Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Szeretném elmondani!
Létrehozva: 2006. november 18. 10:57
Szeretettel köszöntök mindenkit!
Biztosan mindenkinek van egy kedvenc verse, amit szeretne elmondani, de nincs rá lehetősége, nincs hallgatósága. Mondjuk el egymásnak!
Hallgassuk meg egymás kedvenc versét.
Arra gondoltam, hogy van magyarnóta topik, sok szép magyar nótával, de csak akkor tudjuk elénekelni, ha a dallamát is ismerjük. A vershez nem kell más, mint az, hogy szeressük.
Most a Karácsony közeledtével még inkább előtérbe kell, hogy kerüljön a szeretet, hiszen ez a szeretet ünnepe, hagyjunk fel egy kicsit a gyűlölködéssel.
Szeressük egymást! Szóljon ez a topik a szeretetről!
Az én kedvenc versem egyike:
Várnai Zseni:
Csendes éj…
A csendes éjben anyámra gondolok,
Szívemben most az ő szíve dobog.
Szegény özvegy volt, sokat szenvedett,
Nem volt egyebe, csak a szeretet.
Szájától vont meg minden falatot,
És ha mi ettünk, ő is jóllakott.
Játékot venni nem tudott nekünk,
Varrással kereste kenyerünk.
Ő mesterkélt ünnepre szép babát,
Levágta hozzá dús hajfonatát,
Gyöngyöt fűzött, topánkát varrt neki,
Hullottak rá könnyének gyöngyei.
Láttam a föld sok szép kirakatát,
De nem találtam hasonló babát,
Oly tündérszépet, olyan kedveset,
Nem ért más hozzá. Csak a szeretet…
A szeme kék, a haja barna volt,
S a kóc mögött picinyke szív dobolt.
Anyám elment, nem érte meg szegény,
Hogy a világ forduljon tengelyén,
Pedig, hogy várta, várta mivelünk..,
Hogy nekünk is virradjon ünnepünk.
Ó, most ha élne,
Vehetnék már neki
Ruhát, cipőt,
S nem kéne küzdeni.
Ó emberek, míg él anyánk,
Nagyon szeressük őt, mert elmegy egy napon,
És visszahozni többé nem lehet
Az elmulasztott jó szót, tetteket,
A késő bánat mit sem ér neki,
Az élőt kell szeretni, érteni.
Mert újra érzem,
Látom, hallom őt,
S csak ámulok, hogy mily magasra nőtt,
És újra szép és újra fiatal,
S mintha szívéből zengene a dal,
Amit írok csöndes éjszakán:
Még most is adsz nekem, Anyám… Anyám…
Szeretettel: Jutka
Biztosan mindenkinek van egy kedvenc verse, amit szeretne elmondani, de nincs rá lehetősége, nincs hallgatósága. Mondjuk el egymásnak!
Hallgassuk meg egymás kedvenc versét.
Arra gondoltam, hogy van magyarnóta topik, sok szép magyar nótával, de csak akkor tudjuk elénekelni, ha a dallamát is ismerjük. A vershez nem kell más, mint az, hogy szeressük.
Most a Karácsony közeledtével még inkább előtérbe kell, hogy kerüljön a szeretet, hiszen ez a szeretet ünnepe, hagyjunk fel egy kicsit a gyűlölködéssel.
Szeressük egymást! Szóljon ez a topik a szeretetről!
Az én kedvenc versem egyike:
Várnai Zseni:
Csendes éj…
A csendes éjben anyámra gondolok,
Szívemben most az ő szíve dobog.
Szegény özvegy volt, sokat szenvedett,
Nem volt egyebe, csak a szeretet.
Szájától vont meg minden falatot,
És ha mi ettünk, ő is jóllakott.
Játékot venni nem tudott nekünk,
Varrással kereste kenyerünk.
Ő mesterkélt ünnepre szép babát,
Levágta hozzá dús hajfonatát,
Gyöngyöt fűzött, topánkát varrt neki,
Hullottak rá könnyének gyöngyei.
Láttam a föld sok szép kirakatát,
De nem találtam hasonló babát,
Oly tündérszépet, olyan kedveset,
Nem ért más hozzá. Csak a szeretet…
A szeme kék, a haja barna volt,
S a kóc mögött picinyke szív dobolt.
Anyám elment, nem érte meg szegény,
Hogy a világ forduljon tengelyén,
Pedig, hogy várta, várta mivelünk..,
Hogy nekünk is virradjon ünnepünk.
Ó, most ha élne,
Vehetnék már neki
Ruhát, cipőt,
S nem kéne küzdeni.
Ó emberek, míg él anyánk,
Nagyon szeressük őt, mert elmegy egy napon,
És visszahozni többé nem lehet
Az elmulasztott jó szót, tetteket,
A késő bánat mit sem ér neki,
Az élőt kell szeretni, érteni.
