Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.

Elfojtás

pompidouenne
Létrehozva: 2016. augusztus 26. 21:49

Egyik nap olvastam egy cikket az introvertált embertípusról. Be kellett látnom, hogy 80 %-ban igaz rám, bár a munkám pont olyan, amit kiemelt a cikk, hogy na azt egy ilyen ember aztán sosem végez :-) Én mégis szeretem és jó is vagyok benne. Aztán tovább rágtam magam a témán - jó kis introvertált módjára :-)- és feltettem magamnak egy csomó kérdést. Vajon miért van ez a befelé fordulás, miért is nincsen sok barátom, mi a baj velem? Miért kíséri át az életemet a szorongás, miért nem tudok laza lenni? Annyiszor megfogadtam, hogy másnaptól fütyülök mindenre, mindent lepergetek magamról, mindig vicces és kedves leszek. Aztán azóta sem tudok csak úgy csettintésre megváltozni.


Eszembe jutott, hogy ha hazamegyek a szüleimhez, akkor folyamatos stresszben vagyok. Persze nem nagyon ronyózósan, de belül mélyen mindig a seggemben a zabszem. És végül is ez mindig is így volt. De miért, miért? És rájöttem. Olvasmányaim alapján apám egy nárcisztikus ember, akinek egy valaki tökéletes, saját maga. Hozzá nem érhet fel senki. Ezért volt, hogy a kérdéseim jó részére nem válasz, hanem:- Hogy lehet ilyen hülyeséget kérdezni? -volt a felelet. Sajna nem születtem azzal a tudással, amivel ő rendelkezett akkor, de ezt ő sosem tudta megérteni, mert ő már 4 évesen felnőtt fejjel nézte a világot...


Én persze valamilyen szinten tudom már kezelni a helyzetet, most a gyerekeim vannak abban a korban, hogy kezdenek elfordulni a papától. Gyanítom, hogy párszor megkapták a "hülye" jelzőt és azt a nézést, amitől görcse rándul a gyomrom ma is... És apám féltékeny anyámra, hogy miért repülnek felé a gyerekek, felé miért nem..Persze, tudom, nagyon jól tudom, hogy ő is tulajdonképpen szenvedő alanya a saját szülei példájának, akik mindennek voltak mondhatók a szememben, csak nagyszülőknek nem... Apámnak nem volt gyerekkora...


Ha odamegyünk a gyerekekkel, akkor bennem a félsz, mikor mond vagy tesz valamelyik olyat, ami nem fog neki tetszeni...Volt, hogy rászóltam, kikértem magamnak, hogy lehülyézze a gyereket egy csupán gyerekes csínytevésért...Vagy megvédtem anyámat, akire rászólt azon a pengeéles hangon.. Emlékszem, hogy egyszer azt kiabálta gyerekkoromban, hogy itt még vér fog folyni, mikor anyám valamiben ellenszegült...


Vér nem folyt szerencsére sosem, s azt hittem a légkör is meglepően jó sok más családokhoz képest, hisz ritka volt a vita. De ez a "vigyázz-ban állás" mindig megvolt...


Lehet, hogy ezért volt/van állandó megfelelési kényszerem? Lehet ezért kesergek azon, hogy még mindig nem vittem véghez valami nagy dolgot, amit ő várt volna tőlem? Valamit, amivel kitűnök mások közül? Lehet ezért nem tudok feloldódni igazán szinte sehol, csak a saját kis családom körében? Lehet ezért nincs, csak 1-2 barátom, mert taszítom őket ezzel a lazátlansággal? Ezzel lököm magam abba a magányba, amivel ő is beletaszította saját magát?!


Persze, fogadd el olyannak, amilyen, hisz "ő a legtöbbet tette, ami tőle tellett"- olvasom. De miért olyan átkozottul nehéz? Miért nem néz soha magába?Ha évekig magyaráznád az igazadat se érne célba a mondandód, mert lepörög a saját igazának burkáról?!


Persze megváltoztatni már nem próbálom, 30 felé is nehezen változunk már, nemhogy 70 felé. Nekem kellene kiásnom magam onnan mélyről, ahova bezártam magam...


