Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Ne is alázkodj meg, annak semmi értelme.
Különben én sem vagyok -né, a lánynevemet viselem, mint ahogy a menyünk is megtartotta a saját nevét.
Szerencsés keresést kívánok!
Én nem vagyok nagyon válogatós,tulajdonképpen 16 éves korom óta mindig volt mellettem valaki, most van egy 5 hónapos szünet.
De azért alapvető dolgok vannak,amikből nem engedek.
37 vagyok, van végzettségem,munkám,lakásom,kocsim,nem fogok megalázkodni csak azért, hogy legyen valakim.
Számtalan nőt tudok,akik inkább eltűrik az ütéseket-veréseket,csak hogy nék lehessenek.Mindezt Budapesten, középosztályi környezetben.
Nem láttad azt a nagyon helyes párt a tv-ben, ahol az asszony kosárlabdázó, és ehhez mérten nagyon magas, a férfi pedig törpe?
Van egy nagy lányuk is, és hosszú évek óta boldogan élnek. Ezzel nem akarlak semmire rábeszélni, csak érdekességképpen írom.
Az én férjem teljesen átlagos, de senkiért nem cserélném el. Én sem vagyok szexbomba. Sok dologban különbözünk, de kis jóakarattal ezeket toleráljuk, kölcsönösen alkalmazkodunk egymáshoz.
A kifejezett szépfiú típiusuktól meg mindig óvakodtam,egy férfi inkább legyen markáns,mint nyálas - behízelgően jóképű.
175 cm vagyok,egy-két cm alacsonyabb férfi még elmegy,mondjuk azért 165-öset nem szeretnék
Ezekben 100 %-ig egyetértek veled, én sem ilyesmire gondoltam, csak pl. arra, hogy sokan ragaszkodnak bizonyos iskolai végzettséghez, és nem az intelligenciát nézik, vagy egyéb feltételeket szabnak, amiket nem könnyű teljesíteni. Az, hogy a párom szeressen, tiszteljen, és egyenrangú félként kezeljen, az alap-elvárás, az is, hogy ne velem akarja eltarttatni magát.
Pofonra pedig még csak nem is gondoltam, engem még a szüleim se pofoztak fel soha, a férjemnek se jutott ilyesmi eszébe. Következésképp meg sem fordult a fejemben ez az eshetőség, pedig sajnos nagyon sok ilyen esetről olvasok-hallok.
az elmúlt két évben voltak azért kapcsolataim, csak most nincsen.
Reális vagyok,mivel elvált gyerekes vagyok,ezért természetes, hogy a másiktől sem várom el, hogy gyerektelensosemnős legyen.
Mivel nem vagyok elit osztálybeli a másiktól sem várom el ezt. De azt hiszem annyit elvárhatok,hogy a 40 körüli párom azért ne notorius munkakerülő legyen. A végzettségre nincs kitételem ,de azért egy alapintelligencia legyen.
Abból viszont nem engedek,hogy tisztelettel és szeretettel bánjon velem, és abból sem engedek, hogy nálam egy pofon sem fér bele a kapcsolatba:))
Én csak szeretnék ide tartozni, de sajnos egyelőre nem számolhatok be semmi pozitívról. 34 múltam én is, 2 gyereket nevelek egyedül, igaz, nem rég óta, mert hosszasan haldoklott a házasságom a férjem nőügyei miatt. Most viszont már szabad vagyok, és szeretnék én is társat találni, bár tudom, nem sok esélyem van 2 gyerekkel. Adhatnátok pár tippet, hogyan lehet ismerkedni, mert ötletem sincs. A netes társkeresést próbáltam, de valahogy nem jött be.
Sziasztok!
Na,ebbe a topikba tokeletesen beleillek en is!Tizenharom evig neveltem egyedul a fiamat,aki amugy torvenyes hazassagbol szuletett...Mindenki mondta,menjek mar ferjhez,nem jo az embernek egyedul!Volt ugyan egy-ket rovidebb kapcsolatom,de semmi komoly...Mindig azzal halgattattam el a karogokat,hogy:"Az en reszem felre van teve!"Igy is volt!43 eves voltam,amikor raakadtam,egy erdekes elszolas kovetkezmenyekent a mostani ferjemre.Ahogy jobban megismerkedtunk,kiderult,allandoan kozel eltunk egymashoz,egyidosok vagyunk,ugyanolyan nevelesben reszesultunk,majdnem ugyanazt a jatekot jatszotta velunk a sors,egyidos gyermekeink vannak!Marcius 8-an ismerkedtunk meg,junius 10-en osszekoltoztunk,november 26-an osszehazasodtunk!Nagyon orultunk egymasnak,mindketten tudtuk mar,erett fejjel,mit akarunk a sorstol,megertesben,boldogsagban elunk...Azt mondjak,akik ismernek,es folyton lokdostek,hogy menjek mar ferjhez,hogy erdemes volt erre varni!Nekem is ez a velemenyem!
Már több topik volt ebben a témában, és mindíg leírtam, bocsánat, ha valaki már olvasta:
Én 37 voltam, a férjem 40, nekem első, neki második házassága volt. Az első felesége (velem egyidős volt), pár hónappal azelőtt, 3 hét alatt halt meg (leukémiában), a fiunk akkor 12 volt, ma 37, mint én az elején. Van egy gyönyörű fél éves unokánk.
Nem állítom, hogy könnyű volt, de végül határozottan sikeres. Nekünk a szokottól eltérően az eleje volt nehéz, a fájó emlékek miatt, amelyek még nagyon sokáig köztünk tanyáztak.
Szerintem egy dolgot feltétlenül meg kell fontolni így 30-on túl: ha komolyan párt keresel, akkor rugalmasan hozzá kell igazítanod az igényeidet a lehetőségeidhez, azaz, nem ragaszkodhatsz mereven az álmaidhoz. Ez nem azt jelenti, hogy legyél igénytelen, de nem biztos, hogy pontosan olyat kapsz, amilyenről éveken át álmodtál. Ha nagy szerencséd van, akkor olyat találsz, akivel boldogan leélheted az életedet, csak még több türelmet, alkalmazkodást és szeretetet kell belefektetnetek, mint fiatalon.
Kívánom, hogy legalább annyira sikerüljön, mint nekem!
Hú, basszus, én is 34 múltam, és még nincs párom... De érdekes, én nem görcsölök rajta! Mondjuk én már teljesen letettem róla, a szaporodásról is... Mert 35 felett már félek szülni, főleg elsőt...
Na főleg így nem fog összejönni semmi, hogy (és ez a legszörnyűbb az egészben) annyira megszoktam már azt, hogy egyedül élek, hogy nem is ragaszkodok erősen a változtatáson... Aki szerintem eddig egyedül élt, nehezen alkalmazkodik, én ezt nem is tagadom, nem vagyok könnyű eset ilyen összecsiszolódás terén.
Mostanában szakítottál, vagy mostanában találtad meg?