Sziasztok.

Szeretném  a segítségeteket kérni. Egy elég hosszú történet következik.

Most 23 éves vagyok, tavaly nyár elején összejöttem egy pasival, aki 15 évvel idősebb nálam, ráadásul közel 200 km-re lakik tőlem. De óriási szerelem volt, 1 hónap után már házasságról és gyerekekről beszélgettünk, összeköltözést tervezgettünk, miután befejezem az egyetemet. Sajnos az első hónapok után egyre többször veszekedtünk, képes volt megalázóan és bántón beszélni velem mások előtt, de mindig arra fogta, hogy azért ilyen mogorva, mert tudja, hogy véget ér a hétvége és el kell válnunk pár napra. Elfogadtam. Azt reméltem, hogy minden jobb lesz, ha összeköltözünk. Aztán idén június végén végülis hozzáköltöztem.
Azt tudni kell, hogy a lánykérést eredetileg tavaszra tervezte, amiből nem lett semmi, sőt, volt amikor úgy beszélt, hogy az jött le a szavaiból, hogy lehet, hogy még sem akar megkérni, és ez nagyon rosszul esett. Az összeköltözésnél is néha úgy tűnt, már csak én akarom, és mintha halogatni akarná, de végül mégiscsak megtörtént.
Szóval másfél héttel azután, hogy odaköltöztem, kapott egy elég durva agyvérzést. Nem akarom leírni az egészet, lényeg a lényeg, hogy bal oldali bénulással ébredt 12 nap altatás után, és összesen majdnem 3 hónapot töltött kórházban. Minden időmet mellette töltöttem, mindent megtettem, amit csak kért, ha a piszkos pelenkáját kellett kicserélni, zokszó nélkül megtettem azt is. Ám ahogy tisztult az agya, egyre többször veszekedett velem. Ha felhozta, hogy cigizni akar, és én mondtam neki, hogy talán inkább le kéne szokni, megalázóan kiabált velem a szobatársai előtt. Volt, hogy a fejemhez vágta, hogy a létezésemmel teszem tönkre az életét. Volt, hogy azt, hogy 6 ember dolgozott (és fizetett adót) azért, hogy én egyetemre járhassak (hogy tudjam hogy a cigaretta káros...). A rehabilitációról már hazajöhetett hétvégi eltávokra, de otthon is csak a veszekedés és a kiabálás ment. És elkezdett azon kattogni az agyam, hogy talán haza kéne költöznöm a szüleimhez. (Egy következő bejegyzésben folytatom.)