Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Császármetszés után
Létrehozva: 2014. október 22. 19:35
Amikor pár hete megírtam, hogy 12 éve milyen érzelmi viharok dúltak bennem a császármetszésem után, nem sejtettem, milyen sok támadást fogok kapni utána a kommentelőktől.
Nők Lapja Café: Sokkoló volt, hogy a babám nem nyugszik meg attól, ha megölelem
Nők Lapja Café: Sokkoló volt, hogy a babám nem nyugszik meg attól, ha megölelem
Még csak annyit tennék hozzá. Amikor 32 éve a fiam megszületett akkor téraránytalanság volt a császár egyik oka, és nem tágultam, pedig a fájásaim óriásiak voltak. Az én kis 150 cm-hez képest a fiam 57 cm, 3,6 kg és 37 cm fejjel született. Erre mondta a Zoltán professzor úr, hogy kislány boldogok lehetünk, hogy 1982-őt írunk, mert 60 évvel ezelőtt ebbe belehalt volna.
Szóval, ha a 30 évvel ezelőtti dolgokat nézem, akkor azokhoz az évekhez képest is a nőgyógyászati, születészeti felszereléseket, akkor zongorázni lehet a különbséget. Minden extra felszerelés megvan, az állítható vizsgálóasztaltól kezdve, a hüvelyi ultrahangon keresztül. Mégis azon keserednek el a nők, hogy milyen szülésélményben volt részük.
Harminc évvel ezelőtt max egyetlen ultrahangot csináltak a babáról az egész terhesség alatt, ma meg 4d felvétel, fotók készülnek. Láthatjuk, hogy néz ki a baba, mit csinál a pocakunkban, miért nem tudunk ennek örülni? Miért nem tudjuk értékelni ennek az egésznek az előnyét, örömét? Miért azon rágódunk, hogy miért nem úgy lesz, ahogy mi akarjuk? Miért akarjuk irányítani, és miért esünk ettől pánikba, ha nem úgy történik, ahogy elképzeltük? És miért jó, ha saját magunkat hergeljük ez miatt? Jó az nekünk, ha ezek után boldogtalanok vagyunk?
Nos én sima szülésre készültem-mégis 16 órás vajúdás után "végre" megcsászároztak. Nekem a legnagyobb traumát maga a 16 óra okozta. A várakozás, hogy minden félórában orvosok (oktatókórház) matatnak bennem, hogy hány ujjnyira tágultam. Szégyenlem ha csak arra gondolok, hogy a 16 órás vajúdás alatt milyen gondolatok jártak a fejemben. Én már nem bántam hogyan, csak vegyék ki a gyereket végre és szűnjön meg a fájás-ami az utolsó órában már elviselhetetlenné vált. Végül kiderült, hogy a baba nem mozdult le és nem is akar még kijönni. Végre éjjel eljött a császár, amit sürgősnek minősítettek. A gerinces érzéstelenítés után megkönnyebbültem-hogy végre mindjárt vége. Pár percnek éreztem-és már kint is volt a kislányom. Homályosan láttam, de nem is érdekelt-csak aludtam volna. 24 óra az intenzíven a gyerek nélkül szinte megkönnyebbülés volt. Amikor kivittek a kórterembe ahol a lányommal együtt lehettem- megnéztem , ölelgettem és egy kis tündért láttam magam mellett. Akkor elfelejtettem minden mást ami előtte történt. Aztán jött a szoptatás macera. Macera, mert nem jött meg a tejem. Sorra a csecsemősök erőltették és olyanokat mondtak, hogy mindenkinek megyen, olyan nincs hogy nem, stb. nem az volt a baj amit mondtak, hanem ahogy mondták. Két nap után még mindig tej sehol, a gyerek ordít, én alig bírok felülni is. Egy szobatársam lefejte a tejét és megitatta a lánykámmal. Végül az orvosom jött vizitre-nincs tejem panaszoltam. Uh vizsgálat- megállapították, hogy nincsenek tejcsatornáim, így nem tudok szoptatni. Gyereknek írtak fel anyatejet és megtanítottak pohárból itatni a babát. 