Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Szia! Most olvastam a topikodat, szeretnék érdeklődni, hogy sikerült legyőzni a fájdalmadat és jelenleg hogy érzed magad a bőrödben?
Kedves Monika!
Hogy vagytok? Mi van Veletek? Irtam privit is. Nem szeretnek tolakodni. Maximalisan megertem a fajdalmadat.
Szeretettel: Nora
Kedves KN18!
Bocsanat, most tevedtem csak vissza ide. Nem gondoltam, hogy valaki valaszolni fog nekem. Nagyon koszonom a valaszodat es a reszvet nyilvanitast.
Teljesen egyetertek Veled. Nagyon sajnalom Edesapadat. O is elhetett volna meg.
A Szuleim mellettem vannak, de nem elek veluk, bar most nyaron sokat vagyok veluk. Sajnos, nem igazan tudok errol senkivel sem beszelni. Szuleim fajdalma nagyobb volt annak idejen. Ok a kistestveremet temettek el.
Nincs gyermekem. Neki van ket nagy lanya.
Szeretettel udvozollek: Nora
No látod ezek a dolgok amikre az ember talán sosem kap választ. Édesapám 65 évesen halt meg, nem dohányzott, nem ivott, és ha ma élne akkor azt mondanánk bio kaján élt. Emlékszem olyan szomszédunkra akit 24 év alatt egyetlen este sem láttam józanul hazamenni, az mégis majd 80 éves koráig élt.
Kinek kinek mi van megírva.
Egyedül vagy? közös gyermek?
Kedves Fórumozók!
Nem tudom, hogy még jár-e ide valaki.
Én 38 éves vagyok. Az én barátom, társam névnapomkor hunyt el. A diagnózis és a halál között 10 nap telt el. 1 hónapja fáradt, étvágytalanabb volt, kissé fogyott, de a munkahelyének tudtuk be. Az ember nem gondol mindjárt a legrosszabbra. Azóta teljesen összetörtem. Ilyen embert csak egy életben egyszer ad a Sors. Sosem fogom kiheverni. Azóta árnyéka vagyok önmagamnak. 61 éves volt, viszonylag fiatal. Egészségesen élt, mozgott, nem volt káros szenvedélye. Hirtelen és váratlanul történt. Ezt nem lehet feldolgozni. Még mindig beszélek "hozzá", várom a hívását, de tudom, hogy már ilyen nem lesz. Mindig mellette voltam, a nehéz időkben is. Egymásnak elmondtuk, megírtuk, hogy örökké szeretni fogjuk egymást. Nem értem, ha ott fent látják, hogy emberek őszintén szeretik egymást, akkor miért teszik ezt velük...
Mindenkit megértek, akinek nehéz. Én meg tudnék őrülni. Valahogy tovább kell éni, nagyon nehéz lesz. Átolvastam a tanácsokat, segítségeket. Mónikának írtam priviben is. Remélem, jól vannak.
Mindenkit szeretettel üdvözlök: Nóra
Kedves Monique!
Utolsó beírásod óta 2 hónap telt el . Nem találsz nyugalmat most sem ?
Az a seb melyet a rettenetes hiány okoz nem kezd gyógyulni ? Az természetes, hogy férjedhelyett nem keresel és nem találsz társat : De baráti szálak nem kerültek elő ? Nem kerestél a vallásban vigaszt ?
Keresd meg a neten Pál Feri írásait , beszédeit, hátha segítenek !
Jajjj, mennyire megértem én ezt, amit írsz. Én is mindige elhagyatottnak érzem magam. Mindenkinek van társa, családja - csak nekem nincs (legalábbis a mi családunkban. És én is úgy gondolom, hogy ha a férjem tudta volna, hogy mit "okoz" nekem - Ő is biztosan vitt volna!!!