Mert újra érzem,
Látom, hallom őt,
S csak ámulok, hogy mily magasra nőtt,
És újra szép és újra fiatal,
S mintha szívéből zengene a dal,
Amit írok csöndes éjszakán:
Még most is adsz nekem, Anyám… Anyám…
Szeretettel: Jutka
Aranyosi Ervin : Éld a napot
Minden egyes kornak van valami bája,
- és az embernek is számtalan hibája, -
ám ha minden korod tiszta szívvel éled,
minden pillanatban újabb vágyad éled.
Mire nem volt időd, azt most váltsd valóra!
Mától érted ketyeg, múlik minden óra.
Vedd a szépet észre, mi mellett elmentél,
lassíts, – éld a napot – végre szabad lettél!
Kicsit lassúbb lettél? Fájhat egy-két szerved?
A betegség jelzés, könnyebb elviselned,
ha megérted azt, mit lelked üzen véle:
- csökken a fájdalom, legyen bármiféle!
Életedben biztos, sok volt, aki bántott.
Bántásért a lelked, vajon megbocsájtott?
Elengedted-e már a haragos múltat?
Jó diákhoz méltón, leckéd megtanultad?
S volt-e olyan ember, akit te bántottál?
Önmagadnak ezért meg is bocsátottál?
Patyolat tiszta már lelkiismereted?
Ha ez így van, tested nem is lehet beteg.
Ha van egy kis időd, szíved nyisd meg bátran,
szereteted szórd szét, szerte a határban,
szíved tiszta fénye, szálljon fűre, fára,
napfényre mosolygó, gyenge kis virágra.
Vizek csobogása vidámítsa lelked,
szeretet szikrája gyúljon lángra benned!
Szájad szélén mindig lágy mosoly ragyogjon,
szépségből a lelked, soha ki ne fogyjon!
És az emberekkel légy megértő, kérlek!
Mindegyik másképpen keresi a szépet.
Az sem tehet róla, aki még nem érti,
hogy a gondolata, a másikat sérti.
Mindig azt keresik, ami jónak látszik,
ám az élet néha “délibábot” játszik.
Engedd el, mi bántott, csituljon a lelked,
a nyugalom leljen otthonára benned!
Élvezd ki a világ millió csodáját,
és ne keresd többé a mások hibáját.
Legyél újra tiszta, könnyű lelkű gyermek,
akit az emberek, s angyalok szeretnek!
Dianne Dengel
Nagymamácska
Nagypapácska, nagymamácska,
Két fehér hajú öreg,
Akik együtt megvénültek,
Lent a kertben együtt ültek,
Harmatos volt még a regg,
Trallala, trallala,
Harmatos volt még a regg.
És megszólalt nagymamácska,
Mint egy régi zongora:
,,Rajta, valld be most barátom,
Nem haragszom, megbocsátom,
Nem csaltál-e meg soha?
Trallala, trallala,
Nem csaltál-e meg soha?"
Nagypapácska fej vakarva
Szól: ,,Bevallom hát... no jó...
Fordítsd félre most az orcád,
Egyszer voltam hűtlen hozzád,
Egyszer voltam áruló,
Trallala, trallala,
Egyszer... érted, kis bohó?"
,,Látod, látod, milyen kár volt"
Mondja most a nagymama -
,,Hisz az ember gyönge, gyarló,
S az az egy is, te pazarló,
Nékünk mily jól esne ma,
Trallala, trallala,
Nékünk mily jól esne ma!"
Én azt hittem, hogy mindig kék,
ragyogó tükör a tenger,
s hogy rejtett aranyszemecskék
kincsével tele az ember.
Hogy járva a tengert, szembe kell
szállni merészen a széllel,
s akkor a hajós csodákra lel,
az idő nagy titkokat érlel.
Szálltam hát, Végtelen, feléd:
hullámok pörölye paskolt.
Ég s víz határa s a tengerfenék
derengett: messzi, deres folt.
S akkor megtudtam, hogy csak néha,
nagyritkán kék a tenger,
és hogy üres és szürke, még ha
csillog is sokszor, az ember.
Láttam földet, hol nincs tó, se folyó-
por és rög, semmi más:
nincs aranyszem a porban, melyből ott
gyúrják az ember fiát.
De tudtam: Nincs szebb feladat,
mint vágyva előre törni:
keresni, kutatni, hol rejlik a mag,
s szeretni, és gyűlölni.
És látni, hogy néha szürke homályon,
átragyog kéken a tenger,
s tudni: tisztább öröm nincs a világon
mint az, ha ember az ember.
Fordította: Képes Géza
József Attila:KÉSEI SIRATÓ
Harminchat fokos lázban égek mindíg
s te nem ápolsz, anyám.
Mint lenge, könnyű lány, ha odaintik,
kinyújtóztál a halál oldalán.
Lágy őszi tájból és sok kedves nőből
próbállak összeállitani téged;
de nem futja, már látom, az időből,
a tömény tűz eléget.
Utoljára Szabadszállásra mentem,
a hadak vége volt
s ez összekuszálódott Budapesten
kenyér nélkül, üresen állt a bolt.
A vonattetőn hasaltam keresztben,
hoztam krumplit; a zsákban köles volt már;
neked, én konok, csirkét is szereztem
s te már sehol sem voltál.
