Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Antiszociális személyiség
Létrehozva: 2009. november 2. 22:32
Sziasztok!
Van egy hatalmas problémám, elmesélem, hátha megkönnyebbülök tőle egy kicsit.
Kis koromban nagyon életre való kislány voltam, sokat barátkoztam, fecsegtem, jókedvű voltam, stb. Aztán tinédzser korom óta elkezdtem egyre jobban befordulni, a középiskola alatt már nagyon zárkózott voltam, csak a barátnőimmel beszélgettem, az osztály "menőbb" tagjai előtt viszont igen csak zavarban voltam, így képtelen voltam természetesen viselkedni. Az egyetemen tovább rosszabodott a helyzet, a régi baráti kör felszakadt, újakat szerezni nem sikerült, nem vagyok bulizós alkat, inkább komoly, így az ismerkedési lehetőségeim is viszonylag korlátoltak. Ráadásul egyedül laktam két évig albérletben, ez tovább mélyítette az izolációmat. A dolog elkezdett a tanulmányi eredményemben is megmutatkozni, pedig először kiemelkedően jó jegyeim voltak, de egyre kevésbé érdekelt az egész. Végül sikerült négy év után kirugatni magam, de.... azóta odáig jutottam, hogy gyakorlatilag iszonyú szenvedés számomra a huzamosabb ideig való közösségben tartózkodás, így a szégyen ellenére pozitívként éltem meg a kirugásomat. Titkon rég vágytam rá. Az utolsó időben már nem is jártam be, csak itthon voltam (közben haza költöztem), ki sem mozdultam a házból, hacsak nem volt nagyon muszáj és talán furcsa, de meglepően jól éreztem magam ebben a magányban. Filmeket néztem, olvastam, angol könyveket fordítgattam, és azt gondoltam, soha többé nem akarok "kimenni", mert én így vagyok boldog. Előtte évekig szenvedtem, sokszor öngyilkossági gondolataim voltak, és ez akkor teljesen megszűnt. Csak akkor érzem jól magam, ha kivonom magam a valóságból, ami nem túl nehéz számomra, mert elég jó a fantáziám, verseket is irogatok,meg hasonlók... :) Szóval ilyen vagyok én.
A baj az,hogy most elkezdtem egy másik szakot,ami könnyebb is,meg jobban is érdekel,csakhogy a mindennapi bejárkálás miatt megint kezd rám telepedni az iszonyú depresszió,ami - még egyszer hangsúlyozom - hosszabb ideig tartó egyedüllét esetén a legkevésbé sem jellemző rám. Olyan, mintha a külvilág rám gyakorolt hatása lenne. Gyakorlatilag szinte ellehetetleníti a hétköznapjaimat, megint elkezdtem szépen ellógicsálni az óráimat, és tudom, hogy ennek megint ugyanaz lesz a vége, és szegény szüleimet nem akarom még jobban elkeseríteni.
Nem tudom,mit csináljak,ez a dolog már eszméletlenül belém ivódott,képtelen vagyok a szociális életre,totálisan képtelen.Jah... kapcsolatom még nem nagyon volt,csak néhány érdemtelen szösszenet.23 éves vagyok,és szűz,de esküszöm, ezzel már megbékéltem,nem érdekel,ha soha nem is lesz,csak zárkózhatnék be a szobámba,és dobhatnám el a kulcsot mindörökre.De ez lehetetlen,mert a társadalom megköveteli az alkalmazkodást.Kár,hogy képtelen vagyok rá. Még utoljára megjegyzem,hogy pszichológusra nincs pénzem,gyógyszert szedni nem akarok,és nem hiszem,hogy segítene.Szerintem nem a szerotonin hiányáról van itt szó,amit főleg arra alapozok,hogy - mint említettem - csak közösségbe járás esetén érzem magam rosszul.Azt se hiszem,hogy szociális fóbia.Esetleg elkerülő személyiségzavar (utána olvastam ezeknek a dolgoknak).Csak attól félek,nem fogom kibírni,és valami baj lesz.A legkevesebb,hogy megint kirugatom magam,aztán mehetek utcaseprőnek... vagy esetleg még rosszabb dolgok is történhetnek,ha így folytatódik.
"Ha jó a fantáziád, írjál. Az is elég egyszemélyes műfaj, bezárkózva is lehet..."
