Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Boldogtalanság
Létrehozva: 2008. november 16. 21:05
Nemigen akad olyan ember, aki még nem élte át.
Te hogyan és mikor? Netán most is az vagy? Miért?
Lehet tenni ellene, vagy sokkal inkább a körülményektől és az ember személyiségétől függ? Egyáltalán szükség van rá, vagy az lenne az ideális, ha nem is létezne?
Nem konkrét betegség (depresszió) érdekel, de persze arról is írhattok.
nop
Sziasztok. Kérlek benneteket, aki csak ítélkezni, bántani akar a szavaival, inkább ne írjon. Házasságban élő, boldogtalan nő vagyok, a helyzet egyre súlyosabb, szinte manjdnem minden nap sírok. A férjem rendes ember (káros szenvedélyektől mentes, és nagyon dolgos), de nem tesz boldoggá és ez nagyon fáj nekem. Úgy érzem csak az ágyban a férjem, az élet más területein nem. 5 év ismeretség után, 3 év együttélés után házasodtunk össze, de azóta csak romlik a helyzet. Milliószor beszéltem Vele, de egyik fülén be, a másikon ki, nincs kivel beszélnem. Soha nem kapok 1 szál virágot tőle se szülinapra, se nőnapra, csak a ház körüli teendők érdeklik, semmi más. Soha nem jut eszébe hogy megfogja a kezem és elvigyen egy étterembe, vagy akár csak sétálni..nincsenek közös programjaink a szexen kívül és nagyon elszomorít, hogy Őt ez az élet így teljesen kielégíti. Az sem baj, ha nem kapok tőletek megoldásokat, nem megoldást várok, ezt nekem kell mérlegelnem és eldöntenem hogy meddig viselem még így tovább. De már így is "könnyebb" lettem hogy nagyjából kiírtam magamból. Köszönöm hogy ezt megtehettem.
Tegnapelőtt - még kintről - megpróbáltam elérni telefonon, nem vette fel senki. Felhívtam a kollégiumot, egy hölgy közölte, hogy nem tudja most behívni, de adjam meg a nevem és majd megmondja, hogy másnap keresni fogom. Érdekes volt, hogy amikor a nő meghallotta a nevemet, annyit mondott, biztosan NAGYON FOG ÖRÜLNI! Csak még nem tudhatta, hogy éppen ezen a héten visszavonulót fújt!
Most az vagyok, bár nem a párom miatt. Szerencsére. Valaki más miatt és TUDOM, BIZTOSAN TUDOM, hogy ő boldogtalan. Megy a szóbeszéd, hogy milyen a házassága, nem vagyok HÜLYE. Kényszerházasság! Szükségből! Olyan is!
Abban is BIZTOS vagyok, hogy szüksége lenne támaszra. Lelkileg mindenképpen. Azt is BIZTOSAN tudom, hogy kitől szeretné legjobban, kitől várná el leginkább. Ha nem lennék benne biztos, nem harcolnék így. Egy férfiember nem élheti így le az életét. Fogadok még többet kihozhatott volna magából, ha a magánélete már kezdetektől fogva rendezett. Az a rohadt ellentét közöttünk. Az évfolyam egyik LEGJOBB képességű tanulója volt, aki nemcsak szorgalommal, hanem tehetséggel, humán és reál érdeklődéssel megáldott.
Emlékszem volt olyan, hogy (matekból, fizikából és kémiából SZUPER FEJ volt!) a matektanárunk helyett oldotta meg a táblánál a feladatot, amit ő hozott otthonról, hátha a tanár segít neki, de a végén Ő jött rá a megoldásra. A tanár úgy kérte, hogy reál tárgyakból menjen tovább, de nem, a történelem mindenek felett. Igaz a töri tanárunkkal szuper viszonya volt. Egyedül őt hívta a keresztnevén, minket a vezetéknevünkön.