Hálát adok a férjemnek és a két csodálatos gyerekemnek, hogy vannak nekem. De ki szeretném bontani a mellkasomban folyton érzett, de beszorult valamit, talán életöröm, nyíltság, lazaság, ki tudja mi akar kitörni, mióta eszemnél vagyok. De hogyan?!


Adjatok használható javaslatot légyszi...


 


 

  1. 2016. szeptember 21. 22:0917.

    Sajnos most jutottam csak odáig hogy vissza tudtam nézni a topikba. Köszönöm utólag is a tanácsokat sok jót írtatok!! Remélem sikerül a dolgokon változtatni valahogyan.


     


    Szép estét!

    előzmény:
    pannika:) (16)
    2016-08-29  19:33
  2. 2016. augusztus 29. 19:3316.

    sajnos ismerős a helyzet...


    nálunk annyival talán jobb, hogy anyukám erre rájött, és 35 év után elvált. De természetesen így is tartjuk a kapcsolatot, hiszem mégiscsak az apám. DE amellett, hogy az apám, és rengeteg dologban hasonlítok is rá, próbálom ( és talán már tudom is ) úgy kezelni, mint egy másik embert. Mintha nem is az apám lenne, csak valaki az ismeretségi körömben. Szépen végig gondoltam, hogy neki milyen kapcsolata volt a szüleivel, és a végén oda jutottam, hogy megsajnáltam. De már nem kapom fel azonnal, bármi közben, mert az apám hív, és nem ugrok, hogy megcsináljak valamit, ami úgyse lesz jó...


    Úgy kezelem, mint egy másik embert. Szerintem ez a legnehezebb az ilyen helyzetekben, hogy nem szabad piedesztálra emelni valakit mert az apád. Ő is csak egy ember,  úgy kell viselkedni, ahogy az ő viselkedése alapján egyébként viselkednél vele, és nem kell azért eltűrni mindent, mert az apád.


    Nekünk nagyon nagy harcaink voltak, kemény beszélgetések ( főleg telefonon ), és mostanra eljutottunk oda, hogy tiszteljük a másikat, és a ritka beszélgetéseink alkalmával majdnem egyenrangú felek vagyunk. Én legalábbis már ne érzem magam rosszul  :))


    Hidd el, ha kilépsz a játszmájából, már nem leszel érdekes, és sajnos anyukád továbbra is ott lesz neki, belőle meríthet majd erőt, ha te  nem hagyod tovább, hogy veled tegye.


     


     

  3. 2016. augusztus 29. 14:4215.

    ha nem anyukaddal elne akit te is es a gyerekeid is szeretnek azt mondanam sose menjetek hozza de igy ez nagyon nehez.


    Fogalmam sincs hogyan lehetne kezelni az ilyen helyzetet. ha visszakiabalsz , elrohantok stb akkor jelenet lesz amit senki nem akar.


    viszont ezeket a megjegyzeseket lenyelni nagyon nehez lehet.


    oszinten sajnalom hogy nem tudok semmi hasznalhatot mondani es azt is hogy ez el kell viselnetek.

    előzmény:
    pompidouenne (1)
    2016-08-26  21:49
  4. 2016. augusztus 29. 11:1014.

    Húú,  de nagyon igazak ezek a mondatok, ezeket szerencsére már nekem is sikerült megfogalmazni magamnak! Hasonlóan a topikindítóhoz, én is introvertált személyiség vagyok, szintén egy nárcisztikus apával....aki már nincsen 5éve az életemben. DE! Amíg élt is, felnőttként már eljutottam arra a szintre, hogy nem próbáltam megfelelni az elvárásainak, mert az képtelenség lett volna! Tehettem volna bármit, abban mindig talált volna kivetnivalót. Ezért inkább megpróbáltam megérteni a tetteinek és az emberi viszonyainak a mozgatórugóját és bizony rá kellett jönnöm, hogy bizony ő csak sajnálni való. Innentől kezdve,  - nagyon nehéz volt sokszor -, de próbáltam a lehető legnagyobb szeretettel fordulni felé. És rengeteg kérdés is felmerült bennem, hogy ő vajon rájött belül, érzi magában, hogy a hihetetlenül keserves, önző életének csak ő maga az okozója? Talán, ha előbb nem, de a halálos ágyán megvilágosodott róla, hogy milyen sivár, siralmas élete is volt.....kizárólag saját maga miatt.

    előzmény:
    cosmopolita123 (12)
    2016-08-27  11:09
  5. 2016. augusztus 27. 15:5813.