Hát, persze! És idézgess csak nyugodtan akár hosszú oldalakat mások magánleveleiből, a fantasztikus fantáziáddal! Ez szerintem semmiképpen sem plágium, nem perelhet be érte az illető.
Pontosan eltalaltad szocialis fobia.
Mivel se kezeltetni nem akarod magadat es gyogyszert se akarsz szedni nincs megoldas.
Egyre melyebbre fogsz sullyedni ebben az allapotban ami odaig fajulhat hogy tobbe nem tudsz kimenni a lakasbol.
Ha ezt akarod akkor folytasd igy tovabb. Azonnal orvoshoz kellene fordulnod, de te ezt nem akarod akkor ennyi.
Elobb utobb az ongyilkos gondolataid is visszajonnek majd.
En 18 eve szedek gyogyszereket major depressziora, 13 evig jartam pszichiaterhez is es a kezeles es a gyogyszerek segitsegevel normalis es kiegyensulyozott eletet tudok elni. Anelkul meg mar regen meghaltam volna
Elgondolkodhatnal rajta hogy milyen jovo elott allsz.
Egy "Lady"-nek beilleszkedni a pórnép közé?
Hová gondolsz?
Egyébként is írta már, hogy van egy "kis" távolságtartás benne mások irányában.
Problémádról eszembejutott a volt kollégám. Neki 32 (!) munkahelye volt az élete során. Ő amikor belépett egy új helyre, ő volt a minta munkaerő. Amikor a részlegünkbe került, csak ámultunk és bámultunk, hogy lehet valaki ilyen nagytudású, sokoldalú, sokféle végzettségű, állandóan aktív és lelkes. És emellett jóbaráti kapcsolatot ápolt mindenkivel. Szinte fáradhatatlan volt. Aztán megcsappant a lelkesedése, és 1-2 emberen kívül nem tartott már kapcsolatot senkivel. Lassabban ment a munkája, kevésbé volt kreatív, és egyre több segítségre szorult mások részéről. 2 hónap múlva erős lábfájásra kezdett panaszkodni. A háziorvosa írt neki kenőcsöt és tablettát. Alkalmazta is ezeket szépen, ám a fájdalma nemhogy csökkent volna, hanem inkább nőtt. Röntgenre, csontsűrűségi vizsgálatra, meg a jóég tudja, mire küldték még el, de minden lelete negatív lett. Persze, felvették táppénzre, amely alatt még a szívével is problémája lett, így még a kórházba is bekerült. Amikor táppénzről visszajött, rögtön leszámoltatták.
Velem jó kapcsolatot ápolt, és az utolsó munkanapjaiban elmondta, hogy szinte minden munkahelyéről ezért küldték el, mert idegi alapon testi problémái lettek, amiket az orvosok nem tudtak kezelni, mert mindig minden lelete negatív lett. Amikor leszámolt, megkönnyebbült, mert 2 munkahely között mindig otthon töltött pár hónapot, ami alatt feltöltődött, regenerálódott. A sokféle végzettsége, magabiztos fellépése, jó megjelenése miatt aztán mindig akadt új munkahelye. És ez így ment szegénynek sok-sok éven keresztül, míg el nem jött számára a várva várt nyugdíj.
Elkerülő személyiségzavar....érdekes, ilyenről még nem is hallottam. Talán mégis a szociális fóbia egy fajtája lehet, amit hónapokig--esetleg 1-2 évig sikerül legyőznöd.
Igen, a gyerekek jobban összetartanak. Engem az első munkahelyemen ért az első komoly döbbenetes korszakom, mármint, hogy nemcsak a főnök lehet az ellenségem, hanem a többi kollégám is. Középiskolában még valahogy jobban összezártunk mi, diákok, a tanárokkal szemben.
Többektől hallottam, hogy az egyetemeken, főiskolákon is már sokszor egymás ellenségei a diáktársak, már ott elkezdődik valamiféle küzdelem a zsírosabb munkahelyekért. Ezt még anno, 30 évvel ezelőtt mondták, azóta meg gondolom, csak súlyosbodott a helyzet, hogy szinte alig van már hol dolgozni.
