Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
„Nem úgy szeretett az anyám, ahogy kellett volna!”
Létrehozva: 2012. március 29. 10:48
Mindaddig, amíg haragszunk szüleinkre, amíg nem tudunk megbocsátani nekik, saját boldogulásunkat hátráltatjuk. Soma heti üzenete.
Tovább a cikkre...
Tovább a cikkre...
Megpróbálnék segíteni a feldolgozásban.
Honnan tudod, hogy miért ment el anyukád pár hónapra?
Ma milyen a kapcsolatod vele?
Értem. Köszönöm.
Különbözőképpen működünk. Valószínűleg van olyan ember, aki el tudja engedni a múltbéli dolgokat, mert egyszerűen okos, jó a stratégiája, rájön, hogy ez így helyes.
Én nem vagyok ilyen, de jó úton haladok, hogy új útra térjek. Ehhez nekem arra van szükségem, hogy először jól belegázoljak a régi dolgokba és lehetőség szerint feldolgozzam őket.
Szóval ENGEDJÜK meg, hogy lehet, hogy van köze a problémáimnak ahhoz, hogy 3 éves koromban lelépett anyám.
És ne jelentsük ki 100 százalékra, hogy CSAKIS emiatt vannak problémáim.
Én csak néhány vigasztaló szót akartam neked írni, bátorítást, hogy van esélyed (és erőd) az újrakezdésre. Ezt így ismeretlenül is megelőlegeztem neked.
Ne pazarold az energiádat a múltbéli sérelmeken való rágódásra, bármennyire fáj is.
"Elmondanád, hogy milyen gondolatmenet alapján vallod ezt?"
Most megfogtál.
De mondjuk ha belegondolunk, nagyon sok esetben lehet olyanról hallani, hogy ugyanazon szülőktől származó gyerekek mennyire különbözően "sikerülnek".
Példa: Ex élettársam testvére például egy szeretetreméltó, vidám, nyitott, sikeres nő, jó anyuka, feleség, jó munkaerő, ja, és jó "gyerek", szüleivel jóban van. Ex élettársam alkoholista, egyedül él, mogorva, magának való, hol dolgozik, hol nem (bár egyébként általában igen), szüleivel rossz a kapcsolata. További infó: apukájuk durva, elutasító volt velük gyerekkorukban, anyukájuk a kamaszodó, lázadó fiúval nem tudott mit kezdeni, a lány talán nem volt ilyen nehéz eset, anyukának nem okozott gondot.
Példa kettő: unokatestvéreim szerető, jó családban nőttek fel, felnőtt emberként jó házasság, anyagi jóllét, szép gyerekek, jó munka. Tavaly nyáron láttam, hogy a fiú unokatesóm kifejezetten durván, bunkón beszél a feleségével. Nem ezt látta otthon. De visszagondoltam, és emlékeztem rá, hogy egyszer 20 éves kora körül észrevettem rajta, hogy nagyon furán, zavarosan, depressziósan gondolkozik.
Lényeg: nem csak a szülői nevelésen, hozzáálláson múlik az, hogy ki milyen lesz. A rosszból is lehet jó, a jóból is lehet rossz.
"Olvastam, amit írtál a gyerekkorodról.
Őszintén nagyon sajnálom, biztosan nem lehetett könnyű és most sem, ha ennyire frissen él benned most is.
Én is azt gondolom, hogy édesanyád eltűnése nagy űrt hagyott benned, feldolgozatlan nagy űrt."
Tényleg köszönöm a kedves szavaid és megértésed.
Anyám szegény sajnos még rosszabbul járt, mint én. Ő nem akart gyerek volt. 4 éves korától 10 éves koráig pedig a nagyszüleivel élt, apja-anyja-testvére pedig továbbra is együtt éltek. Nyilván úgy élte meg (és az is volt), hogy őt kirakták, kiközösítették. Feltehetőleg ezért is nem vitt magával, amikor elment, mert úgy gondolta, jobb nekem a saját családommal maradni (ti. egy házban laktunk nagyszüleimmel).
Szóval én bőven értem, hogy miért is történt, ami történt.
Én meg úgy gondolom, hogy ...............
nagyon jó szülőknek lehetnek rettenetes gyerekei
rettenetes szülőknek lehetnek nagyon jó gyerekei
Elmondanád, hogy milyen gondolatmenet alapján vallod ezt?
Én elgondolni nem tudom, hogy nagyon jó szülőknek rettenetes gyerekei legyenek, a szó igazi értelmében rettenetes, nem cserfes, mozgékony, néha hisztis gyerekre gondolok.
Ha mégis, akkor pedig nem nagyon jó szülők, csak azt a látszatot keltik.
A rettenetes szülőknek lehetnek nagyon jó gyerekei, valóban, nagyon jó magaviseletű gyerekei. De csak ennyi, jó magaviseletű lelki sérültek.
Meg ugye attól is függ, mit takar az, hogy rettenetes szülők? Isznak, drogoznak, terrorizálják a gyerekeket, vagy csak nem törődnek eléggé?
Elég tág a skála...
Olvastam, amit írtál a gyerekkorodról.
Őszintén nagyon sajnálom, biztosan nem lehetett könnyű és most sem, ha ennyire frissen él benned most is.
Én is azt gondolom, hogy édesanyád eltűnése nagy űrt hagyott benned, feldolgozatlan nagy űrt.
Gondolom apáddal nem volt felhőtlen a kapcsolata, csak éppen te ittad meg a levét. :(
Azt is megkockáztatom, hogy nem volt még érett az anyaságra.
Ezzel a hsz-eddel tulajdonképpen azt támasztod alá, hogy egy ember jellemét leginkább a genetika formálja, kevésbé a nevelés.
Ez azért érdekes, mert ilyesmi leginkább olyankor kerül szóba, amikor örökbe fogadnak egy más kultúrába tartozó gyermeket, akit saját értékrendjük szerint nevelnek, mindent megadnak neki, aztán serdülőként előjön az igazi énje, és az addig nevelés semmivé foszlik.
Tehát ez egy időzített bomba.
Én meg úgy gondolom, hogy ...............
nagyon jó szülőknek lehetnek rettenetes gyerekei
rettenetes szülőknek lehetnek nagyon jó gyerekei
nem gépek vagyunk, hogy tudhatjuk, egyik nyíláson beteszünk valamit, akkor az a másik nyíláson tuti, hogy x formában fog kijönni.
Magyarán: valamilyen szinten egyetértek ezzel:
"Neki szerencséje volt. Nem 20+ évvel ezelőtt, hanem a közelmúltban. Ennek alig van köze a szülői háttérhez. (Szerintem.)"
De ezzel nem:
"Neked nem volt szerencséd, de nem a szüleid vagy a testvéred miatt. Hanem mert csak. A kisnyúl szőrös, azért."
Szóval ENGEDJÜK meg, hogy lehet, hogy van köze a problémáimnak ahhoz, hogy 3 éves koromban lelépett anyám.
És ne jelentsük ki 100 százalékra, hogy CSAKIS emiatt vannak problémáim.
A testvérem (akit egyébként őszintén szeretek, bár nyilván baromira irigykedem is rá) teljesen normális életet él. Szerető felesége, gyerekei vannak, jó munkája, társasága.
Neki szerencséje volt. Nem 20+ évvel ezelőtt, hanem a közelmúltban. Ennek alig van köze a szülői háttérhez. (Szerintem.)
Én meg... egyedül nevelem a gyerekeket, szorongok és depressziós vagyok, esélyem minimális arra, hogy társat találjak vagy egy jó munkát.
Neked nem volt szerencséd, de nem a szüleid vagy a testvéred miatt. Hanem mert csak. A kisnyúl szőrös, azért. Húzz egy vonalat és bizakodj abban, hogy 1-2 éven belül jobbra fordul a ti sorsotok is. A gyermekeidnek is tartozol ezzel, de legfőképpen magadnak.
És az ember tudatos életmóddal sokat javíthat magán mind testileg, mind lelkileg. És meghaladhatja azokat a hibákat, amiket az ősei esetleg több generáció óta cipeltek magukkal.
Ez mennyire igaz! Az én családomban ez a táplálkozás, dohányzás, alkoholfogyasztás, egészség-tudatosság stb. témakörben van napirenden.
Sajnos azt láttam magam körül, hogy az egészségtelenül táplálkozó, dohányzó, gyakran alkoholt fogyasztó (de nem alkoholista!), száj- és/vagy testi higiéniára oda nem figyelő, stb. rokonaim már a negyvenes-ötvenes éveikben lerobbantak, jó páran meg is haltak. Azok is, akiknek a munkahelyük és az otthonuk (+ rokonok, barátok látogatása néha) között nem volt más hely, ahová mehetnek - semmi kikapcsolódás, hobbi, csak a mókuskerék.
Felnőttként szabadabbnak,erősebbnek érzem magam,mint gyereknek. Ha valakitől azt hallom,hogy de jó volt gyereknek lenni,meg addig jó,míg gyerek vagy----én már gyerekként is azt vártam,hogy felnőtt lehessek. Nem sírom vissza a gyerekkoromat:szabad vagyok,önálló,nem szólnak bele a dolgaimba
Ezzel én is így vagyok, de nem a családi, hanem az iskolai "élményeim" miatt. Én azokat nem sírom vissza. A mai napig szoktak iskolai témájú rémálmaim lenni - pedig nem voltam rossz tanuló.
Hála Istennek, nekem nincs ilyen jellegű problémám. A szüleim, mivel emberek és nem tökéletesek, követtek el hibákat, hoztak rossz döntéseket. De mivel mindig éreztem a szeretetet, ezért az utólag hibásnak bizonyult döntésre, cselekedetre, valaha elhangzott sértő szavakra sem haraggal tekintek, legfeljebb pici nehezteléssel. És ezeket mindig megbeszéltük.
Nálunk a pályaválasztásom (volt) a vitás kérdés. De érek-e azzal valamit, ha hőbörgök? Nem.
Úgy tekintek erre, hogy az az egyik életfeladatom, hogy ha az a foglalkozás, amit tanultam és amit végzek, nem tetszik, akkor változtassak rajta valamikor.
Akinél nem kb. ilyesmiről, hanem kínzó szeretetlenségről, agresszióról, alkoholizmusról, stb. szólt a gyermekkor, azt megértem, hogy nem tud a múltbeli eseményeken, traumákon felülemelkedni.
Akiknek felnőttként is rossz a viszonyuk a szüleikkel (vagy az egyikkel), azoknak csak azt tudom tanácsolni, hogy redukálják a minimálisra vagy szüntessék meg velük a kapcsolattartást. Gyermekként nem volt lehetőségük elmenni, kiszállni ebből, felnőttként van.
A (kölcsönös) szemrehányások, veszekedések csak tovább mérgesítik a konfliktust, annak meg nincs értelme.
Hogy Soma honnan meríti a meglátásait, nem tudom. Feltehetően nem ugyanolyan volt a mikrokörnyezetünk, vannak dolgok, amelyek az én értékrendembe nem férnek bele, az övébe simán. És kontra.
Ennek ellenére azt gondolom, az ember általában nem a deviáns dolgokról nyílvánít véleményt. Ha igen, akkor azt közölni kell.
igen. anyám máig nem érti meg, hogy ez nekem, meg az öcsémnek mit okozott. sőt, el is bagatellizálja, ami még inkább idegesít.
a másik, ami idegesít: folyton leszólja a barátaimat, de úgy, hogy nem is ismeri őket! (mivel külföldön élek). hogy én miért választom őket a család helyett. és azt, hogy tán mert ők soha nem bántottak, míg otthonról úgy kb. csak bántást kaptam, meg se hallja, meg mondom, elbagatellizálja. szerinte az nem is úgy volt. na persze.
mert az életet igenis nekik köszönhetem és javarészt azt is, hogy fejlődőképes, gondolkodó ember lett belőlem."
ez a mondta igazolja, hogy halványlila gőzöd nincs arról, hogy milyen az, amikor szar családban nősz fel. " soknn vannak ugyanis, akik nem kérték azt az életet, amit a szüleiknek "köszönhetnek", mert semmi megköszönnivaló nincs benne. minek szólsz bele olyan dologba, amiről fogalmad sincs?
Ebben is egyetertek veled!
A szeretet nem automatikus es nincs jelen MINDEN szulo gyermek kapcsolatban! Azert igenis kemenyen meg kell dolgozni!!! (Ahogy te is irtad.)
A valodi, mely kotodest, szeretetet mar nagyon koran tonkre lehet vagni! Kezdve azzal, ha az anya a csecsemo fizikai ellatasan kivul nem adja meg a babanak, amire erzelmileg is szuksege van. Sok anya csak ellatja a gyerek koruli teendokekt, viszont erzelmileg nem tud kozel kerulni a babahoz, mert nincs meg hozza az erzelmi intelligenciaja. Rengeteg lelkiserult, kotodeskeptelen felnott lesz emiatt a kora gyermekkori erzelmi elhanyagolas miatt!
Ha ezek a gyermekkori traumak tinedzser es fiatal felnottkorban (nyilvan egy mas formaban) tovabbra is folytatodnak, teljesen biztos, hogy a gyerek, ha felno, nem szeretettel es tisztelettel gondol a szuleire! Nagyon sok ilyen csalad van. En is tudnek meselni...
Vagy éppenséggel arról van szó, hogy IGENIS, hogy megpróbálja bebizonyítani, hogy kivétel nélkül mindig minden esetben a gyerekeknek felül kell emelkedniük a szüleik gyarlóságán, hibáin... legyen az akármekkora.
Pontosan arról van szó igen. Soma szerint a családban hierarhia van, ahol a gyerek mindig alárendelt a szülőhöz képest, akkor is, amikor már maga is felnőtt. És ezért mindent el kell fogadnia, sőt hálásnak is kell lenni, és mindent meg kell bocsátani, igen.
Na erre írtam a témához való legelső hozzászólásomban, hogy a lehető legnagyobb marhaság.
Köszi, hogy válaszoltál.
Sajnos a kétségeidre választ csak az idő fog adni, de én azt szoktam mondani, hogy addig jó amíg valakinek vannak kétségei. Ott szokta megenni a fene amikor azt hiszi az ember, hogy mindent jól csinál.
"Nem véletlenül írtam, hogy normál családról beszélek, és maradjunk annyiban, szerencsére több a normális, mint a deviáns."
Jó. Értem. De akkor ez a kedves Soma mi a jó istennek nem tudja azt mondani, hogy "emberek, most az úgymond normál családokról beszélek"??? Nem élt, nem látott, nem tapasztalt eleget?
Vagy éppenséggel arról van szó, hogy IGENIS, hogy megpróbálja bebizonyítani, hogy kivétel nélkül mindig minden esetben a gyerekeknek felül kell emelkedniük a szüleik gyarlóságán, hibáin... legyen az akármekkora.
"Bölcsőde: amikor én születtem, az anyák 6 hét szülési szabadságot kaptak mindössze. Az én Anyukám 1 hétig volt otthon szülés előtt, aztán amikor én 5 hetes lettem, vissza kellett mennie dolgozni. Bébiszitter akkor nem volt, így 3 hónapos koromig rokoni segítséggel oldotta meg a felvigyázásomat. Ebből következik, 3 hónaposan kerültem bölcsibe. Megmondom őszintén, nem lett belőlem lelkizakkant felnőtt, sőt, az akkori komoly nehézségek ellenére sem lettem depis."
Elhiszem. Semmiféle bizonyíték nincs arra, hogy a bölcsöde helyrehozhatatlan kárt okoz. Talán én is csak "rákenem" a bölcsire a későbbi problémáimat.
Dehogynem
. Amióta megszületett,ezen gondolkodom. Még csak két és fél éves,de már látszik,hogy apához jobban kötődik. Engem is nagyon szeret és hiányol,meg keres,ha a mamára bízom,meg ilyenek,de apa az ISTEN 
. Ha rossz napjaim vannak:őrlődök ezen,ha jobb napjaim,akkor meg örülök,hogy egy tőlem ennyire különböző neveltetésű ember az apja.
Amúgy ettől gyakran van "szaranya" érzésem.
Talán túl intim a kérdés, ha nem akarsz válaszolni ugord át, de ha már így összejöttünk megkérdezem: Nem féltél/félsz attól, hogy nem fogsz tudni a gyerekedhez sem úgy kötődni ahogy kellene? (Kellene, milyen hülye szó ebben a témában, de nem tudok jobbat.)
Vagy attól, hogy mi lesz ha felnő, és esetleg hasonló érzései lesznek veled kapcsolatban mint neked vannak a szüleiddel? Még annak ellenére is, hogy te másként csinálod ezt mint ők.
Én bizonyos értelemben szerettem gyerek lenni, annak ellenére, hogy én is 100%-ig tudtam kb. 8-10 éves korom óta, hogy felnőtt akakrok lenni, mert az lesz az én terepem.
Viszont vannak nagyon szép érzések amik megmaradtak nekem a gyerekkoromból, és nem adnám őket semmiért, de vissza nem mennék akkor sem ha lehetne, nem csinálnám végig újra.
Ez a rideg távolságtartás nagyon igaz,nemcsak anyuékra,hanem a nagyimra is,érdekes. Bevallom,nem izgat,ha nem beszélünk hetekig és tehernek érzem,ha jönnek,mert rá kell készülnöm a látogatásaikra.
Páromék teljesen mások,jobban kimutatják a szeretetüket,aminek örülök,mert a kislányom olyan,mint apa családja. Gondolom,mert a hétköznapokat a párom családjával éljük meg,azért ilyen a kicsim.
Érdekes volt számomra rájönni,hogy a szüleimhez nem kötődök,de a páromhoz és a kislányunkhoz nagyon-nagyon
. Hajlamos vagyok így is az önzőségre és a szabadságvágyra,de a párom az egyetlen ember (a világon) aki ezt kezelni tudja.
A másik felismerésem: a párom az egyetlen ember (a világon),akivel őszinte vagyok,voltam.Ő mindent tud rólam,olyat is,amit a szüleim sem.
Engem a" vérszerintiség" nem köt sehova.
Néha elgondolkozom:én vagyok ilyen(úgy értem,a természetem),vagy ők neveltek ilyenné. Nem tudom.
Ezt akár én is írhattam volna, és én sem tudom.
Azzal együtt, hogy határozottan emlékszem, hogy már egészen kicsi gyerekként is meglehetősen önálló voltam, nem nagyon lehetett irányítani, nem is hagytam. És pl. a tekintélyt, tiszteletet nálam már akkor is ki kellett érdemelni.
Szóval elég nehéz eset voltam már akkor is, így azt gondolom, hogy a nevelés mint olyan az én esetmben esetleg valamiféle próbálkozásnak tekinthető, persze nyilván hagyott bennem nyomokat.
De mindennel együtt, mint korábban is írtam én szeretek ilyen lenni. És az igaz amit valaki korábban írt, hogy felnőttként sokkal jobb, könnyebb, szabadabb mint gyerekként volt.
Feltehetően tőlük tanultad ezt a fajta rideg távolságtartást. Ha ők ma sem akarnak hozzád közelebb kerülni, gyerekként is így álltak hozzád. Ezek szerint ebben a felállásban mindenki jól érzi magát.
Én belebetegednék, ha a gyerekeim így viszonyulnának hozzám. De ez fordítva is igaz. Napi kapcsolatban vagyunk egymással, még a külföldön élő gyerekemmel is. Ha valamiért én nem hívom voipon, akkor estefelé ő csörget meg, hogy ugye, nincs semmi baj?
Kellemetlen vagy sem,én bevallom:ilyen vagyok. Már fiatal gyerekként úgy emlékszem,hogy nem szeretem úgy a szüleimet,ahogy "illene"
. Soha nem éreztem erős kötődést,vágyakozást feléjük,hamar kikerültem otthonról(általános iskola után),és JÓL ÉREZTEM ÍGY MAGAM.
Már lassan 20 éve egy -havonta találkozunk,néha telefonálunk-kapcsolatom van velük. Érzik,hogy nem vagyok velük bizalmas és megtartom a három lépés távolságot,de ez van. Talán hibáztatják magukat ezért? Nem tudom.
Néha elgondolkozom:én vagyok ilyen(úgy értem,a természetem),vagy ők neveltek ilyenné. Nem tudom.
Persze, a változás lehetősége mindig mindere nyitott, hiszen az élet folyamatos változás, nem is lehet másként.
Nekem is van egy idevágó irodalmi idézetem, tizenévesen akadtam rá, akkor olvastam a könyvet, és azóta is folyamatosan elő-elő kerül az életemben.
" Nyugszunk - álmunk megérzi éjjelünk.
Kelünk - egy eszme mérget olt a napba,
érzünk, értünk, érvelünk, nevetünk,
sírunk, kínlódunk, nincs gondunk a bajra,
ez mind csak egy!
Legyen öröm vagy bánat
szabad az út melyen eltávozik,
a tegnapunk nem rokona a mának,
csak az nem múlik ami változik.
/Shelley/
Oké, most már értem.
Ez valóban így van, viszont ez az érzés változhat.
Legalábbis nálam így volt.