    Még egy jó darabig biztos nem fognak megszűnni a sértő megjegyzések, akármennyire éretten reagálsz, akármennyire bölcs válaszokat adsz. Az ember nem szeret változni, de azért megteszi, ha valami erre kényszeríti. Valamit viszont már kezdetben észre fog venni:


    1. Nyugodtan reagálsz a megjegyzéseire


    2. Tisztában vagy vele, hogy rendben vagy, hogy értékes vagy, attól függetlenül, hogy ki mit mond


    3. Megadod neki a tiszteletet, attól függetlenül, hogy a viselkedése erre érdemessé teszi-e vagy sem


     


    Azért tudsz majd nyugodtan reagálni, mert minden egy forgatókönyv szerint megy, biztos lehetsz benne, hogy ő mindent úgy mond és tesz, ahogy mindig is. Fel tudsz rá készülni. Nem ér meglepetés.


    A harmadik pont egy kicsit paradox, de nagyon lényeges. Van egy olyan érzésem, hogy atyád nem tapasztalhatta meg milyen az, amikor valaki tiszteli őt. Erre a tapasztalatra egyszerűen szüksége van, hogy ő is hasonlóan tudjon viselkedni másokkal.


    Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a viselkedését elfogadod. Nem is kell, nem is szabad, mert az egyszerűen elfogadhatatlan.


     


    Ami a kérdéseket illeti, tényleg előre ismered a válaszait :-)


    Ami neki evidens, amit "már tudni kellett volna", az neki egyértelmű, neked vagy bárki másnak nem biztos, hogy az. Ilyenkor érdeklődve, rácsodálkozva felelhetsz vagy visszakérdezhetsz, hogy "Nem is gondoltam, hogy ez ilyen egyértelmű.", vagy "Most, hogy mondod, már tudom. Legközelebb ezt a kérdést már tényleg nem kell feltennem." vagy "Kiváló megfigyelő vagy, Apa! Látod, ezt észre sem vettem." Rengeteg hasonló kérdést ki lehet találni, ennek csak a fantáziánk szabhat határt. Annak van csupán jelentősége, hogy a válasz nem lehet indulatos, és a sértő állítást nem szabad tagadni. A másik fél pont erre számít, és erre van szüksége, hogy a játszmát folytatni tudja.


    Kitartást az erőszakmentes kommunikációhoz! Sikerülni fog!

    előzmény:
    pompidouenne (9)
    2016-08-27  09:57
  6. 2016. augusztus 27. 11:0912.

    fogadd el olyannak, amilyen, hisz "ő a legtöbbet tette, ami tőle tellett"- Na ezt nem!!!! Már bocsnáat!!! Valaki sért, támad és fogadd el, mert ez volt nála max? Nálad meg az, hogy te is emberi lény vagy, nem érsz kevesebbet senkinél, és foagdja el azt, hogy az ilyesmit nem tudod elfogadni. Mert ez mér nem fér bele! Ennyi. Ha nem esik jól valami nem szabad elfogani, mert magad gyilkolod vele!


