Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
HIÁNYZOL
Álmomban itt voltál Velem
Éreztem, hogy fogod kezem
Rám mosolygott édes arcod
Feledtük egymásért a harcot
Csata, mit egymásért vívunk
Amit, mi szerelemnek hívunk
Ki nem érezte még eme hiányt
Az folytonos fájdalmában kiált
Én már túl vagyok mindenen
Amire vágyom, az a szerelem
Hogy, itt legyél Velem édesem
Ahogy, éjjel álmomban Velem
Szeretném, ha mindez igaz lenne
Hogy, értünk az élet csodát tenne
Hogy, vágyunk csodás vonzódása
Ne legyen fájdalmainknak kiáltása
Mert a hiány, mit egymásért érzünk
Seb, mitől kicsi szívünkből vérzünk
Mégis, pótolja az elhullott cseppeket
A szívünk, mely belül annyira szeret!
leo
Rövid sorok
Bennük vagyok
Téged vágylak
Bíz megtalállak
Remegő szív
Téged hív
Halk sóhaj
Téged óhajt
Rád gondolok
Óh elolvadok
Forrón vágylak
Tudd megtalállak
Kivárom sorom
Ezt akarom
Veled lenni
Úgy szeretni
Csak szeretni
Sose feledni
Örök szerelem
Amíg tehetem
Most búcsúzom
Csókom ajkadon
Tekinteted fénye
Életem reménye!
leo
Örkény István
Leltár
dombos táj (zivatar után)
3 gomolyfelhő
1 halastó
1 gátőrház
1 férfi (az ablakon kihajolva)
1 kiáltás
1 jegenyesor
1 sáros út
kerékpárnyom (a sárban)
1 női kerékpár
1 kiáltás (az előbbinél hangosabb)
1 pár szandál
1 szoknya (a szélben lobogva, a csomagtartót csapkodva)
1 milflőrmintás blúz
1 darab amalgámtömés (fogban)
1 asszony (fiatal)
1 kiáltás (még hangosabb)
új kerékpárnyomok
1 becsukódó ablak
csönd
Serfőző Simon
Átvérzed
Szívemen eleven seb vagy,
nem tudsz begyógyulni.
Amivel bekötözhetném,
nincsen olyan géz, orvosság se,
hogy a fájást enyhíthetném.
Csak sajogsz, lüktetsz bennem.
Átütsz rajtam: átvérzed a lelkem.
Őri István
Csend
Ne kérdezz semmit, csak ölelj,
s ha én kérdezek, ne felelj, csak ölelj,
mert most erre van szükségünk.
A hangtalan melegre, a néma üzenetre,
hogy legyünk szeretve
egymás által nagyon,
túl minden határon
az életig, a halálig
a szenvedésig, a boldogságig,
hogy elfeledjük a jelent,
hogy kit te szeretsz,
s kit én is, messze ment.
Életünk elhagyott,
de egymásnak megmaradtunk,
hogy feledjünk, s szeressünk nagyon.
Hát ne kérdezz semmit, csak ölelj
Nélküled, mint az olló egy fele
- van árvább ennél?
Suta a sorsom: hogy vágjak vele?
Mit kezdenék, ha nem szeretnél?
Csak párban, mint a láb,
úgy mehetek tovább!
Vagy nézd, hogyan ivel,
vagy nézd a madarat!
Nem is én vágyok szállani, hanem
a két hű igen ütemeivel
a győztes szerelem!
Add párba szárnyul hát magad
s megköszönöm, hogy veled volt közöm
ahhoz, amire szánt a végzet -
Azaz, hogy köszönöm
ezt a tíz évet,
az örömöm,
hogy élek.
Illyés Gyula: Nélküled
Elmúlnak így az estjeim
nélküled csillagom.
Olyan sötét van nélküled,
szemem ki se nyitom.
Olyan nehéz így a szívem,
hogy szinte földre ver,
le-lehullok, de sóhajom
utánad felemel.
Olyan csend van így nélküled,
hogy szinte hallani,
amit még utoljára
akartál mondani.
A TÍZÉVES ÉVA
Kék szemei asszonyosak,
Nedves és friss csöpp, piros szája:
Megcsókolom, eltaszítom
Félőn, megbabonázva.
Tízéves Éva, másra vár:
Már a sirom is be lesz nőve,
Mikor valaki elviszi
Itatni csók-kútfőre.
És mégis az én asszonyom,
Ott rejtőzik temetve benne,
Ami ma még csúf kárhozat
S holnap üdvösség lenne.
Kemény mell, vágy és izga vér
Valakiért majd-majd kibomlik,
De esküszöm: e valaki
Majd énreám hasonlít
Ady
Esti sugárkoszorú
Előttünk már hamvassá vált az út
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illattá s csenddé szűrte át
A dolgok esti lélekvándorlása.
Illattá s csenddé. Titkok illata
Fénylett hajadban s béke égi csendje,
És jó volt élni, mint ahogy soha,
S a fényt szemem beitta a szívembe:
Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,
Vagy áldott csipkebokor drága tested,
Melyben egy isten szállt a földre le
S lombjából felém az ő lelke reszket?