En egyszeruen nem emlekszem az elso felevre. De nekem mas volt, egyedul voltam, nem fuggott tolem meg egy macska sem. Arra azonban kemyszeritettem magam, hogy mindig felkeljek, szepen feloltozzek, hajam, smink rendben, mondvan, ha egyszer nem teszem meg, vegem van, tobbe sohsem csinalom!!! Aztan muszaj volt a szamlakat intezni, bankba menni, vasarolni, meg akkor is, ha nem mindig főztem, azert mindig volt valami harapni valo. Aztan jottek az unokak, elvartak a finom, megszokott ebedeket. S Az jo, hogy talaltal egy megerto baratnot, sokat szamit. Azt hiszem, a tarsasagi elet orokre megszunt, egy evben egyszer, karacsonykor elmegyek a szokasos csaladi osszejovetelre, de rettentoen maganyosnak erzem magam. Mar most azon torom a fejem, hogyan mondjam meg nekik, hogy sajnos nem tudok elmenni, mert eppen fejfajas gyotor... De mikor arra kerul a sor, ott vagyok, mindig tobben leszunk s mindig elhagyatottnak erzem magam. Alig varom, hogy itthon legyek! Ha Ferj tudta volna, milyen gyotrodeseket okoz a halala, hát eskuszom, hogy magaval visz!
Kedves Bagoly!
Igen, régen nem jártam erre, mert már senki nem írt.
Az, hogy élem az életem - az sajnos túlzás. Tengődök. Ez nekem nem élet. Meg mindenféle terápiára is járok, de hát nem segít semmi, senki. Az ismerősök / barátok "cserbenhagyása" azért különösen fáj nekem, mert egyrészt alig voltak, másrészt ők ígérték maguktól, hogy mellettem lesznek. Én ez után a tragédia után nem tudok szinte senkivel beszélgetni az élet számomra már banális, apró-cseprő dolgairól. Meg hát az idilli teljes családokba én már nem férek bele. Nem tudok szembeülni sem velük, sem a helyzettel. Pedig próbáltam. De mindig menekülés, meg sírógörcs lett a vége.
Viszont "találtam" egy tündéri kolléganőt, aki nagyon mellettem áll.
Igazából az is gond, hogy a meghszokott munkát nem tudom végezni. Csak amit nagyon muszáj, annyit csinálok meg. A kertebe ki sem teszem a lábamat.
Abban viszont igaz (látod, ez az, hogy te érted, mert te is sajnos keresztülmentél ezen), hogy éjszaka meg álmatlanul vagy szörnyű álmokkal gyötrődöm.
Igazad van, barátságosnak és érdeklődőnek kellene lennem, és az ez előtti életemben én mindig az voltam. Nemcsak én gondolom magamról, hanem mások is mondták. De most ez a fájdalom mindent vitt. Ezt is, meg még sk minden mást. És biztosan sokan nem értik, de sajnos a gyerekek felé való odaadásomat is vitte ez az iszonyatos fájdalom.
Én nem nagyon tudok években, de még hetekben sem gondolkozni. Az számomra az örökkévalóság. De Te ebben tapasztalt vagy, tudom. Nekem ez a 6 hónap ezer év volt. És ezer éves lettem. Meg hát egy idegroncs
Próbáltam lépéseket tenni, de nagyon balul sültek el.
Lehet, hogy ezt sem csinálom jól.
Jaj de jo, hogy jelentkeztel! Sokat gondolok rad, meg Lujzisra is, vajon hogy' vagytok, mit csinaltok..? Latom, ahogy illik, eled az eletedet, mint en is es sokan masok, akik hasonlo helyzetben vannak.
Azt kerdezed, hogyan lehet tovabb elni? Igy. Reggel felkelsz es elkeszited a gyerekeidet, vegzed a megszokott munkadat. Este lefekszel es almatlanul forogsz az agyban, a gondolatok nem hagynak nyugodni. Vegyel tudatosan mely lelegzeteket... Probalj meditaciot, nem baj, ha nem megy, csak probalkozz! Meg egy-ket ev es mar mosolyogni is tudsz majd. Az ismerosok, akik tavol maradnak toled majd visszaternek, ha tudnak beszelgetni veled! Eroltesd! Ne a boldogtalansagodrol, mert azt mindenki ismeri, inkabb kerdezd oket az eletukrol. Mindenki szereti, ha vele foglalkoznak. Ha baratsagot keresel, legyel baratsagos es erdeklodo!
Vigyazz magadra, ne siess el semmit, tudod, egy-egy lepes minden nap , lassan, kenyszer nelkul!
Kedves Bagoly!