    Egyébként én is tudnék mesélni gyerekkoromról édesapámról (Isten nyugtassa), arról, hogy mennyire dícsért és hogyan :D, sőt, rokonokról is (anyámat mindig lenézték ezért engem is, és kicsinek anya is igyekezett megfelelni a rokonoknak ezért a "szárolt" rokonok kölyke is különb volt nálam, persze), csak bennem nem alakult ki megfelelési kényszer. TUDOM, hogy bármit teszek, bármit érek el, mindig alja leszek, egy "mutáns" aki nem tartozik sehová és ugyan vegyem megtiszteltetésnek ha egyáltalán szóra méltatnak, én meg mindeig kedves voltam mert hiszem természetes, hogy lenzének, meg ennyi vagyok, ezt érdemlem, így is kedves tőlük, h néha beszélgetnek velem. Eleinte nagyon rosszul esett, aztán rájöttem, hogy nagy hibát követek el, sőt, igazságatalnságot önmagammal szemben ha ezeknek a frusztrált, lelkilek súlyosan beteg embereknek a véleménye alapján ítéletm meg magam. Tudom, hogy miért dolgoztam meg, milyen körülmlnyek között és mit értem el. Tény, Senki sem veheti el tőlem. Tény az is, hogy ezek az emberek valójában loserek, rosszindulatra és mások alázására van szükségük, mert annyira nincs önbecsülésük-így támogatják meg (keresd ki a google-rosszindulat címszó alatt). Úgy képzeld el őket mint egy súlyos fizika hibával rendelkező emberkét, csak az ilyenek carabb helyzetben vannak, mert ők lelkileg nyomorékok. Tedd meg magadnak azt a szívességet, hogy elkerülöd amennyire lehet, mert fertőznek, a terheiket meg hagyd meg nekik, és soha ne fogadd el a véleményüket és ítéeltüket mert azzal magadra veszed elcseszett érzésvilágukat. Az önzés tény náluk, de az, hogy tökéletesnek látják magukat, álca. Valójában annak látják magukat ami, és ha valki jobb náluk, emberilleg, morálisan, akárhogyan azt gyűlölik. Tudom, hogy nem könnyű mert édesapádról van szó, néha látogatni kell, és biztosan fáj is hogy ilyen, de inkább sajnáld, minthogy félj tőle. Nincs föltted hatalma, a múlt meg elmúlt ha az emélke nem is. Most már önálló vagy, van aki szeret, remélem te is szereted magad, szabad vagy ;)

    előzmény:
    pompidouenne (1)
    2016-08-26  21:49
  7. 2016. augusztus 27. 10:5311.

    Szia! Én is introvertált vagyok. Én is sokat olvastam a szeméyiség típusokról, konyha pszichológia szinten, és az olvasottak után úgy tudom, hogy az introvertált emberek idegrenszere érzékenyebb mint az extrovertáltaké. Vagyis egy extrovertált 10 annyi ingert "vesz fel" a környezetéből mint egy introvertált, ezért vagyunk mint visszahúzódóbbak ők pedig "partiznak", "buliznak". Mi olyanok vagyunk mint egy érzékeny komputer, vagy mint a terminátor 1-ben a gép amikor a film végén a csaj bekapcsolta az összes gépet a gyársépületben :D, számunka sok az inger, az információ, és összezavarodunk, az extroveráltaknak meg kevés. Mi szeretüni mindent/mindenkit megismerni, elemezni, mint egy kísérleti egeret, hogy ismerjük az okokat és összefüggéseket. Kevsébé vagyunk felszínesek, "mélyérzésűek" vagyunk. Ez a hasznunk. Az extrovertált ember mindig a külvilággal akarja megoldatni az életét, más emberekkel (család, szerető, férj/feleség, kollega), míg mi magunkba nézünk (ők SOHA), és magunkban keressük a probléma okát és a megoldást is. Ezért vagyunk kevéséb kiszolgálatottak másoknak, és kevésbé kihasználhatók is. Az extovertált, mivel mindig másra apellál, ezért erősen kszolgáltatja magát más  kénye-kedvének. Belőlük van több (99%)-olyanok is az embereki kapcsolatok. Mi, pl. ha bajunk van, vagy frusztrációink vannak, elemezzük akéár saját magunkat is, és az eredmény föggvényében megoldást keresünk, az extrovertált, mivel önmagváal szembenézni nem mer/akar (fájdalmas is néha) mindezen lelki problémáit a másikon (raja kívülálló világon) akarja kiélni, leverni, megbosszulni, akármi, mert ettől pillanatnyilag megnyugszik. Mi könnyebben elfogadjunk megunkat, mert nem akarunk mindenáron mással versenyezni, meg "csakazért is jobb vagyok"-ot bizonyítanui, míg az extrovertáltak igen, mivel az önértékelésüket a külvilágben elért "helyezésük" illetve mások ítéletei határozzák meg. Szal iszonyatosan érzékenyek (HA és amennyiben róluk van szó) és sebezhetők. Persze a legtöbb emberke extrovertált ezért ritkén kajpák meg egymástól a hódolatot, mivel mindegyik "több és különb" akar lenni a másiknál, tehéát még véletlne sem dícsérné  meg a másikat, ezzel szemben ha a másik jó valamiben akkor rögtön irigy lesz, és rosszindulatú, és vice versa. Szóval nem lehet könnyű nekik.

    előzmény:
    pompidouenne (1)
    2016-08-26  21:49
  8. 2016. augusztus 27. 10:3210.

