Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Combnyaktörés után S.O.S.
Létrehozva: 2014. szeptember 4. 16:20
Sziasztok!
Nagymamám (89 éves) két hete combnyaktörést szenvedett, kapott egy csípőprotézist, a kórházban hol jobb, hol rosszabb napjai voltak, de összességében fejlődött (bár rosszabb napokon ott is volt olyan, hogy átaludta a napot, alig evett stb.).
Hétfőn átkerült rehabra, az átszállítás nagyon megviselte, mivel gerinc problémái is vannak (3 csigolyája össze van roppanva) és az út elég rázós volt neki, megroppant a dereka. Az átszállítás óta átaludja a napokat, nem eszik, megtagadja a felülést, az ágyból kikelést és ha ott vagyunk, néha még akkor is bealszik... olyan mintha már feladta volna.
Látogatjuk, szeretettel vesszük körbe, kiszolgáljuk, beszélünk hozzá órákat, sokszor ugyanazokat meséljük el, mert már egyszerűen kifogytunk a sztorikból (amúgy is elfelejti) és a mozgás hiánya miatt szellemileg is kezd egy kicsit leépülni (pl. elfelejtette hogy néz ki a lakása, ahol évtizedek óta lakik).
Iszonyatosan kétségbe vagyok esve, az érdektelensége a mi energiáinkat is felemészti, kezdünk elfogyni Anyukámmal, aki tud, kérem segítsen, írja meg, hogy mit tehetnénk még érte.
Előre is köszönöm a válaszokat.
Nagymamám (89 éves) két hete combnyaktörést szenvedett, kapott egy csípőprotézist, a kórházban hol jobb, hol rosszabb napjai voltak, de összességében fejlődött (bár rosszabb napokon ott is volt olyan, hogy átaludta a napot, alig evett stb.).
Hétfőn átkerült rehabra, az átszállítás nagyon megviselte, mivel gerinc problémái is vannak (3 csigolyája össze van roppanva) és az út elég rázós volt neki, megroppant a dereka. Az átszállítás óta átaludja a napokat, nem eszik, megtagadja a felülést, az ágyból kikelést és ha ott vagyunk, néha még akkor is bealszik... olyan mintha már feladta volna.
Látogatjuk, szeretettel vesszük körbe, kiszolgáljuk, beszélünk hozzá órákat, sokszor ugyanazokat meséljük el, mert már egyszerűen kifogytunk a sztorikból (amúgy is elfelejti) és a mozgás hiánya miatt szellemileg is kezd egy kicsit leépülni (pl. elfelejtette hogy néz ki a lakása, ahol évtizedek óta lakik).
Iszonyatosan kétségbe vagyok esve, az érdektelensége a mi energiáinkat is felemészti, kezdünk elfogyni Anyukámmal, aki tud, kérem segítsen, írja meg, hogy mit tehetnénk még érte.
Előre is köszönöm a válaszokat.
Sajnos ő nem nyüzsög éjszaka, ezért is aggasztó a nappali alvás. Mint írtam korábban, szerintem ő még nem döntött vagy legalábbis napi szinten változik a döntése, ezért is érzem úgy, hogy egy kicsit a mi felelősségünk is, hogy motiváljuk...
Ami aggaszt, hogy úgy látom, hogy a kórház lemondott róla, tegnap bement hozzájuk a gyógytornász, aztán ki is ment. Nem csináltak semmit vele. Ez mitől rehab????
Tegnap erre befejeltem, felkelt, el akartunk menni az asztalhoz, menet közben majdnem összecsuklott, nagyon megijedtem, gyorsan vissza is mentünk az ágyba. A kórházban ezt még tudta...
Esetleg nem tudna valaki egy normális helyet ajánlani Budapesten? Itt 4 nap alatt csak romlott az állapota és nem tudunk senkivel sem beszélni róla, senkit soha nem találunk...
89 évesen már nem igazán regenerálódik a szervezet, felépülni már nem fog. Vannak/lesznek jobb illetve rosszabb időszakai. Ahogy te is írod.
Talán csak a műtét utáni erőgyűjtés miatt volt apatikusabb.
Így van, önzésünk miatt a szeretetre hivatkozva nem tudjuk elengedni, akit nagyon szeretünk.
Sokszor még a tényleges fizikai halál után sem.
Azért egy hajlott kornál, betegségnél, könnyebb, mint egy fiatalabb korban, váratlanul, semmi előzményre utaló jel nélkül. Az sokkoló.
Édesanyádnak mi baja van? Indokolt ez a szedálás?
Én is mindig azt vallottam, hogy ilyen idős korú embereknél, ha menni akarnak, az egy teljesen racionális és érthető döntés, egyetértek veletek. De ha elképzelitek, hogy édesanyátokat kellene elengedni vagy a saját szeretteitekre gondoltok, akkor nektek sem ennyire egyértelmű.
A másik, az ilyen korúakat nem annyira a combnyaktörés, nem a csigolyaösszeroppanás, viseli meg (gondolom az már hosszú évek óta megvan), hanem az, hogy kiszakították őket a megszokott környezetükből. Zavarttá válnak, lelkileg megtörnek, nem tudják hol vannak, stb. Sok idős embert, ilyenkor ha hazavisznek, visszatér minden a rendes kerékvágásba. Az idegen helyen megzavarodott idős nénikék visszatérve otthonukba teljesen kitisztulnak agyilag. Tudom, hogy nagymamádat nem tudjátok hazavinni. Az is lehet, hogy meg akar halni. Az én nagymamám is így halt meg, a kórházban. Eldöntötte, aztán nem kelt fel, nem evett, nem ivott, az idős korán kivül volt neki egy csomó betegsége, de egyik sem volt halálos. Még infúzióval életben tartották pár napig, de csodát nem tudtak művelni.
Ez jutott eszembe.
Aki menni akar, azt nem lehet, és tán nem is szabad tartóztatni, tiszteletben kell hagyni a döntését.
Nagyid egészségesen életkedvű lehetett, de már hajlott a kora nagyon ahhoz, hogy el lehessen várni tőle, hogy nagyon akarja folytatni, amikor ilyen nehéz.
Tegyetek meg továbbra is mindent, és ki tudja, talán lesz kedve még élni!