Megint olyan, mintha helyettem írnál. A bajban mutatkozik meg, hogy ki mennyit ér. Engem ismerősök közül rengetegen elhagytak. És bizony az a veszteség is nagyon fáj. Nem keresnek, nem válaszolbak, megszűntem létezni nekik. Nem akarnak velem beszélni. És sajnos a családunkban az a fehér holló, akikre számíthatok. Tulajdonképpen 2 ember. És az eygik nem is vérrokonom. De ők vannak, rájuk számíthatok. És nem is fizikailag, hanem lelkiiekben. Mert ez is nagyon fontos. Sőt! Nekem fontosabb a lelki támogatás, a megértés, minta a fizika segítség. Fizikailag elég sokat bírok, de lelkile, érzelmileg nagyon labilis vagyok. és miért is ne lennék az??? Amit Lujzis írt azzal is nagyon egyetértek. De rögtön ott motoszkál a kérdés, hogy amptáltan vajon hogyan lehet tovább élni? Hogyan? Tudom, hogy nem tudhatod a választ. Csak írtam...
És hogy hogy vagyok? Rosszul: nihil, kétségbeesés, magány, fájdalom a nap minden percében (nincs olyan dolog, amiről ne ő, és az elveszett életünk jutna az eszembe). Óriási csalódás emberekben, Istenben, magamban, az életben... Meg hát gyógyszerek. Azok valamennyire egyben tartanak. Kérdezz nyugodtan, szívesen válaszolok.
Kedeves Lujzis!
Segíteni én biztos nem tudok - sajnos. Minden szavaddal egyetértek. Lehet, hogy soha nem tudtam iylen pontosan leírni, de én is pont így érzem és gondolom - ahogy Te. És az is nagyon igaz, hogy senki, de senki nem tudhatja, hogy mit él át az ember, amíg vele nem történik meg. Én ez alatt az idő alatt iszonyú mélységeket jártam meg. És még mindig nem jobb, egy hajszállal sem. Sőt!!! Jobb lenn valami biztatót írni. De egy sorstársamnak nem hazudhatok (másnak sem szoktam).
Szeretettel: Monique
És nem lehet levenni mint egy cipőt.A szivemben marad örökké!
Sajnos sajat tapasztalatbol beszelek, nem sokszor szolok olyanhoz, amiben nincs valami tapasztalatom.
Beszelgessel itt. Meg akkor is, nincs nagy forgalom, ontsd ki a szivedet. Eszrevettem, a baratok, rokonok, hozzatartozok nem akarnak beszelni az elhaltrol, mintha attol felnenek, UJRA eszedbe juttatjak. Kerulik a temat, sokszor meg talan teged is! Ne zavartasson, ha ugy tetszik, emlitsd meg, hozz fel egy-egy epizodot vele kapcsolatban, emlekeztesd oket!
Vigyazz magadra, ne csinalj soha semmit elhamarkodottan, gyogyulgass! Udv.
Azt hiszem igazad van! Hisz ez olyan mintha levágták volna kezed,lábad. Annak is idő kell mig begyógyul a seb.Saját tapasztalatból beszélsz?
Talán az a baj,próbálom magam erősnek mutatni,de nem megy sokáig. Most sirni kell és gyászolni. És ha majd elapad a könnyem akkor talán könnyebb lesz.Az a baj,hogy beteg vagyok ,s egyedül nehezen boldogulok.Ő segitett nekem,kimélt és féltett. És az egészséges 3 nap alatt elment,én meg maradtam.Ha nem lennének a gyerekeim,nyilván feladnám,de láttam mekkora fájdalmat okozott az apjuk halála,nem tetézhetem a saját bajommal.De köszönöm jól estek a szavaid.Talán a legnagyobb baj hogy nincs kivel beszélgetni.Én eddig mindig meghallgattam ha valakinek gondja volt,és vigasztaltam.most senki nem kiváncsi az én fájdalmamra.De ilyen a világ,a bajban mutatkozik meg ki a barát,kire számithatsz.Sajnos pont azokra nem akiknek én már rengetegszer segitettem.És igy sajnos fáj a magány,nagyon fáj.