    Azt érzem, hogy vele kapcsolatban még mindig gyerek vagy, így éled meg a dolgaidat. Tudom, hogy nagyon nehéz ezen változtatni, legalábbis el tudom képzelni, mégis azt javaslom, próbáld meg! Tudatosítsd magadban, hogy te már egy felnőtt ember vagy, pontosan úgy, ahogyan ő. Szülő, feleség, önálló ember. Ha csak egyetlen szituáció alatt végig tudatosan így fogsz viszonyulni hozzá, már meg fogod érezni a különbséget. A fölényes, másokat lekezelő ember akkor tud ilyen maradni, ha van hozzá alattvaló. A kisherceg is járt a király bolygóján, aki szintén nem lehetett volna király, ha valaki szolgaként kezelte volna. Szóval első lépésként én azt tanácsolnám, hogy csak egyetlen szituációban viselkedj teljesen másképp, ahogy eddig, legyél te is Felnőtt, sőt, ha képes lennél rá, akár legyél még lekezelőbb nála is. Figyeld a reakcióját! Csodálkoznék,ha a meglepetéstől nem reagálna másképp ő is. Aztán ha az első lépés megvan, akkor már könnyebb lesz a többi. 


    Ne félj tőle! Mit tud már ártani neked? Ha józanul belegondolsz, már te vagy az, aki többet árthatna neki, ha akarnál. Ezzel a tudattal kérdezz majd egyszer vissza, amikor lehülyéz. 

    előzmény:
    pompidouenne (9)
    2016-08-27  09:57
  9. 2016. augusztus 27. 09:579.

    Köszönöm szépen. Nagyon jókat írtál! Ki fogom próbálni a kérdésfeltevésre vonatkozó javaslatokat is, bár egy válaszra már most számítok. Arra, hogy szerinte hogyan kellett volna máshogy kérdezni, azt mondaná, hogy fel sem kellett volna tenni a kérdést, mert ezt már tudni kellene.... :-) :-( "Ha nyitott füllel, szemmel járnál a világban, tudnád"

    előzmény:
    Wehrwölfin (8)
    2016-08-27  01:46
  10. 2016. augusztus 27. 01:468.

    Egyik nap olvastam egy cikket az introvertált embertípusról. Be kellett látnom, hogy 80 %-ban igaz rám, bár a munkám pont olyan, amit kiemelt a cikk, hogy na azt egy ilyen ember aztán sosem végez :-) Én mégis szeretem és jó is vagyok benne. Aztán tovább rágtam magam a témán - jó kis introvertált módjára :-)- és feltettem magamnak egy csomó kérdést. Vajon miért van ez a befelé fordulás, miért is nincsen sok barátom, mi a baj velem? Miért kíséri át az életemet a szorongás, miért nem tudok laza lenni? Annyiszor megfogadtam, hogy másnaptól fütyülök mindenre, mindent lepergetek magamról, mindig vicces és kedves leszek. Aztán azóta sem tudok csak úgy csettintésre megváltozni.


    Eszembe jutott, hogy ha hazamegyek a szüleimhez, akkor folyamatos stresszben vagyok. Persze nem nagyon ronyózósan, de belül mélyen mindig a seggemben a zabszem. És végül is ez mindig is így volt. De miért, miért? És rájöttem. Olvasmányaim alapján apám egy nárcisztikus ember, akinek egy valaki tökéletes, saját maga. Hozzá nem érhet fel senki. Ezért volt, hogy a kérdéseim jó részére nem válasz, hanem:- Hogy lehet ilyen hülyeséget kérdezni? -volt a felelet. Sajna nem születtem azzal a tudással, amivel ő rendelkezett akkor, de ezt ő sosem tudta megérteni, mert ő már 4 évesen felnőtt fejjel nézte a világot...