Egy közös volt a töritanárom és köztem - ha már a neveket említjük -, hogy ő is vagy szerb vagy horvát vezetéknévvel "szenved". Hárman feleltünk mindig az óra elején, de ő kivétel volt. A tanár akár az egész órát majdnem rászánta, szépen elbeszélgettek, mi meg "aludtunk".
Nem egeszen ertem-talan azert mert regen irtam amit irtam, de kizart dolgo, hogy azt sugalltam volna, hogy a szavakba ontesnek valami koze is lenne a boldogsaghoz-avagy annak hianyahoz. Abban teljesen igazad van, a boldogsag osszetett ;konnyek, nevetes, szivdobogas, lelki beke es csond- sokminden belefer. Lehet futo pillanat, vagy akar tartosabb "allapot".
Elmondani-leirni nem szukseges.
Ebben nem értek egyet! Ha elérünk valami jót, magunk mögött hagyjuk a rosszat. De ez az elérünk, ez nem helytálló, inkább mondjuk úgy, "valami jó történik velünk".
(És itt megint lehet a szerencséről elmélkedni, de azt már kiveséztük.)
Az meg, hogy a rossz dolgokon ki mennyire rágódik, független attól, hogy mennyi jó történik vele, inkább a rossz memória tesz itt jó segítséget meg beállítottság kérdése.
Velem sokszor van úgy, hogy megkérdezem magamtól, boldog vagyok-e. És előfordul, hogy naponta változik a válasz... talán mert hal vagyok és még túl fiatal, csoda tudja.
Abban egyetértek, hogy a szomorúság intenzívebb érzés a boldogtalanságnál. Bárányhimlőm viszont még nem volt, az hamar elmúlik? Nem hagy hegeket?
Hát ez az, minek is tesz fel az ember kérdéseket!
Mennyivel könnyebb lenne, ha nem gondolkodnánk ennyit a boldogságról, nem?
Lehet, hogy az a boldogabb, aki meg sem kérdezi magától soha, hogy boldog-e és ha igen, miért, ha nem, miért?
Igen, nehéz az intenzív szembesülés, és még csak rövidre sem szokták szabni.
Igazából próbálom a személyes megítélést megfogni. Nem a teljes beleélést és nem az erőltetett belemagyarázósat. Úgy érzem, még nem kaptam választ a kérdéseimre.
A szerencse-fogalmad nem osztom. Nem kell mindent az irigység oldaláról megközelíteni, ugyanazzal az emberrel szerencsétlen mivoltában sem valószínű, hogy cserélnék.
Későn érő típus vagyok, engem most kezdett érdekelni a saját életem, ami remekül elvan a beavatkozásom nélkül is. Tudom-tudom, végül nekem is tennem kell, de most nem az a dolgom.
Sziasztok!
Érdekes, amit felvetettél. Eltűnődtem, hogy a boldogtalanság mennyiben különbözik a szomorúságtól?
Abban talán, hogy tudjuk, mi lenne a boldogság, és mintegy "megfosztva" érezzük magunkat?
Vagy abban, hogy a szomorúság időleges?
Előző hsz-em-hez kapcsolódva; most van igazán úgy, hogy nincsenek céljaim. És ez nem a korábbi boldogtalan lemondás, sokkal inkább az útkeresés.
Úgy látszik nem csak a gyász megélése, hanem a kamaszkor sem kötelezően folyik azonos mederben.
Ha megengeded:
Előbb-utóbb eljön a pont, amikor magad sem érted, de vad zokogásban törsz ki. Többeknél ez fordítva szokott lenni, de ez nem zavaró, mert a szeretet ugyanaz.
Nos, egyszer-kétszer eljön az ember, harmadjára meg úgy összevész a barátjával, hogy indulatában csak kiböki a megoldást.
Szerintem a barátok nem arra valók, hogy megkíméljük őket a veszekedéstől.
Aki olyan, azzal legalább ilyen viharos lesz a kibékülés és duplán szabadulsz meg a tehertől.