Tőlem elvetted, kukacoknak adtad
édes emlőd s magad.
Vigasztaltad fiad és pirongattad
s lám, csalárd, hazug volt kedves szavad.
Levesem hűtötted, fújtad, kavartad,
mondtad: Egyél, nekem nősz nagyra, szentem!
Most zsíros nyirkot kóstol üres ajkad -
félrevezettél engem.
Ettelek volna meg!... Te vacsorádat
hoztad el - kértem én?
Mért görbítetted mosásnak a hátad?
Hogy egyengesd egy láda fenekén?
Lásd, örülnék, ha megvernél még egyszer!
Boldoggá tenne most, mert visszavágnék:
haszontalan vagy! nem-lenni igyekszel
s mindent elrontasz, te árnyék!
Nagyobb szélhámos vagy, mint bármelyik nő,
ki csal és hiteget!
Suttyomban elhagytad szerelmeidből
jajongva szült, eleven hitedet.
Cigány vagy! Amit adtál hízelegve,
mind visszaloptad az utolsó órán!
A gyereknek kél káromkodni kedve -
nem hallod, mama? Szólj rám!
Világosodik lassacskán az elmém,
a legenda oda.
A gyermek, aki csügg anyja szerelmén,
észreveszi, hogy milyen ostoba.
Kit anya szült, az mind csalódik végül,
vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.
Ha küzd, hát abba, ha pedig kibékül,
ebbe fog belehalni.
Anyák napjára, szeretettel!
Radnóti Miklós: Levél a hitveshez
A mélyben néma, hallgató világok,
üvölt a csönd fülemben s felkiálltok,
de nem felelhet senki rá a távol,
a háboruba ájult Szerbiából
s te messze vagy. Hangod befonja álmom, -
s szivemben nappal ujra megtalálom, -
hát hallgatok, mig zsong körém felállván
sok hűvös érintésü büszke páfrány.
Mikor látlak ujra, nem tudom már,
ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,
s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék,
s kihez vakon, némán is eltalálnék,
most bujdokolsz a tájban és szememre
belülről lebbensz, így vetit az elme;
valóság voltál, álom lettél ujra,
kamaszkorom kútjába visszahullva
féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e?
s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer,
a hitvesem leszel, -remélem ujra
s az éber lét utjára visszahulva
tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, -
csak messze vagy! Túl három vad határon.
S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még?
A csókjainkról élesebb az emlék;
csodákban hittem s napjuk elfeledtem,
bombázórajok húznak el felettem;
szemed kékjét csodáltam épp az égen,
de elborult s a bombák fönt a gépben
zuhanni vágytak. Ellenükre élek, -
s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek
fölmértem s mégis eltalálok hozzád;
megjártam érted én a lélek hosszát, -
s országok utjait; bíbor parázson,
ha kell zuhanó lángok közt varázslom
majd át magam, de mégis visszatérek;
ha kell szivós leszek, mint fán a kéreg,
s a folytonos veszélyben, bajban élő
vad férfiak fegyvert s hatalmat érő
nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám:
a 2x2 józansága hull rám.
______________________
Garai Gábor: Bizalom
S ha százszor is becsapnak és ezerszer
csalódom abban, kinek szívemet,
mint álmából a rózsát, kitakartam,
s ha éppen az árul el, kit életemmel
fedeztem én,
s ha tulajdon fiam
tagad meg,
és ha nem harminc ezüstért,
de egy rongy garasért adnak el engem
barátaim,
s ha megcsal a reménység,
s ha kudarcaim térdre kényszerítenek
és elátkozom már, hogy megszülettem,
s ha csak a bosszút hizlalja a hála
híveimben,
s ha rágalom kerít be,-
akkor se mondom, hogy nem érdemes!
Akkor se mondom, hogy nem érdemes
hinni az emberben, akkor se mondom,
hogy megélek magam is, néptelen
magányban, mert irgalmatlan az élet. -
De csöndes szóval eltűnődve mondom:
bizalmam sarkig kitárult kapu,
nem verhet rá lakatot a gyanú;
ki-bejár rajta bárki szabadon.
Egy besurrant csaló tiszteletére
nem állítok őrséget tíz igaznak!
Kit tegnap itt gyöngeség bemocskolt,
megtisztálkodva megint betérhet újból;
ki kétélű késsel jött ide ma,
köszönthet holnap tiszta öleléssel!
Nem, nem a langy irgalmat hirdetem.
Nem hirdetek bocsánatot rossznak,
kegyelmet a hazugnak,
nem tudok
mentséget a könnyes képmutatásra,
s az öngyilkos szenvelgést gyűlölöm,
akár a nyers önzés orvtámadását.
De hirdetem, hogy bűneink mulandók!
Mint mamut és az ősgyík, a múltba
porlad a gyűlölet és a gyanakvás;
dühünk lehűl,
csak szerelmünk örök.
S halandó gyarlóságai között
csupán maga az ember halhatatlan.
Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen
irgalmas vára bizalomból épül;
s az önmagával vívott küzdelemben
csak jósága szolgálhat menedékül
/1964/
Kedves Maja!
Ne "szüneteljél!" inkább köszönöm szépen azt a sok szép verset, melyet idehozol, hogy még többen olvashassuk!
Kornél Várady TE! NŐ!
Te NŐ!
Te életadó,
Életnek értelme,
Szívnek igaz szerelme.
Tud meg igaz tetted,
Dobogó szív nélküled,
Soha nem születhetne meg.
Te NŐ!
Te földi csodatevő,
Férfi szívet puhító,
Szerelmet feledni nem tudó,
Szemeid tüzes melege,
Férfi szívem simogató szerelme.
Minden szavad reggeli pacsirtaszó!
Nappal hazádat segítő,
Dél után otthonteremtő,
Este férjet szerető,
Te NŐ
Így vagy ISTENÜNK legszebb ajándéka!
Te minden mezők kis virága,
Arra Kérlek ISTENEM, mindig szeretve öleld meg,
Mikor én, nem mindig tehetem meg.
Kéri János: Nőnapi köszöntő
Tavasz hajnalán
Róluk emlékezünk,
A nőkről, kiknek
Életünk köszönhetjük.
Ki mindent
Megtesz értünk, a nő,
Dajkál, ápol,
És felnevel ő.
Hálánk szálljon
Lányra, anyára,
Ki a családot
Összetartja.
Szépséges nők,
Jó asszonyok,
Kívánunk boldog,
Víg nőnapot.
Móra Ferenc
Amikor a földön.......
Amikor a földöngyermekek zokognak,
az ég angyalkái
mind elszomorodnak.
Vidám kacajuknak
megszegül a szárnya,
felhőt borítanak
az ég ablakára,
bánatos szemükből
könnyek harmatoznak,
amikor a földön
gyermekek zokognak.
Amikor a földön
gyermekek nevetnek,
nagy az öröm kéklő
mezején a mennynek.
Jókedvű angyalkák
le-lekukucskálnak,
fellegek nyílásán
csókokat dobálnak,
szivárványszalagból
csokrot kötögetnek,
amikor a földön
gyermekek nevetnek.
Tóth Árpád: MÁRCIUS
Március hónapra nem vagyok zavarban:
Ibolyadivat lesz a barna avarban,
Beljebb az utcákon s kijjebb a tereken,
Ott is friss csokrait nyitja a szerelem.
Drága, szép, vad hónap, mely még hóval csapkod,
De félkézzel már a rügyek selymén kapkod,
Nyílik a kénytelen hosszú szobafogság,
S édes szájjal kurjant az ifjú Szabadság.
Petőfi hónapja! közibénk suhanva,
Bár lennél szabadság új, tündéri anyja,
Anyja szabad szónak s másnak, ami kell még,
Ne csüggednének a magyar szívek s elmék!
Sík Sándor
A LEGSZEBB MŰVÉSZET
A legszebb művészet tudod mi,
Derült szívvel megöregedni.
Pihenni, hol tenni vágyol,
Szó nélkül tűrni, ha van, ki vádol.
Nem lenni bús, reménye vesztett,
Csendben viselni el a keresztet,
Irigység nélkül nézni végig
Mások erős, tevékeny éltit.
Kezed letenni ölbe
S hagyni, hogy gondod más viselje.
Ahol segíteni tudtál régen,
Bevallani nyugodtan, szépen,
Hogy erre most már nincs erőd.
Nem vagy olyan, mint azelőtt.
S járni amellett szép vidáman,
Istentől rád szabott igában.
De ezt a békét honnan vesszük?
Onnan, ha ezt erősen hisszük,
Hogy teher, amit vinni kell,
Az égi honra készít fel.
Ez csak a végső simítás
A régi szíven, semmi más.
Ez old fel minden köteléket,
Ha a világ még fogna téged.
Az Úr nem szűnik meg tanítani,
Ezért kell sok harcot vívni,
Idősen is, míg csendesen a szív
az Úrban megpihen és kész vagy
az Ő kezéből venni, hogy minden Ő
S te sem vagy semmi.
S akkor lelked kegyelmes atyja
A legszebb munkát is megadja.
Kezed imára kulcsolod
ez mindennél dicsőbb dolog.
Áldást kérsz szeretteidre
Körülötted nagyra és kicsinyre.
S ha majd munkád betellett,
S a végső óra elközelgett,
Engedsz az égi szent hívásnak,
Enyém vagy, jöjj, el nem bocsájtlak.
------
Aludjatok jól.
Rajki Miklós: BíztatóBiztatlak: Örülj!
Örülj a világnak,
Örülj a kinyíló virágnak,
Örülj a rikkantó madárnak!
A zöld-lombos erdőnek, a viruló mezőnek.
Örülj a hasadó hajnalnak,
Éjben az égen ragyogó csillagnak!
A szép napra ébredő reggelnek,
A neked köszönő embernek,
S minden ártatlan gyermeknek.
Örülj a feléd küldött mosolynak,
A hozzád szóló szavaknak!