Barátnőm most tanfolyamozik, de ott is a rosszabb tanulókat, kevésbé menő öltözetűeket többen kinézik. Pedig muszáj továbbtanulni, képezni magunkat, mert a régi szakmák, végzettségek már elavultak. És az sem perspektíva -- ahogy te is írod --, hogy menjünk el örökre utcaseprőnek. Sok osztálytárs nem veszi figyelembe, hogy az idősebbek agya már lassabban forog, esetleg többféle problémával (családi, egészségügyi) küzdenek, mint a fiatalabbak.
Énrám is gyakran negatívan hat a közösség -- munkahely, iskola --, és fogy ám a nyugtató rendesen. Míg, ha itthon vagyok, szinte alig kell bevennem. Érdekes, a baráti köröm nincs rám ilyen negatív hatással. Ők inkább feldobnak, feltöltenek, több napra energiát kapok tőlük. Sajnos, kevesebbet lehetek velük, mint szeretnék.
Sok sikert kívánok az újabb tanulmányokhoz, és persze, sok jó barátot is! (Elnézést, hogy jobban inkább magamról írtam, nem rólad, de sajnos, nem vagyok pszichológus, és nemigazán tudom, mi volna számodra a konkrét megoldás.)
Sziasztok!
Nagyon kihalt ez a topic, pedig sok jót olvastam benne. A mai világban az ilyen gondolatok nagy értéknek számítanak, egyre ritkábban lehet találkozni velük.
Mi lett veled Lady_Briseis?
Szerintem ne akarj változni, mivel pont úgy vagy jól, ahogy most is vagy.
Vannak akik megváltoznak a világ nyomására, és vannak, akik a világokat változtatják meg... Maradj inkább az utóbbi vonalon.
Még egy dolog: írtad, hogy fogékony vagy a fantasy-ra.
Mielőtt teljesen kizársz mindenkit, gondolj arra, hogy amiket szeretsz (pl fantasy), azt is abból az emberi fajból alkották valakik, amelynek a tagjaiból alkotott társaságban nem érzed jól magad. Én is ugyan arra jutottam, hogy az emberek többségét jobb teljesen elkerülni, de az is fontos, hogy nem mindenkit. A fantasy példán is látszik, hogy vannak akik olyat képesek produkálni, ami igazán értékes. Az ilyen emberek társaságában biztos te is jól éreznéd magad, csak őket nehéz megtalálni, mert kevesen vannak.
A zene meg tényleg az egyik legjobb gyógymód mindenre, különösen ha fantasy-val kombinálod. Szerintem hallgass meg minél többet pl Jeremy Soule-tól mondjuk a YouTube-on.
Belevau...
"ő sokkal erősebb,mint én"
Tapasztalatom szerint az erős anyukák hajlamosak túlpátyolgatni a csimotáikat, és késő kamaszkorban-fiatal felnőtt korban is kvázi kisgyerekként kezelni. Humánus ellenszere az anyai "zsarnokságnak" (azért az idézőjel, mert nem szándékos és nem igazi zsarnokság, csak vmi akadály a gyerek önállósodása előtt...) a távolság. Legalább párszáz kilométer.
A szakfordítóihoz előbb befejezett főiskola v. egyetem kell.
Ha jó a fantáziád, írjál. Az is elég egyszemélyes műfaj, bezárkózva is lehet...
Azért autista nem vagyok,köszönöm szépen. :DD
Amúgy az "antiszociálisat" csak laikus értelemben értettem,nem gondolnám,hogy antiszociális személyiségzavarom lenne.Elkerülő... hát az nem kizárt.Olyan,mintha el akarnék menekülni az élet elől,mert nem bírom a rám nehezedő súlyát.
Ez nem specifikus antiszocialis tunet amit itt olvasgatok.
Van benne egy jo adag autista hajlam es van benne egy jo adag depressziv maganyigeny. Olyan munkat tanulast kell valasztani ami ezeknek a kriteriumoknak megfelel.
Nincs ebben semmi rossz ha az ember megtalalja ebben a helyzetben onmagat.
A problema akkor van amikor masok hatasara ez nyomasztova valik illetve az osszehasonlitgatasokbol az egyen kevesebbnek , hatranyosabbnak erzi onmagat es fel nem ismerve sajat hatarait mas akar/na lenni.
Ilyenko r szakembert kell keresni a problema megoldasahoz.
Neked is jót tenne egy kis ámokfutás. De legalább gyakorold a tükör előtt ezt a mondatot: "elmész te anyádba, bazmeg."