A munkahelyről - ha egyébként szereted - el kell jönni egy kicsit. UPC-nél vagy?
Ez a teljes élet a mai szóhasználatban nagy divat lett.
A teljes élet nem az anyagi világ kínálta lehetőségek kihasználása.
A teljes élet a test és a lélek összhangja.
Biztos az a baj, hogy türelmetlen vagyok, és szeretnék már boldog lenni... vagy hát azt, hogy a két fő vágyam teljesüljön...de addig is próbálok teljes életet élni (a töviseken járva egyelőre)
Amíg valaki ezt nem ismeri fel, addig nehéz hálát adni érte.
Erre szokták mondani, hogy ez a 22-es csapdája, vagy éppen az ember saját mókuskereke.
Használhatod a szót, de ez még nem jelenti azt, hogy nem kell tenned érte semmit, és akkor pottyan az öledbe, amikor éppen szükséged van rá.
Írod is, hogy tettél érte. Ez mindenkinél így van. Aki nem szerencsés, az is tes azért, hogy a szerencse elkerülje. Rosszabb esetben jó messzire.
Jómagam azt szoktam mondani, hogy én milyen szerencsés vagyok, hiszen Isten a tenyerén hordoz. De amíg ide eljutottam, hogy így lássam az életem, addig bizony lehetne a tövissel felszórt jelzővel bíró út is.
Nem tudom...szerencsésnek érzem magam, mert meg tudom valósítani az álmaimat, vágyaimat. Szerencsés vagyok, mert imádom a munkám. Szerencsés vagyok, mert enyém a világ legdrágább gyereke.
Persze, ezekért keményen megküzdöttem, iskolát végeztem, képeztem magam, minden energiám belevetettem,...és mindezt élveztem is ! Jó küzdeni.
Szerencés vagyok, hogy az életemben azokkal az emberekkel találkoztam, akiktől tanulhattam, akik mindig mutattak nekem valamit.
Szerencsés vagyok, hogy meg tudom oldani a problémáim. Akkor is szerencsének nevezem, ha tudom, hogy ezek rajtam múlnak.
Amikor életem legelső munkahelyére mentem, 18 évesen, akkor az volt álmaim munkahelye. Akkorban ( 1983 ) oda bejutni csak protekcióval lehetett, utcáról csak úgy nem vettek fel senkit.
Én bementem, megkerestem a személyzetist, és tele minden vágyammal, azt mondtam neki, én itt szeretnék dolgozni, ez minden vágyam. Szerencsém volt, hogy ő a személyzetis, mert annyira hatással voltam rá, hogy mondta, adjak le egy önéletrajzot. Leadtam, és amikor visszamentem, akkor mondta, hogy szeptember 1-től dolgozhatok ott.
Mi ez, ha nem szerencse ? Mi van akkor, ha olyan ember ül abban a székben, aki elutasító ? Ez a későbbi kolleganőm, annyira meghatódott , hogy körbevitt magával, és mindenkinek elmondta a történetem.
8 évig dolgoztam ott, csak azért jöttem el, mert diploma után nem volt nekem olyan munka, ami kihívás lett volna. A mai napig visszajárok, meghívtak nyugdíjas összejövetelere is, lévén kolleganőim jórésze nyugdíjas lett azóta. Örök szerelem marad.
Van mögötte úgy élettapasztalat mint önismeret.
A gyászt nem lehet "megúszni" még így sem. A kettő nem ugyanaz.
Nekem is végig kellett mennem ezeken, de mert nem az első gyász, amit feldolgozok, így már meg van az, amivel ez gyorsabban működik, mint olyan esetben, mint aki egyáltalán nem foglalkozik önismerettel.
Ez nem tetszés kérdése, hanem ha megismered megérted.
Az ember szereti várni, hogy a sült galamb berepüljön a szájába, de az sem megy oda magától.
Akkor jó neked !