    Én persze valamilyen szinten tudom már kezelni a helyzetet, most a gyerekeim vannak abban a korban, hogy kezdenek elfordulni a papától. Gyanítom, hogy párszor megkapták a "hülye" jelzőt és azt a nézést, amitől görcse rándul a gyomrom ma is... És apám féltékeny anyámra, hogy miért repülnek felé a gyerekek, felé miért nem..Persze, tudom, nagyon jól tudom, hogy ő is tulajdonképpen szenvedő alanya a saját szülei példájának, akik mindennek voltak mondhatók a szememben, csak nagyszülőknek nem... Apámnak nem volt gyerekkora...


    Ha odamegyünk a gyerekekkel, akkor bennem a félsz, mikor mond vagy tesz valamelyik olyat, ami nem fog neki tetszeni...Volt, hogy rászóltam, kikértem magamnak, hogy lehülyézze a gyereket egy csupán gyerekes csínytevésért...Vagy megvédtem anyámat, akire rászólt azon a pengeéles hangon.. Emlékszem, hogy egyszer azt kiabálta gyerekkoromban, hogy itt még vér fog folyni, mikor anyám valamiben ellenszegült...


    Vér nem folyt szerencsére sosem, s azt hittem a légkör is meglepően jó sok más családokhoz képest, hisz ritka volt a vita. De ez a "vigyázz-ban állás" mindig megvolt...


    Lehet, hogy ezért volt/van állandó megfelelési kényszerem? Lehet ezért kesergek azon, hogy még mindig nem vittem véghez valami nagy dolgot, amit ő várt volna tőlem? Valamit, amivel kitűnök mások közül? Lehet ezért nem tudok feloldódni igazán szinte sehol, csak a saját kis családom körében? Lehet ezért nincs, csak 1-2 barátom, mert taszítom őket ezzel a lazátlansággal? Ezzel lököm magam abba a magányba, amivel ő is beletaszította saját magát?!


    Persze, fogadd el olyannak, amilyen, hisz "ő a legtöbbet tette, ami tőle tellett"- olvasom. De miért olyan átkozottul nehéz? Miért nem néz soha magába?Ha évekig magyaráznád az igazadat se érne célba a mondandód, mert lepörög a saját igazának burkáról?!


    Persze megváltoztatni már nem próbálom, 30 felé is nehezen változunk már, nemhogy 70 felé. Nekem kellene kiásnom magam onnan mélyről, ahova bezártam magam...


    Hálát adok a férjemnek és a két csodálatos gyerekemnek, hogy vannak nekem. De ki szeretném bontani a mellkasomban folyton érzett, de beszorult valamit, talán életöröm, nyíltság, lazaság, ki tudja mi akar kitörni, mióta eszemnél vagyok. De hogyan?!


    Adjatok használható javaslatot légyszi...


     


     

    idézet:
    pompidouenne (1)
    2016-08-26 21:49:21

    Kedves Pompidouenne!


     


    Introvertáltnak lenni természetes dolog, én is az vagyok, és nagyszerűen érzem magam így. Nem kell aggódni, minden rendben van veled; ilyen pontos önismeretet egy extravertált embernek sokkal nehezebb kiépíteni, kevésbé motivált benne, és ennek sokszor meg is fizeti az árát.


    Ami a barátokat illeti, sokkal fontosabb a minőség, mint a mennyiség.


     


    Atyád sokkal fogasabb kérdés. Megváltozni nem fog, felesleges ilyesmivel próbálkozni, főleg az ő korában, viszont van valami, amin igenis változtathat: az, hogy hogy áll hozzád. Úgy látom ugyanis, hogy keresi az ellenállást, ebbe tud belekapaszkodni, és eddig mindig meg is találta. Amint nincs ellenállás, nem működik többé az évtizedeken át gyakorolt program.


    Amikor valaki egy kérdést, viselkedést vagy személyt hülyének nevez, többnyire azért teszi, mert ő alapból mást tenne vagy kérdezne, és ami még fontosabb: mert tisztában van vele, hogy a másik erre sértetten vagy agresszíven reagál. Mert magát vagy mást védeni akar.