Örülj, ha egy ajtót neked kitárnak,
Ha valahol éppen tereád várnak!
Örülj, ha megfogják a kezedet,
Tanítsd meg örülni gyermeked!
Örülj és te is tárd ki szívedet!
Az öröm széppé teszi lelkedet és vidámmá kedvedet.
Örülj az ősznek, a tavasznak,
A fakadó rügyeknek, a lehulló lomboknak!
Nyáron a rekkenő melegnek,
Télen a hóval borított hegyeknek.
Örülj, ha jön egy zivatar,
Ha örülsz, akkor nem zavar.
Örülj a megkonduló harangnak,
A felröppenő sok - sok galambnak!
A felhangzó zenének!
Örülj minden csendes estének!
Örülj a farkát csóváló kutyának,
Örülj az egész világnak!
Hiszen annyi jó és szép van, aminek örülhetsz,
Örülj, ha valakivel törődhetsz!
Lásd meg mások örömét, örülj, ha bárkit öröm ér!
Örömöt adj minden kicsi örömért!
Az öröm az egy jó dolog,
akik örülni tudnak, azok boldogok.
Te is az lehetsz, ha akarod.
Reviczky Gyula:
Imakönyvem
Aranykötésű imakönyvet
Hagyott rám örökül anyám,
Kis Jézus ingben, glóriában
Van a könyv első oldalán.
Sok év előtt egyik sarokba
Beírta jó anyám nevét,
Lehajtom a betűkre főmet,
Hogy fölidézzem szellemét.
Nekem úgy tetszik, hogy csak egyszer
Fehér ruhában láttam őt.
Tavasz volt épp, a kedves akác
Virágozott a ház előtt.
A lemenő nap fénysugara
Reszketett ajkán, zárt szemén.
Apám ott állt a ravatalnál,
És vélem együtt sírt szegény.
Hogy elmosódtak a betűk! Mily
Sárgák s kopottak e lapok.
Rég' volt, midőn ez imakönyvből
Még az anyám imádkozott.
Kék selyemszállal összekötve
Van itt hajamból egy kevés.
Aranyos fürtjeimhez akkor
Nem illett még a szenvedés.
Írott imádság töredéke
Mellett van az anyám haja,
Emitt egy szentnek vézna képe
S egy régi, halvány Mária.
Elnézem... Éppen így viselt meg
A sors azóta engemet.
Sokszor szeretnék sírni, hogyha
Nem szégyellném a könnyeket.
Az Úr imádságát ütöm fel
(Kísérőm a nehéz úton),
S vigasztalást vegyít a kínhoz
A te imád, ó, Jézusom!
Imádság kell a szenvedőnek,
Akit a sors árván hagyott.
Úristen, én nem zúgolódom:
Legyen a te akaratod.
Föl nem panaszlom a világnak,
Csak szellemednek, jó anyám,
Milyen kopár volt ifjúságom,
S hogy mennyi bánat szállt reám.
Tűrtem, reméltem, megalázva
Idegenek közt éltem én;
De azt a régi imakönyvet
S emléked szentül őrizém.
Bár régen nem jártam itt - szégyenlem is - köszönöm szépen annak aki ide látogatott és szép verseket hozott!
Várnai Zseni: ORGONA...... .......
Rajtam a tavaszi szelek orgonálnak,
talán ezért hívnak engem orgonának,
április vad kedve suhogtatja ágam,
azután megfürdöm fényes napsugárban.
Orgona, orgona,
illatos muzsika,
zengő és libegő lila virág...
fürtjeim lengetem,
illatom pergetem,
szakíts le hát engem,
s légy boldog te világ,
légy boldog te világ!
Bimbaim bomlanak, virágdíszben állok,
már csak éppen május elsejére várok,
s dús lila fürtjeim zászlaját kibontom,
s orgonaillatom a világra ontom...
Orgona, orgona,
illatos muzsika,
zengő és lebegő lila virág...
fürtjeim lengetem,
illatom pergetem,
szakíts le már engem,
s légy boldog te világ!
.........
Kívánok mindenkinek 2014-ben boldogságot, szeretetet, jobb létet, szerelmet!
Várnai Zseni : Virágos ág ...
Virágos ág az asszony élete
tavasszal könnyű szirmokkal tele,
s mikor lehullnak róla díszei
virág helyett gyümölcse terheli.
Termése érik, pirul, gömbölyűt
pillék és méhek zsongják őt körül
szellő ringatja, eső öntözi
s a nap tüzén csillognak könnyei.
Ha jön az ősz, gyümölcsét megszedik,
csupasz testét vad esők verdesik
reszket, amikor tépázza a szél
de nedvei forrók, akár vér.
S mikor csillogó fátylat sző a hó
s belengi őt e puha takaró
már újra szép, és arról álmodik
hogy tavaszra tündérré változik.
S az lesz belőle, tündér csakugyan
ezernyi szép, feslő virága van
őbennük éli újra tavaszát
s nyáron a nap deleje hatja át.