Legyen szép estéd,és köszönöm
Elarulok egy titkot: meg evek utan is ő jut eszedbe mindenrol, akarhova nezel, nyulsz. Vele kelsz, vele fekszel. Semmi nem segit, ne is probalkozz, eld az eletedet a legjobb belatasod szerint, soha semmit ne siess ess, ne kenyszeritsd magad. Ha ero kell a holmijainak elrakasahoz, vagy elosztogatasahoz, akkor ne csinald. Majd eljon az ido, mikor magadtol megteszed. Vedd ugy, hogy most egy nagy, nyilt sebed van es nagyon ovatosan kell bannod vele, mert a legcsekelyebb dologra is ujra, fajdalmasan felszakad. Ha sirnod kell - sirj. Az embernek a konnyei soha nem fogynak el!
Ez szép!
Szia!
Köszönöm.Igazad van ,sokan irtak már tanácsot.De sajnos ezek nem segitenek. Tegnap egy ismeretlen irt pár szót,és azt hiszem neki van igaza!
Csupa biztatást írt,hogy nem csak vissza kell nézni,hanem megkell próbálni előre is.
Próbálkozom,igaz még kevés sikerrel,igaz most még bárhova nézek ,nyúlok ,mindenről Ő jut az ezsembe.
Azon gondolkodtam,talán elkellene kezdeni a holmiját elpakolni,elajándékozni.
Most ehez próbálok erőt gyüjteni.
Szép napot.
Sziasztok
Nekem is pont egy hónapja meghalt a férjem. Hirtelen,váratlanul,Ő aki soha nem volt beteg. És itt maradtam én aki beteg és segitségre szorul/na/! Olvastam a hozzászólásokat. Hát lehet az észt osztani,de amig az ember ezt nem a saját börén tapasztalja ,addig nem is érti meg. igenis hatalmas űr marad,és az ember lánya elveszettnek érzi magát. Elöször felse fogja mi történt,aztán nem akarja elhinni.Ezután jön a tagadás hogy ez velem nem történhet meg. De igen,bárkivel bármikor.Most kezd bennem is tudatosulni hogy itt maradtam egyedül.És jön a szörnyű magány,elhagyatotság érzés.Nappal még megvan az ember,mert csinálja a dolgát,próbál egyedül helytállni.Nem mutatni a fájdalmát a gyerekeinek,mert minek őket még jobban elkeseriteni.Nem kell hogy még értem is aggodjanak. De jön az este,az éjszaka és a szived meghasad a fájdalomtól! És nincs senki aki segithetne.
Van valaki aki már régebb óta van ebben a helyzetben?
Hogy éltétek túl,hogy lehet ezt elviselni?
Valaki valami jó tanáccsal tud segiteni?
Lujza
Moni, már senki nem tud (es nem is akar) tanacsot adni, mert minden hiaba, ezt neked kell elviselni es segiteni magadon. Nem mondhatjuk, hogy vegyel be ilyen bogyot, olyan bogyot es minden megoldodik, mert ez nem igaz. NYUGODJ bele a valtoztathatatlanba. Ez tortent, mese nincs. Felhaborodtam, mikor azt hallottam, az ido segit, mert hosszu honapokon kerestul nem segit sem ember, sem Isten. S kepzeld, az ido segit. Lehet, hogy belefaradsz a sirasba, belefaradsz a fajdalomba, de lassan, nagyon lassan enyhul es eszre sem veszed, de agyszercsak magadhoz tersz. Van 3 gyereked, ne azon sajnalkozzal, hogy elveszitettek az apjukat, azon igyekezz, hogy valamennyire karpotold! Kenyszeritsd magad, hogy minden nap beszelj veluk, mindegy mirol, ha az emlekek nagyon fajnak, ne azokrol - a mindennapi dolgokrol, akarmirol. Istenbizony csodallak, amiert lelkierod volt par napon belul segitseget kerni - ez azt mutatja, eros vagy, igenis, meg tudsz allni a labadon.
Én azt gondolom, hogy amit Monik leír, az úgy van.
Sajnos éppen ez a gond, hogy folyamatosan ugyanazokat a dolgokat írja le, és egyszerűen nem hogy nem tud, hanem nem is akar semmi felé elmozdulni.
Ez így nagyon kényelmes és egyben nagyon önző viselkedés.