    Az ilyesmi provokáció, nem pedig kiforrott vélemény. Érdekes lehet kipróbálni, hogy mit mond, ha egy provokációt komolyan vagy szó szerint veszünk, anélkül, hogy az érzelmi tartalma eljutna hozzánk. Például olyan kérdésekkel és kijelentésekkel, mint "Hülye kérdés? Szerinted hogy kellett volna kérdezni?" "Jobb lett volna úgy feltenni, hogy...?" "Most, hogy mondod... Lehet, hogy inkább úgy kellett volna, hogy...", "Megbízom az értékítéletedben, Apa. Kifejtenéd ezt kérlek bővebben? Őszintén kíváncsi vagyok a véleményedre." Mindezt persze nem haraggal, sokkal inkább naiv rácsodálkozással. Kezdetben pont ez a része a legnehezebb.


    A sértés attól működik, hogy megértik és reagálnak rá. Akinek gyakorlata van abban, hogy a sértő szavakat ne értse, az olyan, mint Neo, aki kitartotta a kezét, és a rá kilőtt lövedékek megálltak a levegőben és lepotyogtak.


    Ezzel gondolom te is tisztában vagy, de egy nagyon nagyon fontos dolgot máris elértél az életben: kíváncsi vagy. Ez a tulajdonság többnyire már akkor kiveszik legtöbbünkből mire felnövünk, vagy talán még annál is korábban. A kíváncsiságot pedig nem lehet katonás rendbe állítani.


     


    Remélem tudtam segíteni.


     


    Üdvözlettel,


    Gertrúd (azaz Trude)

    előzmény:
    pompidouenne (1)
    2016-08-26  21:49
  11. 2016. augusztus 27. 00:017.

    Köszönöm, hogy az előző hozzászóló szavaival "volt erőd" elolvasni amit írtam és a választ is!

    előzmény:
    Lédienn (6)
    2016-08-26  23:40
  12. 2016. augusztus 26. 23:406.

    Szia!


    Nagyon szomorú amket írsz,ez egy segélykiáltás tőled.


    Azt hiába is írom,hogy apádat kellett volna,kellene kezelni,mert nagy problémák vannak vele. Ő azért tud túlélni,mert a saját pszichés problémáit,sérelmeit,kínjait a környezetén torolja meg,vezeti le és ennek ő nincs is tudatában. Közben persze tönkre teszi és megbetegíti a környezetében az embereket. Emiatt vannak neked is problémáid,nagyon jól látod!


    Az,hogy ezt te felismerted,nagyon sokat kellett magadon dolgozni,ami már siker,fél gyógyulás. Ez is egyik pozitívuma az introvertált típusnak! Egy jó szakemberrel,pszichológussal te könnyen rendbe tudnál,tudsz jönni.


    Az rendben,hogy ide írtál,tudsz erről beszélni. Ez jó,de ez nem elegendő a teljes sikerhez. Itt sajnos valószínű,hogy nem fogsz mindenkitől jóindulatú,segítő véleményeket kapni.


    Szerintem jobban jársz,ha keresel egy jó pszichológust is.

    előzmény:
    pompidouenne (1)
    2016-08-26  21:49
  13. 2016. augusztus 26. 23:245.

    Tulsagosan hosszu a topic indito szoveg, ero kell, h vegigolvassa valaki ..

    előzmény:
    pompidouenne (4)
    2016-08-26  22:54
  14. 2016. augusztus 26. 22:544.

    Maradok a barnás árnyalatnál, köszi! Más valaki?

    előzmény:
    sanyinak (3)
    2016-08-26  22:39
  15. 2016. augusztus 26. 22:393.

    Fehéret! :)

    előzmény:
    pompidouenne (2)
    2016-08-26  22:29
  16. 2016. augusztus 26. 22:292.

    Hú, most vagy már mindenki alszik, vagy fojtós a téma. Lehet, hogy egy "milyen lakkot válasszak?" kérdésre több hozzászólás adódna?

    előzmény:
    pompidouenne (1)
    2016-08-26  21:49

Címlap

top