10 nap után irány haza-végre. Segítségem volt, férjem, anyukám. Viszont a császár után elkaptam az influenzát, majd szövődményként tüdőgyulladást. Rá ment az ízületekre-így a babát fel sem tudtam emelni és 6 hónapig feküdtem. Októberben született a gyerek és még karácsonykor nem tudtam fürdetni. Jól elkapattuk, mert mindig velem volt az ágyban. Mégis úgy érzem a legcsodálatosabb volt ezt végig csinálni.Ez a nagylányom most októberben tölti a 20. életévét. A komplikációk miatt a második gyerkőcnél már programozott császárral készültünk, sőt 1 hónappal előtte már be kellett feküdnöm. Amikor eljött a nap, vittek a műtőbe a liftben éreztem, hogy most megszülők. A műtős srácnak szóltam, hogy azt hiszem jön a gyerek. Kicsit mosolygott, majd rémülten kérdezte tényleg? Majd a zölt lepedő alá kukkantott és mondta hogy most vissza megyünk a szülőszobába, mert látszik a haja a babának. Amire emlékszem, az az hogy mindenki rohangált, kapkodott és egy idegen orvos annyit mondott, hogy most aztán nyomjak és abba se hagyjam. Talán 2 nyomás volt és kint volt a másik lányom. Mellkasomra tették, majd nagy sürgés, forgás és már nem is emlékszem semmire. Később kiderült, hogy szétszakadt a méhem, az előző császár hege szétnyílt. Halvány emlékeim vannak, hogy csipkednek belül, hogy fázom és hasonlók. Állítólag a 15 perces altatásból 5 órán át ébredeztem. 3 nap múlva felszívódó varratokkal haza engedtek a másik kislánnyal. Hasam összevágva, alulról szintén varrva-de mégis jobban és gyorsabban gyógyultam nyáron. Most ő nyáron volt 18 éves. Végül a 16 éves fiam. Akire már nem tudtam hogy is készüljek. Tudtuk császár lesz megint január 15-én. Már nem feküdtem be hamarabb, hisz otthon volt a két gyerek. Kicsit félve készültem, de eléggé lestrapáltak a lányok-így nem volt időm elmélkedni azon, hogyan is lesz majd. Gondoltam, mindkettőről már vannak tapasztalataim, így nem tud meglepni. Hát tévedtem! Szent este filmeztünk-sosem felejtem, a Télaput néztük a gyerekekkel. Letettem aludni őket, majd elmentem a wc-re. Fekvéshez készülődtem, nem fájt semmi-aztán hirtelen elfolyt a magzatvíz 3 héttel hamarabb. Hideg volt-férjem betette a Wartburgba a hősugárzót, majd a két lányt pizsamába és végül én a cuccaimmal. Gyerekek anyukámékhoz, én a szülészetre. Semmi nem fáj, így egész éjjel feküdtem a szülészeten. Reggel vizeit, osztályvezető döntött azonnal kiveszik a gyereket, mielőtt komplikációk lennének. Egy gyors császár, karácsonyi viccek a műtőben. Az orvosok kitárgyalták, ki mit kapott stb-nekem matyó mintás varrást ígértek-nagyon vicces volt és talán a legnyugodtabb voltam akkor. Megszületett a fiam, 3800 grammal, egészségesen. Szilveszterre haza is engedtek- nem volt semmi gond és semmi trauma. Sohasem éreztem azt, hogy maga a császár lelki problémát okozott volna. Mindhárom gyerekemmel meg volt a kötődés. Persze volt olyan is, hogy a kezemben nem nyugodott meg, csak sírt -de akkor jött apuci és átvette. Szerintem az a fontos, hogy a babát mindketten akarjuk, ne csak úgy besikerüljön. Legyen ott a társunk aki szintén akarta a gyerekeket- akkor mindent elfelejtünk ezekért a csöppségekért. Az elmúlt 20 év alatt egyszer sem bántam meg, hogy kínlódtam, szenvedtem velük-mert a csoda nagyobb volt mindennél.