Aszondom, ezektől a csajsziktól érdemes ellesni egyet-mást. Pl. hogy láthatóan hogyan vállalják fel saját magukat. Valójában teljesen póztalanok. Azaz nem érzik szükségét annak, hogy bármit be kelljen bizonyítaniuk.
Hát ez Killah
Na, mindegy. szóval reakció:
1. megnyúlt ábrázat,
2. hátraarc,
3. nyúlcipő.
Őszinte vagyok,pont azért jöttem ide,az nlcafé-ra. :)
Igazából... hajlamos vagyok szégyellni kicsit ezt az érzelmes-szentimentális énemet, mert valljuk be,nem biztos,hogy minden ember értékeli,legalábbis a korosztályom...
Ez is csak a tapasztalatokból adódik.Régen,kis koromban, vagy kicsit később,amikor még nyíltan adtam önmagam,bántottak,és kinevették az érzéseimet,és ezt szégyennek éltem meg,és bezárkóztam.Itt most a régi osztálytársaimra gondolok,meg bizonyos családi incidensekre.
Hmm.... sok gondolatom van,de lassan le kéne feküdnöm,így is túl sokáig maradtam fenn.
Mindenesetre köszi a beszélgetést mindenkinek,jól esett,és jobban is lettem tőle,meg persze gondolatokat is ébresztett,amiket írtatok.
Szerintem még holnap visszatérek,ha nem bánjátok. :)
Jó éjszakát mindenkinek!
Különben meg, nem vagy áldozat-TÍPUS, hanem csak nem tanultad meg, hogy:
1. fölismerd, hogy mekkora szenyák veled,
2. hogyan ereszd szabadjára az efölötti jogos fölháborodásodat,
3. mert az ilyennek minimum le kellene ordítani a fejét a helyéről.
Egyik barátnőm egy 40-es évei végén járó, hivatásos rendőrnő hadnagy (vidéken). Mesélte, hogy egyszer a helyi piacon sétát tettek a férjével, és a háta mögött settenkedett egy nő, akiről egy idő után (főleg egy hivatásos rendőrnek) teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy zsebtolvaj. Egy idő után barátnőmnek elege lett, megfordult, és a nő képébe ordított: "Na, mi van? A pénztárcám kéne, mi?" Gondolhatod a reakciót...
Egyáltalán nem röhejes...
Nem új dolog az ál-arc, védfal, akár "tüskés természet" az emberi jellem kürül. Mind-mind bizalmatlanság, önvédelmi célzatú.
Ennek valami alapja van, a rossz tapasztalatok, csalódások, fájdalmak miatt. De aztán éppen ezek akadályozzák meg azt, hogy újra nyitott legyen valaki, hogy új esélyt adjon másoknak és magának. Mert kockázat nélkül, nincs győzelem.
Ez nem csak egyes ZH-kra igaz!
Az sem meglepő, amit a fiúkról írsz. "Vadásztak" talán és úgy gondolták, "könnyű préda" vagy (na persze nem ismerem a részleteket még távolról sem). Sajnos olyanokat foghattál ki, akik nem érdemeltek meg. Gondolom azért sem alakultak tovább ezek a kapcsolatok, mert ellenálltál, tudtad, hogy nem helyes a "folyamat". Elég erős voltál ahhoz, hogy nemet mondj.
Erre is van egy kifejezés (azokra a jellemekre, akik nehezen, vagy nem tudnak nemet mondani): "akaratgyenge".
Sokszor találják meg az ilyen, jobbra érdemes embereket hitványabbak (erőszakosak), akik kihasználják, uralkodnak felette, gyakorta afféle zaklató, "fojtogató barátság" lesz ennek eredménye, ami persze nem barátság.
Nem elrettenteni szeretnélek, nyilvánvalóan. Csupán jobb koncepciót alkotni, az biztonságot ad, ha az embernek van miheztartása.
Szerintem mi például jól megértjük egymást, így lelki szinten
viszont sajnos nem tartozunk egy közösséghez, de még csak egy megyéhez sem (én Pest megyei vagyok).
Ha írunk egymásnak, akkor marad az elektronikus forma, amely kissé körülményes, időigényes, de az is valami.
Kérlek ezt ne vedd tolakodásnak. Csupán ezt gondolom, jó szándékkal.
Jó éjt!