Igézve álltam, soká, csöndesen,
És percek mentek, ezredévek jöttek, -
Egyszerre csak megfogtad a kezem,
S alélt pilláim lassan felvetődtek,
És éreztem: szívembe visszatér,
És zuhogó, mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
A földi érzés: mennyire szeretlek!
Élek és Félek és egyedül vagyok.
Látom, hogy kék az ég és érzem a szelet,
De már semmi sem jó, mint régen veled.
Meghal bennem minden, és bárcsak én is meghalnék,
Felvágott erekkel az ágyadon feküdnék.
Te benyitnál csendben s észre vennél engem,
Talán így megtudnád, hogy mi voltál nekem...
Mondd a haldoklónak milyen szép az élet
Mondd az ifjú párnak a szerelem méreg
Meséld el a vaknak mindazt, amit látsz
Hogy nem lehetsz boldog, terjeszd a romlást
Folyton átlengsz gondolataimon,
mint könnyű szél, vagy mint az ibolya
ég váratlan villanó mosolya,
s néha már, mint egy édes hatalom
érintésétől, szívem s homlokom
nyugodni simul: ha sajog is a
"nem vagy" sebén a "voltál" vigasza,
szeretnék élni. Miért? Majd megtudom.
Meg kell ismernem minden emberit,
ha üdvözít, ha pokolra taszít:
és rád gondolnom olyan jól esik!
Igy is együtt vagyunk mi, kedvesem.
Míg élek, élsz: éltetlek. S te nekem
segítesz, ugye, szív a szívemen?!
Számomra a legszebb vers...sajnos én hiába küldtem el valakinek...
A LELKEDDEL HÁLNI
Mit sarju-hajak csiklandozva fednek,
Szeretném megcsókolni
Két vakszemed, a halványt,
Két kies völgyét a te szép fejednek.
Szeretnék egyszer a lelkeddel hálni,
Belopózni fejedbe,
Szűz szeretnék maradni
S valami újat lelni, kitalálni.
Most én a Halál szárítóján lengek
Tele gondolatokkal.
Óh, talán testem sincs már.
De test nélkül is vágyok és esengek.
Csókosan s szűzen akarnék én válni
A fejedet csókolván,
Azt a két kies völgyet:
Szeretnék egyszer a lelkeddel hálni.
Ady
A kedves közelléte
Rád gondolok, ha nap fényét füröszti
a tengerár,
rád gondolok forrás vizét ha festi
aholdsugár.
Téged látlak, ha szél porozza távol
az útakat,
s éjjel, ha ing a kis palló a vándor
lába alatt.
Téged hallak, ha tompán zúg a hullám
és partra döng,
a ligetben ha néma csönd borúl rám,
téged köszönt.
Lelkünk egymástól bármi messze válva
összetalál.
A nap lemegy, csillag gyúl nemsokára.
Óh, jössz-e már!
Nagyon szép vers!
Összeszedem bátorságom, hogy odalépjek hozzád,
s kimondom a szót, mely megsúgja kicsi szívem titkát.
Meghallod majd akkor belülről azt a dobbanást,
ami elárulja neked, hogy én mindig gondolok rád.
Kimondom a szót, melyet most még nehéz kiejteni,
de utánna viszont sosem fogok többé könnyeket ejteni.
S talán hozzád bújva elfelejtem a mással töltött éjszakákat,
kimondom a szót, mellyel rájössz könnyen, mi is az én vágyam.
Átölellek, megcsókollak, s elmúlik a bánat,
te lehet csodálkozol még, hogy ez az én nagy vágyam.
De újra és újra kimondom a szót,
hidd csak el, hogy neked szól.
Kimondom a szót végre, mellyet olyan sokáig magamba tartottam, vedd észre, tiéd a szívem, csak számodra tartogattam.
A szó,az, hogy Szeretlek, csak neked szólhat,
mert a szívemnek napról-napra egyre fontosabb vagy.
Kimondom a szót, mostmár te is boldogabb lehetsz,
elárulja mindezt szép, ragyogó szemed.
Mostmár te is bátran átölelhetsz,
Nem félhetsz, ha kimondom a szót: SZERETLEK!!!
Mint messzi vendeg, kit senki se var,
Ne engedd, hogy kinn az uton acsorogjak,
Az ajtot elottem be ne zard.
Belepek hozzad, csondben letelepszem,
Csak nezlek a felhomajon at.
Mikor szep arcoddal beteltem, megcsokollak es ugy megyek tovabb.
Vapcarov: Bucsu
Örök időkre
Örök időkre várok valakit,
hogy önfeledten szeressen.
S ha te is örök társat szeretnél,
kétségek közt hagynál, hogy keressem?
Tavasz, nyár, ősz, tél, és minden mi él,
pajkos, vidám, mind itt honol velem.
Az idő tűnő palástját hordom,
és nem kell egyebet tennem,
mint galaxisok karjain ülve
nézni, a csillagváros hogy forog,
s mindenhol mindig jelen lennem,
hiszen az örök idő, a szerelem
múló pillanataiban én vagyok!