Így ringatja a változó idő,
a mag, ha pattan, az is újra ő.
kikél a földből, húzza őt a fény
újjászüli az örök televény.
S ha teste, már csak tűzre lenne jó,
olyan öreg, száraz és korhadó...
ifjú fákban tovább él lényege...
gyümölcsös ág az asszony élete...
embert koldulni egyre rosszabb.
Idegkórtermében az estnek
boldogok, akik még szeretnek. Ladányi Mihály
Ladányi Mihály
Dsida Jenő
Hideg téli estÉletünk hulló karácsonyfáján
halkan repesnek a lángok.
Fölöttünk és bennünk hömpölyög
a hidegáramú csönd.
Mosson ki, vigyen magával
fodros hátán mindent, ami volt:
esdő várakozások meddőségét,
kulcsoltkezű, hasztalan imákat.
Hópárnás nagy fenyők alatt
üljünk le a törpék közé,
burkolózzunk a hallgatásba
s húnyjuk le félig a szemünket.
S míg csillagok kezdenek pislákolni,
töprengjünk az eljövő felől:
hogyan kellene megszólalni?
S mindent elülről kezdeni?
Lehet-e jónak lenni egy rossz világban,
sétálni télen kigombolt kabátban,
szalonnát szúrni fagyos ágra,
nem vadászni nyúlra fácánra,
koldus kezébe kenyeret nyomni,
csábítók között hűnek maradni,
házad kapuját kitárni,
hadd jöjjön hozzád akárki,
kisgyerek könnyét letörölni,
senkivel soha nem pörölni,
dermedt verébért hajolni porka hóba,
más baját sosem hozni szóba,
békét, nyugalmat, szépséget akarni,
adni, adni, mindig csak adni,
tökéletesre lelni egy madár dalában…
Lehet-e jónak lenni egy rossz világban?
Bocsánat!
Nem vettem észre, hogy már előttem is tetszett ez a vers valakinek! Nagyon szép!
Áldott, aki megértéssel kísér
és fogja reszkető kezünket,
Áldott, aki tudja, hogy hallásunk
nehezen kapja el már a szót,
Áldott, aki nem csodálkozik,
hogy sok mindent nem látunk
és lassan jár nálunk az ész,
Áldott, aki nem veszi észre,
hogy ma megint kiömlött
a kávé az asztalon,
Áldott, aki mosolyogva áll meg,
hogy elbeszélgessen velünk,
Áldott, aki nem árulja el,
hogy ma kétszer hallotta
tőlünk ezt a történetet,
Áldott, aki fel tudja idézni
velünk a tegnap emlékeit,
Áldott, akitől megtudjuk,hogy nekünk is jut még
tisztelet, szeretet, hogy nem
vagyunk azért még mi se egyedül,
Áldott, aki segíti vinni öregségünk
keresztjét, amely nékünk
is oly nehéz,
Áldott, aki szerető leleményességgel
segíti ingadozó lépteinket
a hazafelé vezető úton.
Ha mosolyt hozok...
Ha mosolyt hozok a könnyek helyett,
így maradjak meg neked.
Ha csillogóra váltom a szemedet,
így maradjak meg neked.
Ha kezed kezemben megremeg,
így maradjak meg neked.
Ha én melletted állok félve meg,
így maradjak meg neked.
Ha szeretnék együtt félni veled,
így maradjak meg neked.
Ha vagyok én neked a szeretet,
így maradjak meg neked.
Ha velem a szép még szebbé lehet,
így maradjak meg neked.
Ha te szépnek látod a lelkemet,
így maradjak meg neked.
Ha vagyok az, aki más nem lehet,
így maradjak meg neked.
Annyira szép!
Szeress
Ne csak akkor szeress, mikor szívem Nálad hagyom
Ne csak akkor szeress, mikor lelkedet akarom
Szeress akkor is, ha épp semmit sem adok
Szeress akkor is, ha magányos vagyok.
Ne csak akkor szeress, ha forrón szeretünk
Ne csak akkor szeress, mikor együtt nevetünk
Szeress akkor is, ha kicsordul könnyem
Szeress akkor is, ha romba dől minden.
Ne csak akkor szeress, ha vágyaim nagyok
Ne csak akkor szeress, ha bátor vagyok
Szeress akkor is, ha valamitől félek
Szeress örökké, én "csak" erre kérlek.
Ne csak akkor szeress, ha ölellek Téged
Ne csak akkor szeress, ha szavaim szépek
Szeress akkor is, ha távol vagyok
Szeress akkor is, ha majd meghalok.