Ehhez kell megfelelő élettapasztalat, önismeret is. De a gyász feldolgozása más minden embernél. Apu lassan 12 éve, hogy meghalt, és még mindig nagyon hiányzik. Amikor meghalt, utána nagyon nehezen tudtam feldolgozni, épp akkor szültem. Boldogság és boldogtalanság együtt. Azt tudom, hogy az első időkben csak sírtam, utána már nem tudtam sírni. Egyebek miatt is nagyon nehéz időszak volt az életemben.
Igazság szerint, így visszagondolva nem is annyira boldogtalan voltam, hanem végtelenül csalódott, és igazságtalannak éreztem, hogy apu nem ölelheti az unokáját, nem élvezheti, amikor annyira várt rá. Nem akartam tudomásul venni, hogy meghalt. Hiszen eddig mindig meggyógyult ! Magamat is hibáztattam...
Amikor bele tudtam törődni és amit idézetet betettünk, azt megfogadni, sokkal könnyebb lett. De ehhez évek kellettek.
Lányommal játszottam, imádtam, barátnőmhöz jártam, külsérelmi nyomok nem voltak rajtam, de mégsem én voltam.
Ó, én nem akarom, hogy más is azt gondolja a szerencséről amit én.
De én megmaradok a magam elméleténél, vagy inkább a magam igazságánál.
Mindenki a maga szerencséjének a kovácsa.
Gondolom ismerős ez a mondás. Lehet, hogy a régiek közelebb kerültek az igazsághoz. 
Igen, és nehéz más célokkal helyettesíteni azt a célt, amelyről úgy érezzük, hogy elsődleges.
De mégiscsak kellenek célok, mert amúgy minek kelünk fel reggel??
Kérdés: a célok elejét veszik-e a boldogtalanságnak? Vagy csak elfedik?
Ha boldogtalan az ember, beszéljen róla, vagy ölje más tevékenységbe a problémáját? Ezáltal a probléma nem szűnik meg, viszont a boldogtalanság elnyomható!
Szerintem az a legrosszabb, ha valaki tétlenségre van kényszerítve, és gondolkodnia kell álló nap!
Ez szerintem részigazság. Ott van a bibi, hogy az ember, aki úgy érzi, nincs szerencséje, nem feltétlenül irigy arra, akinek van, és nem cserélne vele.
Szerintem pl. szerencse, ha összefut valaki az igazival, vagy álmai álláshirdetését meglátja az újságban. Mert mondjuk tudja, milyen társra vágyik, és amúgy nyitott a kapcsolatra. És mert mondjuk megvan minden, ami ahhoz kell, hogy az állást elnyerje. De ha nem fut össze senkivel, és nincs az álláslehetőségek közt sem neki való, akkor nincs szerencséje. Ennek semmi köze a többiekhez. A boldogtalansághoz viszont van. Ha tudja az ember, mi kell a boldogságához, de sehogy nem jön össze, az nem tehetetlenség. Ilyenkor igenis szerencse kell!
Sokan írtátok azt, hogy szerencse kell ehhez, szerencse kell ahhoz.
A szerencse nem válogat, és nem mondja, hogy hozzád nem megyek ezért, hozzád nem megyek azért.
Szerencse ugyanis nem létezik.
Vannak emberek, akiknek olyan életút adatot, hogy kevesebb munkával többet elérnek, de nekik valószínű más is jutott, amit persze a külső szemlélő nem láthat. A külső szemlélő ilyen esetben beleesik az irigység csapdájába, és ha megismerné a másik "bugyrát", akkor biztosan egy idő után vissza is adná, mert rájönne, hogy a sajátját választja inkább.
Azt leglább már ismeri.
Így mondták a régiek. 
Egyszóval a szerencse ti magatok vagytok.
Amennyiben ezt képesek vagytok felismerni szerencsésekké, amennyiben nem, abban az esetben szerencsétlenekké váltok.