömbjéből az idő elszivárog
és elfelejtett szavak után nem fordulsz már vissza
Mondd gondolsz-e rám?
Megteszel mindent, úgy csinálsz, mintha élnél,
órádra nem nézel, elrohansz, mielőtt sírásra görbülne a szád
Mondd gondolsz-e rám?
Mit elvettél magadtól nem kapod ajándékba vissza,
imád az égbe, hallgatásod a földre száll,
Mondd, gondolsz-e rám?
S mikor tavasszal nyílnak az erdei virágok
magadat a tükörben olyan öregnek látod,
Mondd, gondolsz-e rám?
Tested áruként a holnapnak kínálod,
és napról-napra árulod el titkaink másnak,
Mondd gondolsz- rám_
Mikor szerelmes kutyák vonyítanak az éjben
Te egyedül gyötrődsz fészkedben
Mondd, gondolsz-e rám?
Pedig várod, hogy az élet újra Rád találjon,
de legbelsőbb titkaid nem érti új barátod:
Mondd gondolsz-e rám?
Egyszer majd, tudod, szép lesz újra minden,
nem lesz hiba a dalban, nem lesz hiba a versben,
igaz lesz minden szó, a csókok szívhez érnek,
s a madarak messzi délről lassan hazatérnek...
S én várni fogok, mert várni kell arra, aki nem jön el...
Fáradt éjszakában tudod álmatlan a csend,
De hajnalban a derengés még reményt üzen,
Éhes madár a reggel, az emlék megpihen,
akit az éjjel vártam, nem jön ma sem el...
Viktor Máté - Koltai Gergely : Mondd gondolsz-e rám
http://www.youtube.com/watch?v=Jq8zYIyiZ1o
http://www.youtube.com/watch?v=g4VNeOEBC9Y
Majd megöregszel és bánni fogod,
hogy bántasz, - azt, amire büszke vagy ma.
A lelkiismeret majd bekopog
s nem lesz emlék, melyben magadra hagyna.
Lesz vén ebed s az melléd települ.
Nappal pihensz majd, széken szunyókálva,
mert éjjel félni fogsz majd egyedül.
Árnyak ütnek a rezgő anyókára.
Az öreg kutya néha majd nyafog,
de a szobában csend lesz, csupa rend lesz;
hanem valaki hiányozni fog
a multból ahhoz a magányos csendhez.
Majd tipegsz s ha eleget totyogott
rossz lábod, leülsz. Fönn aranykeretben
áll ifju képed. Hozzá motyogod:
"Nem öleltem meg, hiszen nem szerettem."
"Mit is tehettem volna?" - kérdezed,
de fogatlan szád már nem válaszolhat;
s ki a nap előtt lehunyod szemed,
alig várod, hogy feljöjjön, a holdat.
Mert ha elalszol, ugrál majd az ágy,
mint a csikó, hogy a hámot levesse.
S a félelem tünődik, nem a vágy,
a fejedben: Szeress-e, ne szeress-e.
Magadban döntöd el. Én fájlalom,
hogy nem felelhetek, ha kérded: él-e.
Mert elfárad bennem a fájdalom,
elalszik, mint a gyermek s én is véle.
1936. nov.
Hogy lehet ilyen gyönyörű verset írni?
Eszméletlen!
Hallgasd is meg feltétlen! Ronyecz Mária úgy mondja el, hogy sírni kell.
Váci Mihály
VIRÁG
Hajamban mennyi csók illata fészkel,
mint rozs tövén a fürj-sírású szél,
szememben szomjas vágyak nyája térdel
szerelmed kóborló vizeinél.
Állad remegve fogom a kezembe és arcodat,
mint lámpát fordítom a homlokodra: - Láss!
és mondd, szeretsz-e, mikor
szeretni magam nem tudom.
De jó is lenne még dúdolva-sírva
átcsavarogni néhány éjszakát,
s nézni, mikor ruháidból kinyílva
karcsún derengsz, illatozó virág.
B.Radó Lili: Csak várni ...