Zsigmondi Zsolt
Áldottak az öregek barátai
előaÁldott, aki megértéssel kísér
és fogja reszkető kezünket,
Áldott, aki tudja, hogy hallásunk
nehezen kapja el már a szót,
Áldott, aki nem csodálkozik,
hogy sok mindent nem látunk
és lassan jár nálunk az ész,
Áldott, aki nem veszi észre,
hogy ma megint kiömlött
a kávé az asztalon,
Áldott, aki mosolyogva áll meg,
hogy elbeszélgessen velünk,
Áldott, aki nem árulja el,
hogy ma kétszer hallotta
tőlünk ezt a történetet,
Áldott, aki fel tudja idézni
velünk a tegnap emlékeit,
Áldott, akitől megtudjuk,hogy nekünk is jut még
tisztelet, szeretet, hogy nem
vagyunk azért még mi se egyedül,
Áldott, aki segíti vinni öregségünk
keresztjét, amely nékünk
is oly nehéz,
Áldott, aki szerető leleményességgel
segíti ingadozó lépteinket
a hazafelé vezető úton.
Ősz van...
Szelíd a napsugár
úgy ölel ,simogat, ahogy anyját öleli a gyermek,
ezer szín ruhát ölt a világ
lassan hervadnak a pompás rózsakertek,
lágy dallamot dúdolva csendesen köszön
a szelíd őszi szél,
megnyugvásról, békéről,
rég feledett álmokról mesél.
Harmatot dajkálnak a rétek
ködpára leng a lankás völgy felett,
lassan nyugovóra tér a világ,
csendesítsd te is szívverésedet,
sétáljunk együtt a rőt avarban
mit lábunk elé hord a fáradt őszi szél,
úgy simuljunk a természet ölébe,
ahogy kicsiny virághoz a bársonyos levél.
Kérni szeretnék
Csend van......
csak a hűvös esti szél dúdol fülembe
egy szelíd dallamot,
békés az ég......
merengve nézek egy égen ringó
reszkető csillagot,
fény év távolság
mely elválaszt engem,
az apró mécsvilágtól,
mégis ott reszket,
s felém küld halvány sugarat
e békés, mennyei világból.
Csend van.....
csak szívem szelíd dobbanását érzem,
ajkamon reszket a szó,
valamit, valami szépet kéne kérnem,
talán feloldozást....
talán égi áldást,
vagy csupán áldó békességet.
Hogy érezzem,
újra érezzem érintését:
Isten szelíd tenyerének........
Mikor kicsi voltál, mennyit vigyázott rád,
Esténként mesét mondott a nagyanyád.
Megtanított ékes, igazmondó szavakra,
Vigyázott fénylő, gyermek mosolyodra.
Jó példát mutatott, hogyan kell élni,
Menni előre mindig, és sohasem félni.
Tiszta szívvel, becsületesen dolgozni,
Megtanított téged varrni és foltozni.
Ölbe véve hozzád beszélt, cirógatott;
‘Látod kedvesem, ragyognak csillagok,
Mit elérhetsz majd te is drága unokám,
Ha szíved jól él, hidd el az Isten áld.’
Igaz értékekre, tisztességre nevelt,
Hogy mit tudsz jót, azt te is megtegyed.
Meleg étellel, tárt karral várt haza,
Ilyen volt Veled az édes nagymama.
Mára felnőttél,ő közben megöregedett,
Azt, mit akkor ő veled, most te tegyed.
Segítsd a nehéz világban boldogulni,
Ráncos, szomorú arcára mosolyt csalni.
Fogd meg gyengülő, erőtlen kezét,
Könnyítsd meg, mi neki már nehéz.
Szereteted gyűrűjében fájdalma enyhül,
Tiszta szívében a hálaének felcsendül.
Ápold a lelkét, és törődjél vele,
Hisz annyi éven át, rólad szólt élete.
Minden vigasza, reménye a család,
Öleld meg kedves, öleld a nagyanyát!
Ha elkerülted már a negyven évet,
a lelked gyakran tűnt időkbe téved.
A dolgaidban tartod még a rendet,
de egyre inkább áhítod a csendet.
Már nem vársz rangot, címet, hatalmat,
és nem mész fejjel valamennyi falnak.
Már tiszteled az évgyűrűt a fában,
és hinni tudsz: a mások igazában.
Már reméled, hogy nem hiába éltél:
mit szóval mondtál vagy tettel beszéltél,
nem maradt hang: a semmibe kiáltó.
Ha nem is lettél irányjelző zászló,
a magad helyén álltál rendületlen:
szélben, viharban, ködben, szürkületben,
mint kapubálvány őrizted a házat,
és voltál tűrés, és lettél alázat.
A tieidnek maradtál a béke:
a nyitott ajtó biztos menedéke.
Ha elkerülted majd a negyven évet,
már nem hiszed, hogy adósod az élet,
csak azt érzed, hogy tiéd az adósság,
mert kevés volt a salakmentes jóság:
a mindent adó, semmit visszaváró,
a minden próbát derekasan álló,
mely sosem számol, szüntelen csak árad,
örök fölény és örökös alázat.
Ha elkerülted már a negyven évet,
s mindezt beláttad, és mindezt megélted,
és be tudsz állni a legszürkébb helyre,
már te lehetsz a sorsod fejedelme!
De fogja a kezedet,
S elvezet a gondon át
Minden félős unokát.
A nagymama rosszul lát,
De visel egy okulát,
Pulcsit köt, és verset szaval,
A rézüstben lekvárt kavar.