Talán furcsa, hogy önzőnek jelzőzöm, de az. Csupán akörül forog a téma, hogy ő mit érez, és hogy ő milyen sajnálatra méltó, hogy ő nem tud, hogy ő mennyire vágyja, hogy ne legyen magányos.
Egy szóval azt szeretné, ha vele foglalkozna a környezete. És mindegy, hogy ezért milyen árat fizet akár ő, akár a környezete. Mert ezt mindenki megsínyli.
Szvsz csak próbálkozik szegény, meddig mehet el a türelmünkkel... Hiszen amit az ú.n. jóakarói mondtak itt neki idejüket és együttérzésüket nem kímélve (holott gondolom mindegyiküknek megvan a maga megoldandó napi gondja-öröme), hányja le magáról, mint a fal a borsót.
El tudtok képzelni élő embert, aki -- állítólagos csodalény exen kívül -- el tud viselni ennnnnyi tehetetlen szenvelgést???!!!
Monik, ezzel a beszéddel csodálkozol, hogy magányos vagy?
Mindenkinek megvan a maga élete keserve, mégis hogyan gondolod, hogy még a te bánatodat is szeretné magának?
Szegény gyerekek (már ha léteznek)
Mondjuk apa léte mellett sem szerencsés nekik egy ilyen anyamodell.
No, ez már sok nekem. Mondjuk idáig is az volt.
Nekem ez már kamuszagú.
Pontosan.
De erre már ki sem akartam térni, mert sajnos aki így vélekedik a saját "jóindulatáról", annak ez eszébe sem jut, és ha valaki erre felhívja a figyelmét, még zokon is veszi.
... és olyan megható szerep az irgalmas szamaritánusé, lehet benne sütkérezni -- a pokolhoz vezető út is jóakarattal van kikövezve...
Liventával egyetértek abban, hogy aki sajnálkozó hsz-t ír, az csak még jobban megerősíti a fájdalmat.
Még azok a hsz-ok is tele vannak fájdalommal, akik valamiféle bátorításfélét szeretnének közvetíteni.
Van aki úgy ír, hogy segítséget kell kérnie, aki majd kihozza ebből az állapotból.
Mégis ki az, aki egy embert kihozna abból az állapotból, amibe maga helyezte bele magát? Ez független attól, hogy miből kifolyólag.
A segítség is akkor segítség, ha az, akinek arra szüksége van, maga is úgy ítéli meg, hogy köszöni szépen, elege van már a ebből az állapotból, ahonnét nincs kiút, legfeljebb még lejjebb.
Ugyan a segítség szót használom, de gyakorlatilag inkább a támogatás lenne a helyénvaló, hiszen a segítség egy magatehetetlen esetében állná meg a helyét.
Támogatni pedig úgy lehet valakit, ha az, aki támogatja, erősebb annál, akit támogat.
Tehát aki úgy ítéli meg, hogy képes Monik hóna alá nyúlni, hajrá, csak gondolja meg, hogy felfelé vagy lefelé halad a támogatásával?
Túláradó jóindulatotoktól csak azt nem veszitek észre, hogy míg vele zokogtok, a gyászoló csak egyre mélyebbre süllyed a passzív önsajnálatba.
Kimozdulni majd akkor fog kilátástalan helyzetéből okos támogatással, ha rájön, hogy mindenki önmagában hordozza a probléma megoldását.
Hogy valaki ne váljék magányossá, az akkor kezdődik, amikor még nincs baj és ő maga hajlandó másokat megérteni, mások segítségére lenni.
Kedves liventa!
Azért ez a reagálásod mintha egy kissé erős volna egy emberről, akit feltételezem nem is ismersz csak annyit tudsz róla, hogy mindössze 1 hónappal ezelőtt elveszítette a férjét, aki még csak 39 éves volt, nem 89, ezzel szinte derékba tört 5 ember élete. Egyáltalán nem tartom furcsának, ha még nem sikerült feldolgoznia, inkább azt tartanám furcsának, ha ennyi idő alatt csak úgy átlendült volna rajta.
És igenis lehet valaki sok ember közt is magányos, szerencsés vagy ha te nem közéjük tartozol.
Valószínűleg te valami csodagyereknek születtél.
Ezennel be is fejeztem veled.
Üdv