Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Virágom, virágom
Várok Rád tereken, utcán
a megbeszélt helyeken.
Kezemben kis cigarettám
ragyog és ég melegen,
elhamvad s újra kinyílik,
mint éven át a virágok.
A megbeszélt helyeken mindig
állok és várok.
Tudom, hogy vár minden a földön:
rétek esőt, fényt a kalászok,
őzek a nyárt, sárga böröndöm
álma a szép utazások,
a gyerek várja, hogy felnő,
a felnőtt a holnapokat, öreg a sírt, nép a derengő
új századokat.
Mégis - legyen példa akármi -
haragszom, hogyha Te késel,
bosszant, hogy állni kell, várni,
s fogadkozom persze elégszer.
Így , harcban a zajjal, a csenddel,
szivemben mély zene zúg,
,,Mire képes néha az ember,
hogy várni igy tud.''
Elhúznak a felhők, a percek
futnak csattos karomon.
De jössz, - a sétány, hallom, mint perceg,
jössz a kavicsos sárga úton.
Tündér... már itt vagy, a vállam
érinti kezed szeliden,
s megtöltöd, mint fémet az áram ,
egyszerre szivem.
Pironkodsz, mentegetődzöl:
fodrász, szabó, közlekedés...
Most kellene teljes erőmből
szólni, hogy bánt az egész.
De oly szép vagy s szép ez a reggel,
a város és benne az út,
hogy én csodálnám, ha lenne még ember ,
ki ennyi szépért, jóért türelemmel
várni se tud...
Pajzs melyen a nap szikrázva felragyog,
Egyetlen szó, ha mondod már itt vagyok,
Lélek, mit a tűz nem emészt csak tisztit,
Tenger, mert örök és erősebb mint hinnéd.
Sziklakemény akarat, mi elér akár égig,
Lágy esesndő gondolat kisér úton végig.
Puha ágy melyben vágyak mint gondolatok szülnek,
Börtönödön rács, hol reményeid tünnek.
Születtél és rendeltettél, sorsod már enyém
Széttörni pajzsodat nem tudom soha,
Velelm száll, üvölt, sir, nevet,
Vágtat életed megvadult lova.
Hogy mondjam el? A szó nem leli a számat:
kimondhatatlan szomj gyötör utánnad.
-Ha húsevő növény lehetne testem,
Enyém lehetnél illatomba esten.
Enyém lehetne langyos,barna bőröd,
kényes kezed,amivel magadat őrzöd,
s minden omló,végső pillanatban elmondja:
mégis önmagam maradtam.
Enyém karod, karom fölé hajolva,
enyém hajad villó,fekete tolla,
mely mint a szárny suhan,suhan velem,
hintázó tájon,fénylőn,végtelen.
Magamba innám olvadó husod,
mely sűrű,s édes mint a trópusok,
és illatod borzongató varázsát,
mely mint a zsúrlók,s ősvilági zsályák.
És mind magamba lenge lelkedet
(fejed fölött mint lampion lebeg),
magamba,mind,mohón,elégítetlen,
ha húsevő növény lehetne testem.
-De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem
Szeretsz,szeretlek. Míly reménytelen.
Ìgy jobb:
William Shakespeare
Shall I compare thee to a Summer's day?
Thou art more lovely and more temperate:
Rough winds do shake the darling buds of May,
And Summer's lease hath all too short a date:
Sometime too hot the eye of heaven shines,
And oft' is his gold complexion dimm'd;
And every fair from fair sometime declines,
By chance or nature's changing course untrimm'd:
But thy eternal Summer shall not fade
Nor lose possession of that fair thou owest;
Nor shall Death brag thou wanderest in his shade,
When in eternal lines to time thou growest:
So long as men can breathe, or eyes can see,
So long lives this, and this gives life to thee
Elizabeth Barett Browning:
How do I love thee?
How do I love thee? Let me count the ways.
I love thee to the depth and breadth and height
My soul can reach, when feeling out of sight
For the ends of Being and ideal Grace.
I love thee to the level of every day's
Most quiet need, by sun and candlelight.