A nagymama lába fáj,
Mégis veled szaladgál,
Versenyt fut az idővel-
Majd megérted idővel.
A nagymama elringat,
Simogat és puszilgat,
Hallgasd meg, hogy mit mesél,
S az ő álma te legyél.
A nagymama szíve nagy,
Neki „jobbsincs” gyerek vagy.
Néha-néha öleld át
A nagymamát, a nagymamát!
Ne akarj kereszteden könnyíteni
Kemény a harc, nehéz a kereszt terhe.
Nem bírom már! - sóhajtva csüggedezve.
De tarts ki! Egyszer meglátod, megérted,
Hogy a keresztre miért volt szükséged.
Vándor roskad le az útszél kövére.
Bot a kezében. Bárcsak célhoz érne!
De nem megy tovább! Hogyan érje el,
Ha olyan nehéz terheket cipel?
Amikor elindult, erős volt és boldog.
Azóta annyi minden összeomlott.
Magára maradt. Szép napoknak vége.
Keserves, árva lesz az öregsége.
Szívében ott a kérdés szüntelen:
Miért lett ilyen az út, én Istenem?!
Ahogy így töpreng, kicsordul a könnye,
és leperdül az útszéli göröngyre.
Aztán elcsendesedik. Lehet-e
ilyen csüggedt, ha Isten gyermeke?
Magasba emeli tekintetét.
Ott majd megérti, amit itt nem ért.
Fogja botját, és indul vánszorogva,
Mintha a domboldalon kunyhó volna!
Odaér. Bemegy. Fáradtan lefekszik.
Elég volt már a vándorlásból estig.
Soká eltöpreng még bajon, hiányon.
míg végre lassan elnyomja az álom.
S magát álmában is vándornak látja,
útban a távol mennyei hazába.
A mennyei város ragyog feléje.
Oda igyekszik, siet, hogy elérje.
Kezében vándorbot, vállán keresztje.
Vállára azt maga Isten helyezte.
Siet örömmel. Föl! Előre! Föl!
A messzi cél, mint csillag tündököl.
Hőség tikkasztja.. Keresztje teher.
Útközben néha pihennie kell.
Kedves ház kínál pihenést neki.
Súlyos keresztjét ott leteheti.
S ahogy tovább indulna, mit vesz észre?
Tekintete ráesik egy fűrészre.
"Olyan súlyos keresztet cipelek.
Jobb ha belőle lefűrészelek"
- mondja magában.
"De jó, hogy megtettem!
Sokkal könnyebb!"
- sóhajt elégedetten.
Siet tovább. Mindjárt elfogy az út,
S eléri a ragyogó gyöngykaput.
Ó, már csak egy patak választja el!
Jön-megy a partján, hídra mégse lel:
De hirtelen eszébe jut keresztje:
A túlsó partra az most híd lehetne.
Jaj, nem ér át! Hiába próbálgatja:
hiányzik a lefűrészelt darabja.
"Mit tettem!" - kiált kétségbeesetten.
"Most a cél közelében kell elvesznem,
mert keresztemet nehéznek találtam!"
S ott áll a parton keserű önvádban.
Azután új vándort lát közeledni,
s mert keresztjéből nem hiányzik semmi,
mint a hídon boldogan indulhat rajta,
hogy átjusson békén a túlsó partra.
"Rálépek én is!" Reménykedni kezd:
az ismeretlen, idegen kereszt
hátha átsegíti. Rálép, de reccsen
lába alatt. " Jaj, Istenem, elvesztem!
Uram segíts!" Így sikolt, és felébred.
Még a földön van. Előtte az élet.
Csak álom volt a kín a döbbenet
"Megváltó Uram, köszönöm Neked!
Keresztemet Te adtad, ó ne engedd,
hogy egy darabot is lefűrészeljek!
Amilyennek adtad, olyan legyen!
Te vezetsz át a szenvedéseken.
A Te kereszted szerzett üdvösséget,
de mivel az enyémet is kimérted,
Te adj erőt és kegyelmet nekem,
hordozni mindhalálig csendesen!"
A szó ereje
Istenem, add nekem a szavak
kristálytiszta, letisztult hangját,
add nekem a lelkek aranyát,
elrejtett , féltett gondolatát,
a tekintetekben rejlő édes-bús álmokat
s a szívek csendesült szelíd dallamát,
add nekem a kimondatlan, meg nem írt szavak
ezer hangon szóló, titkos sóhaját,
hogy hang legyek
magányosok, árvák letisztult hangja,
hogy gyűjtsek fájdalmat,
bánatot, könnyet egyetlen csokorba,
had írjam arannyal, ezüsttel
selyembe kötve a szívek jajszavát,
hogy értsék, milliók értsék
a fájó szív kimondatlan szavát.
Hogy lehulljon a vak szemekről
a közöny és üresség fátyla,
hogy ki soraim közt kószál,
ne csak engem, önmagát is lássa.
Istenem, kérlek add nekem
a csendesült szavak fénylő aranyát,
hogy általad, benned világítson hangom,
ahogy sötét szobában,a fénylő gyertyaláng.