Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Anya, az én kistestvérem tényleg meg fog halni?
2015-02-09 15:451.
Létrehozva: 2015. február 9. 15:45
A halál nem az a téma, amiről szeretünk a gyerekeinkkel beszélni. De van, amikor muszáj. Különösen akkor megkerülhetetlen, ha kiderül, hogy a kistestvér nagyon súlyos betegséggel, cisztás fibrózissal született.
Nők Lapja Café: Anya, az én kistestvérem tényleg meg fog halni?
Nők Lapja Café: Anya, az én kistestvérem tényleg meg fog halni?
Nagyon kedves vagy.
És hogy hol van az Isten? Ezen nem gondolkodom. Hiszem azért hozzánk született ez kisangyal, mert Neki így a legjobb.
Nagyon sajnálom...
A legszívfacsaróbb amikor azt hallom, hogy egy kisgyerek betegen születik vagy esetleg gyógyíthatatlan beteg.
Sokszor elgondolkodom, hogy Isten ilyenkor hol van?
Nagyon sok lelki erőt kívánok mindenkinek.
Nagyon sok erő sugárzik a szavaiból. Kívánok nektek nagyon sok szépet és jót!
Remélem Bius is hasonlóan gondolkodik majd a kezelésekről, mint te :-)
Tiszteletem!
Kedves Ardian, Zsanna, Saschamora!
Köszönöm, bár tényleg nem a részvét kicsikarása a célom.
Az ilyen jellegű topikokhoz azért szólok hozzá, hogy rávilágítsak pár dologra:
- az életben vannak veszteségeink, amiket valahogy kezelnünk kell
- ahhoz, hogy kezeljük, és mi ne rokkanjunk bele, kell a támogató közeg (család, barátok, ismerősök, akik nem csak érdekből sajnálkoznak, hanem tényleg melletted állnak)
- ha egy családba érkezik veszteség, akkor azt a család minden tagja megsínyli valamilyen módon, ezt látni, érezni és kezelni kell, a gyermekek külön odafigyelést igényelnek
- ha úgy érezzük, nem tudunk úrrá lenni rajta, keressünk szakembert (pszichológust), hogy átsegítsen ezen az időszakon
-attól, mert valamilyen veszteség ért bennünket, ne érezzük magunkat rosszul, ha újra tudunk nevetni, élvezni az életet, tudunk örülni dolgoknak
Nagyon remélem, keveseknek kell hasonló helyzeteket átélniük...
Még egyszer köszönöm Nektek!
Tapsi
Kedves Sara!
Nagyon örülök, hogy egy ilyen történetet olvashatok.
Az írásod a betegséged ellenére totálisan pozitív, és ahogy írod, hatalmas tisztelet illeti a szüleidet, hogy ilyennek neveltek minden nehézség ellenére.
Nem vagyok "veszteség-szakértő", annyit viszont látok a leírtak alapján, hogy olyasmi utat jártál be, mint azok, akiket veszteség ér - először nem hiszik el, majd tagadják, míg végül elfogadják, és az életük részévé teszik.
Köszönöm, hogy megosztottad ezt Velünk!
Tapsi
Embert próbáló lehetett!:(
Őszintén sajnálom, hogy át kellett élned!
elolvastam
:-(
nagyon erős vagy!
Nálunk is ez történt, az akkor 4-4,5 éves fiamnak kellett elmondanunk, hogy a húga meg fog halni. Nem volt könnyű, de tudnia kellett róla, és nem olyan mellébeszéléssel, hogy "el fog költözni", vagy a "mennyből néz majd rád", mert ezek csak megzavarnák. Mint később a Tábitha gyermek hospice ház pszichológusától megtudtam, vannak pl. mesekönyvek, amik révén a meséken keresztül hozhatjuk közelebb a gyermekekhez a halált, mint az élet részét. Ilyen pl. Boldizsár Ildikók mesekönyve, a Mesék életről, halálról, újjászületésről (http://bookline.hu/product/home!execute.action;jsessionid= hMNLIX3NxlybW6R5WeaUCg**.Node1?_v=Boldizsar_Ildiko_Mesek_ele trol_halalrol_es_ujjaszuletesrol&id=83236&type=22)
Nálunk, amikor először beszéltem a fiamnak arról, hogy a testvére súlyos beteg, megkérdezte, hogy ő nem kaphatja-e el. Teljesen természetes gyermeki logika, imádtam is érte. Megnyugtattam, hogy nem, ez nem olyan betegség, ez veleszületett dolog. Nem szabad túlféltenünk a gyerekeket attól, hogy a haláltól, betegségektől majd megijed, állítom, sokkal rugalmasabbak, toleránsabbak ők még, jobban befogadják ezeket a helyzeteket.
Nálunk annyi különbség volt a cikkhez képest, hogy mi már születése előtt tudtuk, hogy meg fog halni a kislányunk, de igazából nem tehettünk semmit. Ezzel a tudattal neveltem, próbáltam etetni, így mentünk el nyaralni, vagy játszóterezni, és meg kellett tanulnunk beletörődni, rábízni a természetre, hogy meddig engedi köztünk maradni, és azt az időt úgy töltöttük meg, hogy a lehető legtöbbet hozzuk ki belőle.
Ezen a két linken többet is megtudhattok a történetünkről:
http://ursula.cafeblog.hu/2013/12/01/mar-szuletese-elott-tudtam-hogy-el-fogjuk-vesziteni/
http://www.tabitha.hu/szereto-es-gondoskodo-kozeg/