Mindkét gyermekemet császárral szültem. Az elsőnél 14 órás vajúdás után, úgy hogy végig az volt bennem, hogy én simán szeretnék szülni. Abban az időben még altatásban végezték a császárt.
De a lényeg, igen csalódás volt számomra is, főleg úgy, hogy háromnegyedkettőkor született a fiam, és csak késő este láthattam. De nem rágtam magam tovább ezen az egészen, csak kb. egy-két napig. Ott volt a gyerekem, és ennél nagyobb boldogság nem kellett. Aztán meg otthon nem volt idő a hónapokig tartó veszélyeztetett terhesség, és a pocsék szülésélményen való rágódáson.
"Borzasztóan károsnak tartom ezt a túlzásba vitt szülésélmény-ügyet, amit mindenhonnan nyomatnak, a kismamák 90% teljesen irreális elvárásokat támaszt a szülésével szemben." Ezzel tökéletesen egyetértek. én is így gondololm.
Mert minden idióta fórum, blog, média azt nyomatja, hogy tervezd meg a szülésedet, és dönts te, hogy hogy akarsz szülni. De azt senki sem gondolja végig, hogy ez nem így működik, és ha nem úgy lesz, ahogy ő megálmodta, és megtervezte, akkor meg úgy érzi, hogy összedőlt a világ, és totális kudarcnak éli meg. Holott a szülés nem egy terv, és nem csak az anyán múlik, hanem a gyermeken is, és az anya belső felépítésén, szervezetén, stb.
Sokkal természetesebben kéne venni a szülésünket. Hogy hány órát vajúdunk, hogy hüvelyi vagy császár, ezt mind pozitívvá kéne alakítani. Így alakult, így hozta az élet, és ha x óra után megcsászároznak, akkor nem kéne keseregni rajta, hanem arra gondolni, hogy milyen jó, hogy nem kellett tovább szenvednünk.
És igen, tudomásul kell venni, hogy egy kisbaba érkezése a családba fenekestől felforgatja az addigi életünket. Minden tökéletesen megváltozik, mert egy újszülött állandó 24 órás szolgálatot igényel tőlünk, teljes odafigyeléssel. Fárasztó, kimerítő és ismeretlen, mindent meg kell tanulni, a saját gyerekünket kell megismerni, és megtanulni. És ez az első egy-két év. Jó esetben pár hónap, de az mázlista aki pár hónap alatt megússza. Főleg akinek nincs segítsége, támogatója.
És hát azt se felejtsük el, hogy az első gyermek érkezésével válunk igazi családdá a párunkkal. Ráadásul a kettőnk kapcsolatában is totális változást jelent a szülővé, családdá válás, a gondoskodás egy harmadik félről, aki teljes mértékben ránk van utalva, óriási felelősség, amit szintén meg kell tanulni.
És ez így mind együtt rendkívül fárasztó és szokatlan. És ehhez képest a szülésélmény szerintem nem is olyan fontos.