Csak ülsz és várod. Olykor kitárod a karod,
szemedből boldog álmok édes derűje árad,
lelkedről lepkeszárnyon peregnek a dalok,
fiatal vagy és remélsz és harmatos a reggel.
Csak ülsz és várod. Előbb békén, majd egyre jobban
a szíved néha-néha hangosabban dobban,
hogy nyílik már az ajtó, hogy jönni fog feléd; és
ajtód előtt kopog! majd újra halkul a lépés.
Riadt szemedben némán fakul a ragyogás
s ajkadról tört virágként hervad le a mosoly.
Még biztatod magad, hogy jönni fog talán,
de két karod ernyedten mégis öledbe csuklik,
szemedből könny után könny törületlen szivárog,
s míg ülsz ajtód előtt és azt hiszed, hogy várod,
szívedről cseppek hullnak, megannyi vérző kláris,
már nem bánod, hogy nem jön, már nem bánod, ha fáj is
és nem bánod, hogy közben lassan leszáll az éj.
/ B.Radó Lili /
Várlak a déli sugárban
Várlak az éji sötétben
Várlak a télben, a nyárban
Várlak a földön, az égen
Szél remeg át a határon
Fényei fogynak a nyárnak
Ó, te örömteli álom
Holtomig én idevárlak
Nékem legkedvesebb...
..............
Az vagy nekem, mi testnek a kenyér
s tavaszi zápor fűszere a földnek;
lelkem miattad örök harcban él,
mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;
csupa fény és boldogság büszke elmém,
majd fél: az idő ellop, eltemet;
csak az enyém légy, néha azt szeretném,
majd, hogy a világ lássa kincsemet;
arcod varázsa csordultig betölt,
s egy pillantásodért is sorvadok;
nincs más, nem is akarok más gyönyört,
csak amit tőled kaptam s még kapok.
Koldus-szegény királyi gazdagon,
részeg vagyok és mindig szomjazom.
Lehet, hogy volt már, de úgy vélem, megéri gyönyörködni benne!
Csendben ültél előttem
Fanninak
Búzafonatot viseltél fejeden,
egy aranyló koronát.
Én csak néztelek perceken át, mikor
csendben ültél előttem.
Figyeltél édesen,
kik vagyunk, kik jöttünk
Hozzátok, s mi ügyben.
Ekkor is csak
csendben ültél előttem.
Hallgattál nagyokat,
kérdezhettünk okosakat.
Fejed ingása adta igenlő,
esetleg tagadó válaszodat.
Te higgadt voltál és csak
csendben ültél előttem.
Járhattad Csodaországot,
annak sok-sok zegzugát,
mit legszeretőbb hang, Teremtődé adott át.
Átnyújtá a kulcsot, igyekezz hát,
a csoda Benned él, őrizd is és add tovább!
Ez járt a fejemben, ahogy
csendben ültél előttem.
Kosarából tekintgetett ránk
kis négylábú egérkergetőd.
Felvetted, s magadhoz ölelted.
- Bár lehettem volna akkor az a lény!
Orcádon megcsillant az ablakon át,
tolvajként besurranó fény.
Ekkor Tőled pár méterre újra
vibrált a levegő, s Te csak
csendben ültél előttem.
2004
József Attila: Gyermekké tettél
Gyermekké tettél. Hiába növesztett
harminc csikorgó télen át a kín.
Nem tudok járni s nem ülhetek veszteg.
Hozzád vonszolnak, löknek tagjaim.
Számban tartalak, mint kutya a kölykét
s menekülnék, hogy meg ne fojtsanak.
Az éveket, mik sorsom összetörték,
reám zudítja minden pillanat.
Etess, nézd - éhezem. Takarj be - fázom.
Ostoba vagyok - foglalkozz velem.
Hiányod átjár, mint huzat a házon.
Mondd, - távozzon tőlem a félelem.
Reám néztél s én mindent elejtettem.
Meghallgattál és elakadt szavam.