I love thee freely, as men strive for Right;
I love thee purely, as they turn from Praise.
I love with a passion put to use
In my old griefs, and with my childhood's faith.
I love thee with a love I seemed to lose
With my lost saints, I love thee with the breath,
Smiles, tears, of all my life! and, if God choose,
I shall but love thee better after death.
Az egyik kedvencem:
William Shakespeare - Sonnet #18Shall I compare thee to a Summer's day?Thou art more lovely and more temperate:Rough winds do shake the darling buds of May,And Summer's lease hath all too short a date:Sometime too hot the eye of heaven shines,And oft' is his gold complexion dimm'd;And every fair from fair sometime declines,By chance or nature's changing course untrimm'd:But thy eternal Summer shall not fadeNor lose possession of that fair thou owest;Nor shall Death brag thou wanderest in his shade,When in eternal lines to time thou growest:So long as men can breathe, or eyes can see,So long lives this, and this gives life to thee.
Már nem tudom, hogy miért szeretlek,
de azt azért tudom: nagyon.
Most hát reád rakom a terhet,
szempilláidra a szerelmet,
a mellkasodra, a szívedre,
a vállaidra, s úgy hagyom.
NEM !!! P.Pálffy Juliannáé a vers, ezt biztosan állíthatom.
Próbáltam megnézni a neten, de nem találtam csak egy helyen, szerző nélkül.
P Pálffy Julianna: Ne kérdezd
Harczos Katalin: Valaki hiányzik
"A szívem fölött elsuhant egy árnyék;
Valaki hiányzik, valami fáj még;
valószerűtlen, zord messzeségben
valakit várnék, de el sosem érem.
Valaki alszik; álmatlan álmot.
Nem ismeri még a csodás világot,
amit a szívem nekem teremtett
s álompermettel dúsan telehintett
Valaki moccan. . . álmodik mégis?
Talán mellette ott vagyok én is?
Karjába bújnék, ölelni vágyom,
de távol van tőle az én világom...
Valaki néha nagyokat sóhajt...
valamit suttog... valakit óhajt.
Megszeretgetném, hogyha tehetném,
hogy boldog legyen, csak azt szeretném.
Valaki itt van... álmodom álmát...
én már meglestem az ő világát.
Titkon velem van megint az éjben,
s ajkam a csókját ízlené éppen.
Valaki mégis karjába kapna
egy titokzatos, szép pillanatra.
Valakit hívok, valakit vágyok...
kísértenek most szerelmes álmok.
Valaki elment, de visszavárom.
Nélküle üres az én világom.
Valamit titkon megsúgok csendben:
boldogok lennénk szép szerelemben... "
Böngészgettem és erre a gyönyörűségre leltem, sajnos a szerző nem volt megjelölve, ha valaki ismeri, ossza meg velünk.
Ne kérdezd!
Ne kérdezd tőlem, hogy mi van velem,
hisz tudod, hogy fájsz nekem!
Szivemben tombol az a valami,
ne kérdezd, hisz úgysem tudom elmondani!
Ne kérdezd azt sem, hogy kit szeretek,
hisz könnyem hull, miközben nevetek!
Tébolyult vagyok? Ez borzalom
ne kérdezd, hisz magam sem tudom!
Ne kérdezd tőlem, hogy merre visz utam,
hisz valami néha agyamon átsuhan!
Felvillan néha egy arcban, egy pillantásban,
ne kérdezd, hogy hiszek e a mában!
Ne kérdezd, hogy helyedbe ki lép,
hisz nem tudlak feledni semmiképp!
Előttem lebeg fel kedves arcod,
ne kérdezd, hogy miért adtam fel a harcot!
Ne kérdezd, hogy szeret e más,
hisz fáj nekem ez a megalkuvás!
Hiába vöröslik sirástól szemem,
ne kérdezz, ne györötrj kedvesem!
Ne kérdezz semmit, menj, hagyj egyedül!
Ne kérdezz, a hangod a zajban úgyis elvegyül!