Mindkét gyerekem császárral született, az első altatásos, sürgősségi, ezt tényleg nehezebben éltem meg lelkileg, bár fizikálisan nagyon gyorsan regenerálódtam. Emlékszem, még a vajúdóban megkaptam az aláírandó nyilatkozatokat, elolvastam a császárra vonatkozót, és közöltem magamban, hogy na, ezt nem, kizárt, hogy a műtőben végezzem. Sosem voltam korábban kórházban, egy mandulaműtétem sem volt, viszont rettegtem minden ilyesmitől. Biztos voltam benne, hogy simán kipottyantom a babát, ahogy mindenki a családomban. Sima terhesség után, tök jó formában mi gond lehetne? Hát lett, nem jöttek a fájások, nem tágultam, az oxytocintól meg lelassult a fiam szíve, toltak is azonnal a műtőbe. Ez este volt, másnap már egész jól voltam, persze fájt, de nem volt kibírhatatlan, egyszer sem kértem fájdalomcsillapítót, és simán el tudtam látni a fiamat. Másik, császárral kapcsolatos félelmem is megdőlt, 2. naptól gond nélkül szoptattam, a fiam sosem látott tápszert. Lelkileg nem volt ilyen egyszerű, sokáig defektesnek éreztem magam, kicsit selejtnek, aki ha 100 évvel korábban születik, belehal az első gyereke születésébe, vagy a baba nem éli túl. Még a gyerekorvos első látogatásakor is elbőgtem magam, amikor a szülés körülményeit kellett elmesélnem, pedig nem vagyok egy nyafka. A szülészemhez szinte az első kérdésem az volt, hogy ugye a következő jöhet majd simán. Ehhez képest idővel elhalványult a trauma, a 2. terhességem alatt meg a természetes szüléstől kezdtem el félni, mi van, ha ezúttal nem lépnek időben, mi van, ha vékony a heg stb., így ő programcsászár lett. Testileg ez még könnyebb volt, és legalább szinte rögtön megkaptam egy rövid időre a kislányom, és amúgy is csak pár órát voltunk külön, nem egy egész éjszakát. Az első éjjel volt csak durva, akkor alig aludtam a fájdalomtól, de fura módon nem is a heg volt a legrosszabb, hanem a brutális méhösszehúzódások. Mire hazamentünk, már csak mozdulatokra fájt a seb. Ezúttal lelkileg is sikerült túltennem magam az egészen, és mivel a kórházi körülmények is sokkal jobbak voltak, mint első alkalommal, abszolút pozitív élmény, tényleg jó szívvel emlékszem vissza. Jó lett volna természetes úton szülni, de ha esetleg elkenődnék emiatt, arra gondolok, hogy más mennyit küzd azért, hogy egyáltalán teherbe essen, az enyéim meg mindkétszer már a gondolatra megfogantak, szépek, okosak (minden elfogultság nélkül :)), simán átmennek az alagúton (illetve a kicsivel még nem próbáltuk), nem látom rajtuk semmi születéskori trauma jelét egyelőre, és a kapcsolatunk sem lehetne jobb.
Azt, hogy "megbélyegeznek" valakit a császár miatt, azt meg egyszerűen nem tudom értelmezni. Csak nagyon sötét, buta és rosszindulatú emberek tehetnek ilyet, akik életében az egyetlen siker az, hogy mint biológiai lények működnek. Az ember anyasága ennél azért összetettebb.
Nem függ attól, hogy milyen módon szült valaki, vagy hogy szoptatott-e satöbbi, satöbbi, hanem hogy a tőle telhető legjobbat próbálja nyújtani a gyerekének.
Nem tudhatom előre, hogy hogy fogom viselni, de készülök rá, észben tartom a lehetőséget, mert ismerem magam annyira, hogy az amúgy is megterhelő első időszakot nem terhelhetem tovább azzal, hogy arra koncentrálok, hogy milyen rossz nekem. Mivel melankóliára hajlamos vagyok, nem engedhetem meg magamnak a beborulást.
Ha a cikk írójának a cipőjében járnék, (ne legyen!) akkor nagyon gyorsan keresnék segítséget, pszichológust, pszichiátert, vagy lelkészt, kinek mi jön be.
Ami viszont tényleg óriási probléma, ami miatt nagyon sajnálom az ezt átélő anyukákat, az a környezet érzéketlensége. Hogy elvárják, hogy mindent megoldj egyedül. (természetes szülésnél is gáz ez a hozzáállás, de császárnál rémes) A gyerekágy nem véletlenül 6 hét, és a hasi műtét még nehezebben gyógyul. Tudom, hogy én szerencsés helyre születtem, nálunk elképzelhetetlen, hogy magamra hagyjanak.
Sajnálatos, hogy az internet korában, amikor MINDENRŐL (nem csak sztárpletykákról) lehet tájékozódni előre, ekkora a tudatlanság van. Nem az anyukákra gondolok elsősorban, hanem a leendő apukákra. Ha egy picit is utánaolvasnának, hogy mi ez az egész gyerekszülésdi (akármilyen módon) és egy picit is szeretnék a párjukat, nem hagynák őket magukra a problémáikkal.