Tedd, hogy ne legyek ily kérlelhetetlen;
hogy tudjak élni, halni egymagam!
Anyám kivert - a küszöbön feküdtem -
magamba bujtam volna, nem lehet -
alattam kő és üresség fölöttem.
Óh, hogy alhatnék! Nálad zörgetek.
Sok ember él, ki érzéketlen, mint én,
kinek szeméből mégis könny ered.
Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén
nagyon meg tudtam szeretni veled.
1936. máj.
Tóth Árpád
Esti sugárkoszorú
Előttünk már hamvassá vált az út,
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába a alkony:
Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illattá s csenddé szűrte át
A dolgok esti lélekvándorlása.
Illattá s csendé. Titkok illata
Fénylett hajadban s béke égi csendje,
És jó volt élni, mint ahogy soha,
S a fényt szemem beitta a szivembe:
Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,
Vagy áldott csipkebokor drága tested,
Melyben egy isten szállt a földre le,
S lombjából felém az ő lelke reszket?
Igézve álltam, soká, csöndesen,
És percek mentek, ezredévek jöttek-
Egyszerre csak megfogtad a kezem,
S alélt pilláim lassan felvetődtek,
És éreztem: szivembe visszatér
És zuhogó mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
A földi érzés: mennyire szeretlek!
Gyönge fuvallat a töba zilál,
fények gyöngysora lebben,
Sóhajom, árva madár-pihe, száll
s elpihen édes öledben.
Tárt keblemen reszket a kóc:
érted szenved a Jancsi bohóc.
Szép szemeidből vérzik az ég,
sok sebe csillagos ösvény.
Egy hajfürtöd nékem elég:
sok sebemet bekötözném.
Hull a fürészpor, sorvad a kóc:
meghal érted a Jancsi bohóc.
Tálad a rózsa, tükröd a Hold,
ajkadon alkonyok égnek,
Víg kedvem sűrű búba hajolt,
téged kérlel az ének.
Hogyha kigyullad a szivem a, kóc,
nem lesz többet a Jancsi bohóc.
Ökölnyi nagy rubinkövet adok,
Akaszd nyakadba s nézd hogyan ragyog
Szived fölött, a melled közepén,
Csudáld, hogy ízzik, mint parázs, a fény.
Szememből fődre koszorút szövök,
Mint istennőhöz, hozzád úgy jövök,
Utad selyemmel, rímekkel verem,
De rajt' ne járj, mert ott sohaj terem.
Ha szomjazol, hát asszubort adok,
De pár sötétlő könnyet benn hagyok
S ha érzed, hogy az íze keserű -,
Azért csak idd, nincs édesebb nedű.
Ha tested fázik, lelkem Rád adom,
Két vállad bársonnyal betakarom.
És reszkető agyam, ha éhezel -,
Szükségbe nálam soha nem leszel.
S ha fáradt tested megpihenni vágy,
Nyugodj karomba, - nincs puhább faágy
S mert kell majd egyszer mégis oltalom:
Fogadd, fogadd el, kérlek, a karom.
Fogadd el, vélük bármit is tehetsz,
Azért hozzám kegyetlen nem lehetsz.
Ha nem jönnél is, mind Tiéd marad,
Nem kéri vissza gyönge pillanat.
Diz-őz suta slágere
Nekem már régóta tetszik egy bak,
bármilyen fapofa, fura alak.
Hiába mondják az okosabbak:
a szerelem vak,
a szerelem vak.
Tiltanak tőle, ez ingerel csak.
Ő lesz az apja a gidáimnak!
Bár most egy fűrésszel él ez a bak.
A szerelem vak,
a szerelem vak.
Ha e sete-suta sztori
bosszant valakit,
hallgassa a kolostori
láma dalait.
Értelmet a slágerekben ugyan ki keres!
Ha szerző bakot lő, épp attól sikeres.
ADY ENDRE
Őrizem a szemed
Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.
Világok pusztulásán
Ősi vad, kit rettenet
Űz, érkeztem meg hozzád
S várok riadtan veled.
Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.
Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet.