Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Nem szeretem anyámat
Torolt_felhasznalo_570737
Létrehozva: 2005. január 20. 15:07
Sajnos így van. Túl a 30-on két gyerek anyukájaként egyre inkább érlelődik bennem ez az érzés, egyszerűen nem vagyok képes szeretni őt, nem tudok rá szeretettel gondolni, közömbös nekem, egyszerűen nem tudom lezárni a múltat, a sok sebet amit hagyott rajtam és a testvéremen, a kicsinyességét, a butaságát, a bántásait, a piszkálódásait, a gorombaságait, az önzőségét a gyerekeivel szemben, nem tudom megbocsátani a szeretet nélküliségét, a pénzéhségét, a kárörvendő véleményeit, az állandó sértődöttségét, a segítség nélküliségét, az állandó mártírkodását, a mások előtti színészkedését... nem bírom ... ahogy én is öregszem, úgy nyílik fel a szemem, egyre érzékenyebb vagyok rá, utálom, hogy családi drámákat rendezett maga miatt, mikor szükségünk lett volna anyára, utálom, hogy előttünk akart látványosan önygilkos lenni (bár ennek már 15 éve is megvan...) utálom, hogy nem volt szerettteljes a karácsonyunk soha, mert mindig megsértődött valamiért azanap este... fáj, nagyon fáj, de nem tudok az egyre kristályosodó érzéseim ellen harcolni, mert látom milyen ő, ismerem, és taszít, rettenetesen taszít... soha nem számíthattam rá, a bizalmammal visszaélt, az egész gyermekkorom arról szólt, hogy ő ő ő őő ő ő ő .... képtelen vagyok megbocsájtani, pedig el kéne felejteni, de nem megy... látom a gyerekeimet, imádom őket, látom, hogy másként is lehet, látom már, mennyire megkeserítette a viselkedésével a gyerekkort és a kamaszkort... még most is ilyen, de szerencsére csak ritkán látom. Nagyon figyelek magamra, hogy nehogy olyan legyek mint ő velünk volt és ma is az... Utálom, hogy ő az anyám, azon kívül, hogy megszült, köszönhetem neki és apámnak is az útravalót az élethez amit kaptam tőlük összesen: az önbizalomhiányt amit lelkünk tiprásával sikeresen elértek.
Mostmár jobb, hogy kiírtam magamból, köszönöm, hogy elolvastad, le kellett írnom, mert nagyon feszített és feszít belülről.
Mostmár jobb, hogy kiírtam magamból, köszönöm, hogy elolvastad, le kellett írnom, mert nagyon feszített és feszít belülről.
Persze, én értékelem is őket, nem erről van szó. Ettől még kitör a frász az anyám hangjától néha - ez ilyen zsigeri dolog. De ha te egy kifejezetten szerető családban nőttél fel, akkor úgysem fogod megérteni.
Nem mondod?
Félreértesz.
Az nem leválási képtelenség ha valaki értékeli a szüleit akár életükben, akár haláluk után.
A leválási képtelenség - szerintem - teljesen más.
Ha te máshol élsz és mással élsz, attól még örülhetsz anyádnak/apádnak, értékelhetted őket.Köszönheted nekik a MINDENT amit tőlük kaptál (nem anyagi javakra gondolok).
Én azt értékelem, ha nincs veszekedés, nyugi van. Ehhez az kell, hogy azért ne töltsünk túl sok időt együtt.
Hallottál már a gyerekrabszolgaságról? Na, ők sokkal rosszabbul élnek...
Bocs, de van jobb bajom ennél.
Nem látom igazából az általad említett veszteséget olyan nagyon. A veszteség akkor lenne nagy, ha egy jó szülőt vesztenénk el, akiről nem tudtunk leválni eléggé. Apámat már elvesztettem, pontosan tudom, hogy mit vesztettem vele, nagyszerű ember volt. De igazából a szívemben őrzöm, viszont vele sem volt sokkal jobb a kapcsolatom. Önálló felnőtt ember vagyok, megbirkózom a dologgal, nyugi.
Hogy a bánatba lehet így élni ?
Nem,nem,nem.Érhetetlen hogy ez a helyzet.Elképzelhetetlen.
Te is örülj, hogy van anyád. Vedd elő a kedvességed, beszélj vele, próbáljátok meg örülni egymásnak, próbáljatok megbékíteni legalább.Fogalmad sincs micsoda veszteség ha elmegy...
Te jó Ég!
Volt, hogy anyám elesett a járdán, és nem engedte, hogy felsegítsem. Ennyire jóban vagyunk. Cirógatásról szó sem lehet, ez nem az a kontextus.
Szia!
Én értem, miről beszélsz. Engem is frusztrál az anyám hangja, nem szeretem, ha a közelemben van. Néha megerőltetem magam, és ránézek, amikor mondok neki valamit, de ezt úgy kell kikényszerítenem magamból, szóval ritkán teszem.
Igazából az egyetlen megoldás, hogy elköltözöl. Én sajnos nem mentem el időben, de nem lett jobb a helyzet, max. megtanultam kezelni valamennyire. De ebből igazi szeretet sosem lesz. Én hiszek az asztrológiában, szóval nincs mese, vannak olyan horoszkópok, amik egyszerűen nem passzolnak. Itt az nlc-n is pont most volt olyan cikk, amiben az anyukák bevallják, hogy ők nem szeretik a gyereküket, képtelenek vele kijönni. Hát, nálunk is ez a helyzet. Ami a szerencse, hogy a saját gyerekedet legalább már szeretettel fel tudod majd nevelni, nem kell a rossz anyai mintát követni - legalábbis én a lányommal jól megvagyok. :)
Azt nem lehet megtenni, hogy odamész hozzá, megcirógatod az arcát, nagy puszit cuppantassz mintkét orcájára???
Közben pedig megmondod neki, hogy mennyire szeretnéd szeretni.Kérdés a végén:miért nem engedi.
Már ha igaz amit írsz (mert nekem elképzelhetetlen).
Ettől el kell hogy lágyuljon, hogy észhez térjen.Megöleled és simogatod.
Örülj neki hogy még van anyád....................
Felnott korban meg kell tanulni a problemak kezeleset. Elete vegeig az ember nem hivatkozhat arra hogy az anyam vagy az apam ilyen vagy olyan volt. Gyere majd vissza ha sajat gyerekeid lesznek. El kell engedni azt super szulo mitoszt.
Szervusz,
elolvastam a történeted és nagyon meghatódtam. Én 20 éves leszek nem sokára, hárman vagyunk testvérek, rendben élünk egy családi házban.
Néha szabályosan félek az anyukámtól, görcsben áll a gyomrom. Ahogy írtad nagyon nagy önbizalomhiányhoz vezet az állandó szurkálódás, lenézés, folytonos megsértődés. Eddigi életemet mindig átjárta ez. Örökké azt érzem én vagyok a hibás ha neki rossz kedve van. Adok rá okot, ez tény, mert nagyon nem helyeselik a kapcsolatomat. Erre lehet azt mondani hogy felnőtt ember vagyok, az én döntésem de a család akkor is család.
Főként az bánt hogy másoknak ezerszer roszabb sors jutott, nekem pedig az édesanyám viselkedése is sok nehézséget okoz.
Szép estét mindenkinek!
Szonja
Csak annyi a lényeg, hogy az ember sajnos nem tudja függetleníteni magát a dolgoktól, bármennyire is logikusnak tűnik, és ésszerű. Képtelenség.
Értem a gondolatmenetedet, de ez azért nem ilyen egyszerű. Nem csak hogy kihatott az életemre az egész lénye, a viselkedése 40 éven keresztül, de még manupulálta is a környezetében lévőket, mesterien. Egymásnak ugrasztott családtagokat, mindenben csak a hibát látta meg amit aztán élesen kritizált. Teljesen szétbomlasztotta a családot. Mindenkit kibeszélt a háta mögött. Én nem vezeklek, egyszerűen nem értettem sokáig miért van így. Mert hihetetlenül megnyomorította a gyerekkoromat.
Bipoláris depressziót csak 3 éve állapították meg, addig csak simán depressziós volt és rossz indulatú valamint irígy, de ez a kettő nagyon. Egyszerűen ilyen volt a személyisége. Állandóan elégedetlen volt mindennel. Sosem vallotta be, de leginkább önmagával. Semmilyen kudarcot és problémát nem tudott feldolgozni. Nem volt egy szeretetteljes megnyílvánulása. Soha. Élvezte, ha bántja a másikat. Egy gyerek ezelőtt csak értetlenül áll. És minket tett felelőssé a saját élete félresiklásáért, ezt mondta a doki. És azt is mondta, hogy belül gyerek személyisége van. Nem nőtt föl, nem érett meg. Egyedüli gyerek volt, a nagymama imádta őt. Az anyja már nem annyira, mert nem olyan lett, amilyennek megálmodta. Molett testalkata volt kicsikorban is, az anyja meg mindig küldte volna balettozni. Megjegyzem mama sem volt egy primadonna alkat. Aztán a szülei összevesztek, elváltak és anyu a nagymamával meg az apukájával maradt 9 évesen. Ők meg aztán teleduruzsolták anyu fülét, hogy az anyja ilyen szar, olyan szar és hogy őt nem szereti az anyja mert otthagyta. Csakhogy gyerekként nem tudta, hogy a nagymama pedig térden állva könyörgött az anyjának, hogy ne vigye el egyszem lányunokáját tőle, hagyja ottt hagy nevelje ő, mert az ő lánya 8 évesen a kezei között halt meg torokgyíkban. Mamának elege volt, szabadulni akart a családból, ahol nem szerették. Anyut otthagyta a nagymamának váláskor, de tartották a kapcsolatot és segítette anyut mindig, egész életén keresztül, mert a 2. férje nagyon jó ember volt, nagy szeretetben és megértésben éltek, jó körülmények között. Tulajdonképpen egy gyerekkori manupuláció áldozata lett. Sajnos mama úgy halt meg, hogy ezt nem tudták tisztázni. Az én anyukám nagyon nem tudta ezt feldolgozni, és a szeretet hiánya miatt visszafordíthatatlan folyamatok indultak meg, amiket a gyerekei, azaz mi sem tudtunk orvosolni. A saját fusztrációját rajtunk vezette le. Ennyi kb, és még minden, ami egy felnőtt nő életében előfordulhat pl konfliktus szinten, azokat sem tudta kezelni. 36 éves korától xanaxot szedett, és 60 éves korára már xanax függő lett. Igy indult a reggel 30 éven át: 2db 0,5 ös xanax meg kávé.
Ilyen kompexen beleértve a felnőtt kori történéseit is csak pár éve tudtam először meglátni, és összerakni a képet. Abban a pillanatban megértettem, nem tudott velünk máshogy viselkedni. Az volt a megbocsájtás és elengedés pillanata.
Anyukámmal a mai napig tartjuk a kapcsolatot. Felmerult bennem, hogy definitíven megszakítjuk, de nem szerettem volna a gyerekeket megfosztani a nagymamájuktól.
Na, ez az, amit nem értek!
Még nincs gyerekem, de már most az a gondolat vezérel, hogy ha lesz, a legjobbat akarom biztosítani neki és megóvni minden rossztól, amitől csak lehet.
Olyan nagyszülőre nem merném rábízni a gyerekemet, még egy negyed órára sem, aki engem bántott, (lelki) terror alatt tartott vagy éppen elhanyagolt. Rettegnék minden percben, hogy vajon mit csinál a gyerekemmel! Kutyából nem lesz szalonna.
Sok lelki és fizikai összetevője van annak, hogy anyu ilyen lett.
Azért, mert édesanyádnak többféle okból félresiklott az élete, ne te vezekelj!
Ha ő nem volt elég bátor, hogy kilépjen pl. egy rossz házasságból, bántalmazó kapcsolatból, az az ő mulasztása, nem a tiéd.
Ha emiatt tönkrementek az idegei, rászokott az italra, stb. az az ő "sara". Persze lehet őt sajnálni, bizonyos pontokban együttérezni vele, hogy pl. itt és itt kényszerhelyzetben volt, nem cselekedhetett másképp, vannak helyzetek, fejlemények, amiket már ő sem "érdemel meg", ő maga is szenved - de ha ő feladta a küzdelmet, hogy kitörjön ebből, akkor feladta.
Szia!
2 dolog között nem árt különbséget tenni.
Ha az anya/apa beteg: azaz pl. neurológiai zavara van (orvos által megállapított), Alzheimer-kóros, demens, esetleg alkohol- vagy gyógyszerfüggő, akkor a cselekedeteiért nem lehet gonoszságot okolni, a betegség/pia/drog "beszél belőle" szinte mindig.
Persze ilyen emberrel nagyon nehéz együtt lenni, szót érteni rövid időre is.
De az ilyenek nem utasítják el a szeretetet, szükségük is van rá, csak a sajátjukat képtelenek kimutatni, a hozzátartozóikkal képtelenek törődni.
A hozzátartozók egyéni tűrőképessége eltérő. Ha valaki képes magában tudatosítani azt, hogy anya/apa nem rossz ember, csak beteg/alkoholista, akkor "lájtosan", de lehet még vele tartani a kapcsolatot. Gyűlölködéstől, haragtól mentesen is akár. Tudva azt, hogy ő már nem fog megváltozni, olyan amilyen, de a kötődés megmarad felé.
Ha viszont az anya/apa nem beteg, nem is alkoholista (drogos) és annak ellenére viselkedik rosszul a családtagjaival, AZ már valódi rosszindulat, gonoszság és az ilyen embert - a vérségi kapcsolat ellenére - sürgősen faképnél kell hagyni, meg kell vele szakítani a kapcsolatot. Azért, hogy ne tegye tönkre a meglévő jó kapcsolatokat (házasság, barátság, saját gyerekekkel való viszony, szomszédság, stb.).
Szeretet és gyülőlet... amig vannak érzések... ha elengedted, már nincs, csak közömbösség és üresség és a "lehetett volna" fádalma, ami már nem is fájdalom, ez is olyan beletörődés és elengedés.
Én azt hittem, hogy a gyerekkor elhagyásával elhagytam a rossz emlékeket, tapasztalatokat. Aztán újra jött minden, elsöprő erővel, amikor én is anya lettem, de olyan szinten, hogy minden fájó emlékem a felszínre jött, és hirtelen nem tudtam vele mit kezdeni. Nagyon nagyon nehéz volt.
De ez már csak múlt.
Mi is kommunikálunk egy évben kétszer. Szia - szia. Hogy vannak a gyerekek? - jól. És nem is érdekli semmi ami velem kapcsolatos, sosem érdekelte semmi. Csak saját maga érdekli meg a látszat. De azért még megjegyzésekkel rúgdos a mai napig, mintha ő lenne a mintaember. Pedig már haldoklik. Temészetesen ő magát kiváló anyának tartja, ezt el is mondta jópárszor élete folyamán. Nekem az a véleményem, hogy csak a gyerek ítélheti meg, jó anyja volt e az anyja. Mert a gyerek van abban a helyzetben, hogy ezt a saját bőrén megtapasztalja.
Az én anyámnak sem volt igazi jó anyja. De ettől még ő lehetett volna jobb. De teljesen belefulladt a magát sajnáltató mártír szerepbe. Én nem tudnék úgy a gyerekeimmel játszmázni, ahogy ő tette élete folyamán. Akit szeret az ember azzal nem játszmázik, hanem segíti. Szerintem.
Pontosan így van, tanulni kell belole.
Gyermekvállalás elott felmerult a férjem és kozottem a téma, hogyan fogjuk nevelni oket. Mondottam volt, én sajnos nem tudom, hogyan kell. Viszont azt tudtam, hogyan nem. Lelkiismeretfurdalásom volt miatta.
A mindennapokban - enyhe túlzással - mondhatom, hogy bizonyos helyzetekben kisért a múlt, felelevenednek a régi torténések. Próbatételként fogom fel.
Anyukámmal a mai napig tartjuk a kapcsolatot. Felmerult bennem, hogy definitíven megszakítjuk, de nem szerettem volna a gyerekeket megfosztani a nagymamájuktól.
Visszakanyarodva oda, ami volt, volt, azon már nem lehet változtatni. Nem tolt el orommel, hogy sokunknak meg kellett tapasztalnia a rossz anya-lánya, ill. apa-lánya kapcsolatot. Megjártuk a poklok poklát. Sokan biztosan hitetlenkedve olvassák. Viszont átérezni ezt csak akkor lehet, ha az ember lánya a saját borén tapasztalja. Tizenhat évesen nagymamámnak panaszkodtam eloszor, akinek a válasza az volt : Nem igaz! Nem igaz, amit mondasz! Szeresd ot. Most már tudom, hogy igaza volt. Mert a szer-etet, a gyul-olet. Csak el kellett telnie jo pár évnek, míg eljutottam oda, ahol most vagyok.
A fogantatásról jut eszembe. Elméletileg a fogantatás pillanatától eldől a sorunk, hova kihez, milyen családba, helyzetbe születünk.
Nagysokára tudtam meg, már felnőtt fejjel, hogy nemkívánt gyerek voltam, és ennek minden aspektusát átélem és átéltem gyerekkoromtól kezdve.
De az én helyzetem a gyerekeimmel már könyebb volt, mivel mindkettő tervezett és "akart" gyermek volt, a fogantatásuktól kezdve imádtam őket, és így létük első másodpercétől kezdve szeretve voltak.
Talán pont ezért, hogy lássam a különbséget és fejlődni tudjak. És a kapcsolatunk is egészen más, mint nekem a szüleimmel anno gyerekként volt.
Szia!
Tudod, ez az a téma, amivel nem viccel az ember, és nem is lehet róla frissen beszélni, csak mikor már leülepedett, indulatok nélkül, már csak visszatekintve, elfogadva. Igen, sokmindent elvettek, sajnos, főleg az egymásnak örülés érzését, a szeretet kapocs érzését és a belső biztonság érzését- de ami még rosszabb volt nekem, állandóan, már gyerekként is kerestem magamban a hibát, és próbáltam minden téren maximálisan megfelelni, egy kis szeretetért, és nem értettem, miért nincs a testvérem és én közöttem pl egyenlő mérce. Kerestem a miérteket gyerek fejjel, de nyilván nulla tapasztalattal még semmit sem tudtam az életről.
Ebben a 10 évben is sok minden történt, ami miatt már másképpen látok dolgokat ahhoz képest amit a topiknyitóban írtam. Ezek igaz dolgok, az én igazságaim, az én élettapasztalatom, az én életem, az én sorsom. Az én elengedésem. Mindenkié más. Ez az én szemszögem, de attól még igaz.
Sajnos nem tudom milyen az igazi jó anya, nekem ez nem adatott meg ebben az életemben. Halvány sejtéseim vannak róla, olyan kis érzésfoszlányok, amelyek az én esetemben fájdalommal vannak tele. Egy erős valahová tartozás érzés, ahol az embert fenntartás nélkül elfogadják... valami ilyesmi lehet. Az érzés, hogy nem vagy egyedül. Ebben a tekintetben tanuló vagyok, a gyerekeimmel együtt. Nekik próbálok valami olyasmit közvetíteni és adni, ami nekem sohasem volt és amiről nem is tudom igazán milyen az. De mindent elkövetek amit a szívem eszem és a lelkem diktál - a gyerekeimért.
Nagyon erős vagy! És tudom milyen nehéz, mert olyan sebezhető egy gyerek, akárhány éves. És mit várhat az ember a mai ideges stresszes törtető világban, ha a saját anyukája is bántja? Nehéz nagyon a dolgok mögé látni, és nem csak magát az embert látni, aki bánt minket, mert arra automatikusan visszavágás lenne a válasz, ami nem segít. Tudom már, hogy ilyenkor a saját fusztrációját nyomta rám is, amivel ő nem tudott mit kezdeni. De ezt gyerekként, kamaszként és fiatal felnőttként sem láttam tisztán. És nem is értettem meg, csak nagysokára, mikor magam is anya lettem, 30-on túl. Ebből a helyzetből tanulni kell, hogy pontosan mit, azt, ami miatt a legjobban fáj, ha érted, mire gondolok. Remélem.
Ezzel nagyon egyet értek!
Szia! Szomorúan olvastam a soraidat, nagyon sajnálom ami veled történt. Sejthető, hogy mi történhetett. Iszonyat. Nem akarok itt az állatorvosi ló szerepében tetszelegni, de enyhén hasonló vonulat nálam is volt, de nem apám, hanem nagyapám részéről. Sokáig kísértett és sokáig álmodtam ezzel, de valahogy ahogy érett a lelkem és egyre mélyeben láttam az összefüggéseket, és persze az élet is segített, elmúlt. Most ezt én se részletezném jobban, de nagyon meg tudlak érteni. Majdnem mindenkit megtör az élet, így vagy úgy, bizony vannak benne kihívások. Ehhez kell bizonyos kor és tapasztalat, hogy fel tudja egyáltalán ezeket az ember dolgozni. Én is 43 vagyok, tehát némi tapasztalattal rendelkezem. Remélem sikerül rendbe raknod úgy az életedet, hogy a továbbiakban élhető legyen. Kitartást és erőt kívánok hozzá.
Ez szörnyű lehet.
Nem szeretem anyámat
Valahogy olyan nehéz elhinni, hogy vannak ilyenek.És mégis, persze, tudom hogy van, és azt is hogy elég sok.
Sokat vettek el tőled, ha ez igaz amit irsz.És sokat hagytak ki az életükből, ha igaz amit irsz.
Nagyon sajnálom.Az anya, egy fogalom.Semmi mással össze nem hasonlítható és össze nem mérhető, részemről.Persze az apa is, de anyával már a fogantatás pillanatától igen szoros és életre szóló a kapcsolat.
Sok erőt kívánok és most már megnyugvást is.
Sziasztok,
nem olvastam el az osszes hozzászólást, csak az utolsókat. Walmart nagyon orulok, hogy ezen a téren rendezodott az életed. A nyitó hozzászólással szívembol szóltál, mivel én is ebben a cipoben jártam. 33 éves voltam, amikor végre felfogtam, hogy elég volt az onsajnálatból. A saját utamat kell járnom és akkor kimondtam hangosan, hogy az anyám nem szeret engem. Elindult egy folyamat és úgy érzem, már végre jó úton járok. Megérteni, elfogadni, megbocsájtani és szeretni. Tény, hogy még mindig meg tud bántani, ismeri a gyenge pontjaimat, de már nem élem meg tragikusan.
Nagyon komoly téma. Talán van az a határ, amin túl már megszűnik a szülő iránt érzett szeretet, de meggyőződésem, hogy még ott is keresni kell ezt az érzést. Halálunkig! Nem is annyira a kérdéses szülő miatt, hanem önmagunkért!
Nagyon provokatív a cím, hiszen egy anyát csak szeretni lehet. Sokáig én is azt gondoltam, hogy szemét ember az, aki az anyukájával nem tud kijönni. Aztán átéltem sokmindent, 43 éves vagyok, és rájöttem, hogy nagyon sokféle anyuka, szülő van. És sajnos sok olyan is, akivel nehéz boldogulni.
Számomra az apám az, aki elfogadhatatlanul viselkedett velem. Most, hogy sorozatosan zátonyra futottak a kapcsolataim, el kellett gondolkoznom azon (járok pszichóhoz is), hogy vajon mit rontok el, mi a hiba oka. Sajnos én nem szeretem az apámat, mert olyan dolgokat tett, amelyek tönkretették a gyerekkoromat, és bizonyos értelemben tönkretettek engem is. Egy nyílt fórumon ezt nem részletezném, de sajnos létező a probléma. Nem csak jó szülők vannak.
Jól esik amit írtok, köszönöm, mert bár emellett az élet más területén én is csetlek - botlok, de ezt a részt már sikerült helyre tennem magamban. És nagyon kiváncsi lennék, hátha a régiek közül is olvassák ezt a topikot és idejönnek. Hátha...
Igen, így könnyebb élni, mert a mindennapok szintjén, mint régen, már nem nyomaszt. És nem ezt akarom továbbadni a gyerekeimnek, úgyhogy nagy volt a motiváció : )
30 évembe tellt, míg ezt így fel tudtam fogni. Most 43 vagyok.
A szeretet a legfontosabb az életben, bár ez elég elcsépelten hangzik. Csak szeretni szabad.
Később majd kiderül, mennyire... mindenesetre próbálkozom.
Az anyukád se véletlenül lett ilyen. Ő ennyit tudott magából kihozni. Az őt ért ingerek, hatások ilyenné tették. A bipoláris depresszió sok mindent megmagyaráz!
Magadnak tettél jót azzal, hogy megbocsájtottál neki! Nagyon jó, hogy eljutottál idáig! Neked is és a gyerekeidnek is. Nekik is jobb, ha nem gyűlölködsz és fröcsögsz anyukádról. Rájuk az nagyon rossz hatással lenne.
Sajnálom anyukádat! És azt, amit el kellett viselned mellette. Valamiért neked ezt kellett megélned. Így alakult ki az az ember, ami most vagy! És úgy gondolom, hogy érző, jól gondolkodó, jó ember vállt belőled.
ügyes vagy
Igen, én is próbálom így felfogni, de nagyon nehéz volt az idáig vezető út.
A gyerekeket szeretik ez biztos, büszkék rájuk, tudom. Egyszem 2 db unoka, korábban közel voltunk hozzájuk, most csak nagyon ritkán látják őket. Nem gondolom rossznak, hogy így van, mivel sok olyan dolog van amit jobb, hogy nem néztek végig a gyerekek. Így is sikerült olyan élményeket szerezniük, ami nem feltétlen jó tapasztalat, dehát ez van. Nem tudjuk mindig mindentől megóvni őket, és talán jól be tudják építeni ezt is az életükbe, ebben tudok nekik segíteni.
úgy tűnik (bár nyilván nem ismerlek), kívülről tudod objektíven látni a dolgokat. jól csinálod. kár, hogy ilyen áron kellett ezt így megtanulnod, de ez is igazolja, hogy minden rosszban van valami jó. persze nagy az ára, meg hát ha lehet, az ember kihagyná, de most ez jutott.
a puzzle-os hasonlat tetszik. :)
és a gyerekekkel milyen a viszonya a szüleidnek?
Igyekszem józan ésszel az arany középúton maradni. Úgy érzem a visszajelzéseikből, egyelőre rendben vagyunk, az én mércémmel mérve.
Apám mindig is tekintélyelvű ember volt, érzelemmentes, inkább féltünk tőle gyerekkorunkban. Ma már megöregedett, ő is másképp lát sokmindent. Házasságuk nem volt éppen minthaházasság, és a családban nem volt divat kimutatni a szeretetet. Sok lelki és fizikai összetevője van annak, hogy anyu ilyen lett. Olyan ez mint egy puzzle- rakja rakja az ember, mások is hozzátesznek, aztán a végén vagy egy szép kép lesz ami tetszik, vagy egyszerűen elcsúsznak a dolgok és csak egy káosz lesz, amit sokkal nehezebb helyre hozni. És ugyebár az élet véges, és a puzzle-t is csak addig rakosgatjuk, amig élünk.
nehéz bizony. ilyenkor még azt is számításba venni, hogy az ember ne essen át a ló túlsó oldalára a túlféltéssel, túlaggódással, "túltörődéssel".
apukáddal milyen a viszonyod? és milyen vagy milyen volt a házasságuk?
Szia! Igen, van kettő, már tizen felüliek. Próbálok velük olyan lenni, hogy azt adjam meg nekik, azt a belső intimitást és érzelmi támogatást a kapcsolatunkban, ami nekem mindig is hiányzott. Majd kiderül, hogy hogy sikerül- sikerült, mert azt, hogy valaki milyen anya, szerintem konkrétan a gyerek tudja majd később, felnőtt fejjel megmondani. Nehéz dolog ez.
szia!
a topikban új vagyok, de elolvastam a történetedet. szerintem az is csodás sorsfordulat (hogy a szavaiddal éljek), hogy meg tudtál bocsátani úgymond és elengedni az egészet. ez hatalmas fejlődés egy ember életében, ami hatással van a személyiségére és a jövőjére is.
nem olvastam a topikból semmit, csak a te utolsó hsz-edet. neked van gyereked? mert akkor nála/-uk tudod kamatoztatni mindazt, amit a saját példádon megtanultál.
Sziasztok Régiek! Több mint 10 évvel ezelőtt indítottam ezt a topikot, akkor is Walmart nickkel, most visszaregisztráltam ezzel a névvel, engedte a rendszer. Aki szeretne, visszajöhetne elmesélni, sikerült- e a problémákat megoldani, vagy csak egyszerűen hogy elmeséljétek, mi történt veletek 10 év alatt.
Pár mondatban ami velünk történt. A kezdőmbe akkor így írtam: "nem tudom megbocsájtani neki...." Az élet megtanított megbocsájtani. Megbocsájtottam neki, mikor egy pillanatban töményen tudatosult bennem, hogy egyszerűen képtelen volt másként viselkedni az őt folyamatosan gyerekkorától ért impulzusok hatására. Én őt magamban felmentettem. Ez úgy kb 3 éve lehetett. Akkor már súlyos beteg volt, több betegsége is van, rákkal is műtötték, de ami a legjobban torzította és torzítja mai napig is az egész személyiségét, az a bipoláris depresszió, ez volt az, amivel igazából szétverte a családot és kikészített maga körül mindenkit 40 év alatt. Sajnos nem igazán sikerült ebből kigyógyítani, a helyzet változására nincs remény, csak az elfogadás maradt, és az elengedés.
Sajnálom nagyon, mert többször nyitottam felé, szeretettel, elfogadással, annyira vágytam volna egy normális anya lánya kapcsolatra - de minden próbálkozásom kudarcot vallott, kontrollálatlan viselkedésével és határtalan egoizmusával eltaszított mindenkit maga mellől. Egy koloncot csinált magából mártírsággal megspékelve, pedig annyi mindent adhattunk volna egymásnak lelki értelemben! Nagyon kár és nagyon sajnálom. Érzéseim már nincsennek, csak közömbösséget érzek. Már sajnálni sem tudom. Elengedtem, mert nem volt más választásom, nem hagyott más választást. Egy dologért iszonyatosan hálás vagyok neki, mostmár tudom, milyen nem szeretnék lenni, hogy nem szabad viselkedni anyaként. Harag nincs bennem, de fájdalom van, annak a fájdalma, hogy nincs meg a szívében az a szeretet, ami lehetett volna. A jó kapcsolat ami lehetett volna. Az fáj, a hiánya. És ez mindig így fog maradni. Eltettem mélyre a szívemben.
Drága Anyukám, sosem fogod már megtudni, hogy vágytam a szeretetedre. Még felnőtt fejjel is. Hogy én helyre akartam hozni amit elrontottak veled, és te velem. Nem sikerült soha megbeszélnünk úgy igazán, ezt sajnálom... sosem fogadtál el engem. Sosem hallgattál meg szívből és amikor meghallgattál, akkor sem értetted a szavaimat.
Mi így állunk. Szívesen hallanék pozitív töréneteket, vagy csodás sorsfordulatokat. Nekem ez nem adatott meg. Vagy csak egyszerűen ha valaki felismeri magát, hogy anno írt ebbe a topikba és van kedve, várom szeretettel. Üdv.
Most azért kerestem meg ezt a topicot, mert le szerettem volna írni, hogy ma mennyire összövesztem anyámmal. És elolvastam, amit írtál....
Aztán már csak bűntudatom lett, hogy miért is kellett a fejére olvasnom a dolgokat. Mert sajnálom, hogy most gyötri majd magát hosszú-hosszú ideig.
Már bánom, hogy tudtára akartam hozni mit, hol, hogyan rontott el.
Pedig igazából nem is haragszom. De tényleg. Sajnálom. Pont úgy, ahogy írtad.
Haragudj ha még kell, én is sokáig haragudtam, bár a tiédhez képest, nekem töredéke se jutott szerencsére.
Egy idő után úgyis el fog múlni és meg fogod látni az anyádat távolabbról. Lehet, hogy egy egyszerű, primitív nőt fogsz látni, gyatra értékrenddel, (ezt csak az alapján írom, amít olvastam róla) és rájössz majd, hogy nem volt honnan hoznia. Lehet, hogy szellemileg-lelkileg se volt fogékony, hogy később építsen be értékeket az életébe. Ki tudja, hol, mikor és mitől fásult el? Majd eljön ez is, hogy így nézed és majd sajnálni fogod.
Vannak pillanatok, amikor én is megdöbbenek a saját anyámon, hogy mikkel gyötri a lelkét, mennyi bizonytalanság van benne, amit mind kivetít rám, de már nem hat. Már azonnal észreveszem a hatást és söpröm le magamról.
Végül is ez a lényeg, hogy a sok sérelmet az ember feldolgozza, eltegye valahová, hogy azok ne tudjanak tovább munkálkodni a felszín alatt, az új sérelmek ellen pedig képes legyen az ember felvértezni magát, de ne gyűlölettel, hanem megismeréssel és megértéssel. Nekem ez vált be.