Én még mindig úgy érzem, hogy ez az írás, meg az előző is kissé túlzó rinyálás volt. Ha az ember természetes szülésre készül, akkor is érdemes lenne utánanézni, utánaolvasni császármetszésnek, érdeklődni az orvostól a lehetséges komplikációkról, amik viszonylag gyakran előfordulhatnak. Persze mindenre nem lehet felkészülni, de ahogy a cikkben is írták, azért a császármetszés nem annyira ritka dolog, nem árt egy kicsit tájékozódni a témában, mert semmit nem vehetünk biztosra, azt pláne nem, hogy a szülés majd úgy alakul, ahogyan elterveztük.
Nekem is császárom volt, szintén altatásban, de nekem tervezetten. Ez utóbbi miatt nekem egy kicsit könnyebb volt, mert nem is reménykedtem a természetes szülésben, elhiszem, hogy nehezebb megemészteni a császárt annak, aki nem ebben reménykedett. Igen, rossz, hogy nem lehet azonnal kézbe venni a babát (a babának még rosszabb), fáj a seb, nehéz a felépülés. De nem szabad elhagyni magunkat, mert ott van az a pici emberke, akinek ránk van szüksége, és ez fontosabb, mint az, hogy ágyban fetrengve sajnáljuk magunkat. Sok más hátránya is van a császármetszésnek, de azért ez nem ekkora tragédia, nem annyira fontos dolog, hogy még évekkel később is ezen szenvedgéljünk. Az én babám is nagyon igényelte a testközelséget az első hónapokban, bár bennem nem merült fel, hogy ez a császár miatt lehet. Ha így alakul, alkalmazkodni kell a baba igényeihez, amennyire tehetjük, igenis hordozni, dajkálni szinte egész nap, ha erre van igénye, függetlenül a születés módjától, nem pedig azon keseregni, hogy mi lett volna, ha...
Mondom ezt úgy hogy én elég hamar felépültem már a műtét másnapján egyedül sétálgattam.
Azt azért még hozzátenném hogy az első időszak nehézsége sokként hatott rám:-)Nem gondoltam hogy ilyen nehéz a kialvatlanság.
"az anyukaktol a baba-mama klubban megkaptam, hogy en nem is vagyok jo anya, mert csaszarral szultem"
Az ilyen hülye emberekkel nem kell foglalkozni, csak megkérdezni tőlük, hogy ha legközelebb nekik is csak császárral sikerül, akkor maguknak is ezt mondják, vagy majd a gyereküknek? Ostobák!
Az én lányom nyakára 3x volt rátekeredve a köldökzsinór, ha belegondolok, hogy milyen kimenetelei lehettek volna a sima szülésnek, akkor áldom az eget, hogy császár lett!
Szó sincs arról, hogy a cikk írója inkább meghal, vagy sérült babát nevel, minthogy megússza a császárt. Mégcsak arról sem, hogy nem hálás, mert megmentették az életüket.
Arról van szó, hogy hogyan élt mindezt meg. Az, hogy mit miként élünk meg, sok mindentől függ: személyiségünk, hozott dolgaink, aktuális (hormonális) állapot, stb. Nem szeretem, ha valakinek azt hánytorgatják fel, hogy miért élte meg a szülést könnyűnek/nehéznek/traumatikusnak, stb. Rögtön rákerül a pecsét, hogy rinyálós, nem jó anya, meg még sok minden. Tök jó, hogy Te előre tudod, hogy a császárt is könnyen és hálás szívvel, hősként fogod viselni. Úgy legyen!!!
Mondom mindezt úgy, hogy simán és gyorsan szültem. De pl. első alkalommal, mikor tanácsadásra vittem a lányomat és ott feküdt pucéran a vizsgálóágyon, bizony kijöttek a könnyeim... Akkor én is rossz vagyok, mert nem a hála érzése keringett bennem, hogy milyen jó, hogy vannak védőoltások, meg orvos, meg mittudomén.