Menj! Ne nézz rám ilyen ártatlan szemekkel!
Ne kérdezz semmit! Menj fölemelt tekintettel!
Ne kérdezz, ne kérdezz!
És ne sirj, és ne emlékezz!
Feledj el! Kacagj nevess!
Csak ne kérdezz semmit.........és ne szeress!!!!
Gyönyörűek, mint mindig, tele érzelemmel, s aki ismer át is érzi!
A helyzet pedig változatlan, így könnycseppek is hullanak
(csak javítok, rendezem az írásaimat)
A bohóc
Bohóc áll a porond közepén,
varázsdallamot játszik,
hol sír, hol kacag a hegedű,
néha vidám, néha fájón keserű.
Tapsol, tombol a nézősereg,
részéről, ez hála és köszönet,
mert azt látják, a porond
közepén a bohóc vidám,
s teli szájjal nevet.
Ott áll egyedül, hegedűvel
a kezében, száján széles
a vigyor, ám könnyek csillognak
a szemében, a publikum ámulva
nézi, a bohóc előadását újra
és újra kéri, senki nem figyeli,
senki nem látja, mit takarhat
a bohóc ruhája.
A sokzsebes kabát alatt,
a bohóc szívében, ott ég a
bánat, hiába a nevetés,
a játék, emlékek kínozzák,
a lelke összetört, fáj még.
Elhagyta őt a párja,
azóta egyedül – magában,
a nagyvilágot járja,
mindenhol őt keresi,
rongyos bohócruhában,
kiáll a porond közepére,
szívéből szól a zenéje,
a Kedvest idézi,
érte sír a hegedűje.
Mikor vége az előadásnak,
leveszi a bohócruhát,
arcáról lekerül a festék,
elfáradt, egyedül van,
egyedül várja az estét,
belepillant a tükörbe,
szemében fénytelen a bánat,
nem bohóc már többé,
átöltözött – lánynak.
Lelkem mélyén,
az a Bohóc én vagyok,
az én szívemben szól
a muzsika, könnyekkel a
szememben én nevetek,
az én hegedűm sírja
esténként a nevedet,
mert nincs több remény, de
reménytelenül is, én szeretek.
(2004)
Juhasz Gyula : Szerelem?
Én nem tudom mi ez, de jó nagyon,
Elrévedezni némely szavadon,
mint alkonyég felhőjén, mely ragyog,
És rajta túl derengő csillagok.
Ez csak egy SMS, a héten kaptam, de olyan édes:
Eljöttem érted, mert szeretlek téged, reszket az ajkam, hogy ajkadhoz érjek,
hogy öleljelek, hogy szorítsalak, tüzes ajkaimmal lágyan csókoljalak
Mézes-szívek
Későre járt, az utcai lámpák fénye viaskodott a hófelhőkkel sötétebbre festett este ellen. Bent, a szobában halkan szólt a rádió, kellemes meleget sugárzott a cserépkályha, a kinti, zord időből semmit nem lehetett érezni.
Minden elő volt készítve, a tálcákon ott pihentek a délelőtt kisütött mézes figurák. Az egész lakást belengte a fűszerek édes illata és jókedvet varázsolt még a morcos nagybácsi arcára is. A férfi fáradhatatlanul keringett a szorgoskodó nők körül, kezük alá tette, amire szükségük volt, hol a porcukrot hozta, hol a teli tálcát cserélte ki üresre, hol megtöltötte a poharakat finom, különleges házilikőrrel.
A karácsonyok szertartásához hozzátartozott a mézes sütemény elkészítése és a családban mindenki megkapta, külön névreszólóan, a saját díszecskéit. Ott függtek a többi dísz között, az összetartást, a családot, a szeretetet szimbolizálva.
Vidám kis összejövetel volt ez, ők, most segítettek először tevőlegesen, mondván, nekik ismeg kell tanulni, továbbőrizve a hagyományokat. Sokat nevettek, mert nem mindig sikerült úgy díszíteni az apró sütiket, ahogy ők akarták. Legügyesebben, a legfiatalabb nő rajzolt a porcukros mázzal, keze alatt életre keltek a figurák. A nagynéni örömmel nézte, ahogy az új formák, az új "művek" szaporodtak a tálcákon.
Az asszony is egyre jobban belefeledkezett, mosolyogva figyelte a gyakorlottabb kezeket, élvezte a jókedvű estét. A sütik lassan fogytak, ahogy készen lettek egy nagyobb adaggal, mindig került egy újabb, teli tálca.
Későre járt és fáradtak voltak már, de nem bánták, úgy érezték magukat, mintha egy kis felhő szélén üldögélnének és pajkos angyalkákként azt találgatnák, odalent, milyen kívánságok születnek még, az ünnep előtti, utolsó pillanatban. Mert mindenki szívében van még egy titkos, egy még ki nem mondott kívánság. Csak meg kell találnia a módját, hová és mire írják.
Az utolsó tálcánál tartottak, amikor meglátta a fomás, kis mézes-szíveket. Az asszonynak hirtelen jutott eszébe, hogy semmilyen ajándékot nem adhat, nem küldhet, de a szívekkel megüzenheti, elmondhatja mit érez. Egymás mellé rakta a két mézes-szívet és rárajzolta az üzenetet. A két kishieroglifát, csak ők ketten, a férfi és ő érthették. Mosolygott az ötleten és hitte, örömet szerez majd vele.
***
A két, kis mézes-szív, ott feküdt a doboz alján, sértetlenül. Az illatuk, felidézte azt a régi délutánt,az ünnepet, az ünnepi hajnal első levelét. Az asszonyt, most is boldoggá tette a pillanat, amit akkor érzett, amikor a szívekről készített képet, válaszként küldhette el a reggeli, zenés üzenetre.
Az ünnep csillagszóróiból, egy szikrányi boldogság...
(2007)
Aranyos vagy!
Tudod a Te verseidet én nagyon szeretem, sokszor "használom" is, de természetesen mindig a neveddel együtt!
Puszillak!
Várnai Zseni: Megyek feléd...
Úgy jön ma már, mintha álmodtam volna,
hogy itt voltál s azt is, hogy nem vagy itt,
holdad vagyok, mely vonzásod körében
járja a vágy végtelen útjait.
Feléd fordítom arcomat, mert tőled
hullhat csak rám a fény és a meleg,
s olykor, mikor a közeledbe érek,
már azt hiszem: most... most elértelek!
Kinyúl felém napszemed fénysugára,
megérint, mint egy csók a téren át,
s e fény visszfénye tükröződik rajtam,
mikor átúszom a nagy éj tavát.
Sötét lennék, ha nem ragyognál nékem,
lehullanék, ha Te nem vonzanál,
úgy tartasz engem óriás erőddel,
úgy húzol, mint egy mágikus fonál.
S mikor egy világrobbanás hatalma
égen és földön mindent szétlövellt,
akkor zuhantunk egymás közelébe,
karod elkapott, s védőn átölelt,
egy pillanatra, aztán elszakadtunk
pályánk sínére parancsolt a rend,
a csillagok fészkükre visszaültek,
s a hold újra a nap körül kereng.
Megyek feléd, de soha el nem érlek,
bolygok körötted, s önmagam körül,
bezárt világ, mely mosolyodtól fényes,
s örök vonzásod szárnyain röpül.
Szakadjon a szívem ezernyi kis darabra,
mindenkinek jusson egy apró darabja.
Rakják aztán mozaikként össze,
adják oda neked,tedd el mindörökre.
Mindenkinek szép estét kívánok.
Csomagoljunk
legyünk útra készen
mielőtt minden
eltörik egészen
hisz oly kevés
mit vinni kell
egy , , megérte''
egy , , hinni kell''
egy szerelemtől
fényes pillanat
a sárba süppedt
kő alatt
a sötétben
egy résnyi fény
élétől
megsebzett remény
mert valami
végérvényes rend kell
ha nagy útra
készül már az ember
tudván
hogy akkor sem néz
hátra
ha nevét valaki
még egyszer elkiáltja!