Fogadjuk el, hogy mindenki máshogy él át eseményeket, ne bélyegezzünk meg senkit. Örüljön, aki szuperül él meg mindent, és segítsen annak, aki nem. Ja, és az nem segítség, ha elmondjuk az illetőnek, hogy BEZZEG ÉN...
Nos, teljesen at tudom erezni. Nekem is csaszarom volt (koldokzsinor a lanyom nyakan volt, de ezt csak a csaszar utan tudtuk meg. A dokimnak rossz erzese volt, mert a lanyom ketszer megdordult es az UH nem mutatott semmi rosszat... O csak akkor csaszaroz, ha indokolt, UH szerint nem volt az, de nekem azt javasolta... Bejott, mert termeszetes uton oxigenhianyos lett volna... Vagy rosszabb tortenik).
A lenyeg, hogy honapokig nem tudtam feldolgozni a csaszart... Persze hogy is tudtam volna, amikor az anyukaktol a baba-mama klubban megkaptam, hogy en nem is vagyok jo anya, mert csaszarral szultem. Igy ket ev utan mondhatom azt, hogy sikerult tullepnem a dolgon... Szoval nem konnyu feldolgozni. Foleg akkor nem lehet konnyu, ha vajudas kozben kozlik, irany a muto...
kitartast csaszaros anyukak! A lenyeg, hogy egeszseges a baba!!!
akkor se érhet trauma, mert élsz? attól h szerintetek nem nagy dolog a császár, attól még igenis trauma,amit fel kell dolgozni...
Persze hogy nem díszlépés, a többség nem erre gyúr, hiszen hosszas és fájdalmas a felépülés. De ha muszáj, hát muszáj.
Én nagyon, egész szívemmel vágyom arra, hogy természetesen szülessen meg a babám. De ha nem úgy alakul, akkor is összeteszem a kezem, hogy ha műtéttel is, de épségben leszünk mindketten.
sose fogom megerteni, miert beszelnek igy a csaszarosokrol. en 4 gyereket szultem termeszetes uton es bizony az osszes fajdalmat inkabb megkoszonom, mint hogy csaszarral kellett volna szenvednem. azert az egy nagy hasi mutet, nem diszlepes.
nehezebb is a felepules egy ekkora mutet utan.
ha meg surgossegirol van szo, nem is ertem, mi a kerdes? ami muszaj az muszaj. mindkettojuk elete fontos.
neked meg boldog terhesseget kivanok es konnyu szulest.
Változatlanul nem értem a cikk íróját. Sürgősségi császárra volt szükség, mi ez a hozzáállás, hogy "valami nem sikerült", "kivették az irányítást"? Életet mentettek!
Ha elütne egy autó, akkor én baromira örülök, hogy megmentették az életem, és csak annyi bajom lenne, hogy heges vagyok.. hol érdekelne engem a nőiességem. Császármetszés esetén meg főleg, hiszen két ember megy haza a kórházból épen és egészségesen.
Borzasztóan károsnak tartom ezt a túlzásba vitt szülésélmény-ügyet, amit mindenhonnan nyomatnak, a kismamák 90% teljesen irreális elvárásokat támaszt a szülésével szemben. El kell fogadni, hogy szülni, amióta világ a világ, veszélyes üzem. ADjunk hálát az égnek, hogy ma már olyan fejlett az orvostudomány, hogy a (kiszámíthatatlan tragédiák kivételével) a legnagyobb gondunk az, hogy nem úgy történt ahogy a kismamamagazinokban megírták. Természetesen mindenki a legkönnyebbre vágyik, de azért vagyunk felnőttek, hogy fel tudjuk fogni, az életünk nem tündérmese.
(30 hetes kismama vagyok, eléggé nyakig a témában.)
nagyon primitiv lehet az az anyos, /a nagyanyad/ aki egy ilyen ritka es nehez esetet igy minosit!