Fórum - "A mi helyünk"

Ezt a megállapítást néhány hónappal ezelőtt én is megkaptam tőled, hasonló megfogalmazásban, az általam nyitott topikban, emlékszel?

Akkor nem lett igazad, mert azóta is együtt vagyunk, és működik a házasságunk:)))

Az életünk nem színház (lehet, hogy a tiéd igen) ez nem egy színdarab, hanem a VALÓSÁG, igazi emberekkel, és gyerekekkel!!!

Kedves Szőlő!

Mesélek neked...

A főiskolás éveim alatt toppant be életembe az első igaz szerelem, boldog éveket töltöttünk együtt, fiatalok voltunk, tele tervekkel, reményekkel, álmodoztunk a közös jövőnkről... menyasszon lettem, és közeledett az esküvőnk időpontja, mikor a kedvesem elkövetett egy hatalmas hibát,amit én nem tudtam neki megbocsátani.

26 éves voltam akkor, és mikor szakítottunk ott álltam, összetört szívvel, és úgy éreztem, soha többé nem fogok senkiben megbízni, hinni, szeretni... megváltozott az életem. Ő nem akart elveszíteni, bennem viszont a büszkeség legyőzte a szerelmet,  és a fájdalom amit okozott, hatalmas sebet ütött rajtam, egy sebet, ami évekig sajgott, és nehezen gyógyult.

Én egy falat emeltem magam köré, amin nem tudott áthatolni senki, és úgy szerveztem az életem, hogy legyen egy értelmes cél, ami kitölti a napjaimat, és  lefoglalja a gondolataimat.  A munkámban nagyon sok örömet találtam, de az esték mindig nehezen teltek, ezért lefoglaltam magam, elkezdtem gyerekekkel foglalkozni, akik rengeteg örömet adtak, csak mindig azt juttatták eszembe, ha akkor, ott nem úgy történik ahogy, ma már talán én is boldog anyuka lennék...

A Kedvesem többször szerette volna megbeszélni, újrakezdeni, és hitt abban, hogy a szerelmünk elég erős, és én a végén megbocsájtok. Györtődtünk mindketten, és én nem mertem vele találkozni, mert tudtam, annyira szeretem, hogy sírva borulnék a karjaiba... 

Aztán a reménytelen várakozás után felült a repülőre, ami elrepítette egy másik földrészre, úgyhogy azóta egy óceán választ el minket egymástól... azóta is ott él, soha nem nősült meg, nem születtek gyerekei.

Egy időben rendszeresen e-mailezgettünk, tudtuk, mi történik a másik életében. És eljött az a fázis is, amikor már nem fájt, ha rá gondoltam, mikor a szívembe már egy másik férfinek is jutott hely, de ez nagyon hosszú folyamat volt. 

Amikor szakítottunk, úgy éreztem, ez azért történhetett meg, mert én szerettem jobban, viszont az életünk azóta megélt eseményei inkább azt sejtetik, én tovább tudtam lépni,és megtaláltam a boldogságot, neki ez nem seikerült. 

A nők jöttek mentek az életében, de egyiket sem szerette olyan szerelemmel, mint engem. És évekig abban reménykedett, hogy egyszer ott folytathatjuk, ahol abbahagytuk.

Mikor  a kisfiam megszületett, azt hiszem, talán akkor engedett el, akkor tudatosult benne, hogy itt már nincs tovább várni, nincs miben reménykedni.

Többször kérte, üljek fel a repülőre, és ő várni fog rám, ha akkor amikor találkozunk, még érezzük a varázst, ha még hevesen ver a szívünk, ha remeg a lábunk, mikor meglátjuk a másikat, akkor még nem múlt el! Ha már nem érzünk semmit, legalább tudjuk, de ezt meg kellett tennünk ahhoz, hogy biztosak lehessünk abban, mit veszíthetünk, vagy tudni fogjuk, hogy tovább kell lépnünk:))) 

Az az ember aki egyetlen ezred percig is szeret(és akkor itt még nem is beszélünk a szerelemről) valakit, még ha el is hagyják, akár gyerekkel, akár gyerek nélkül-képtelen lenne ilyen írást és megnyilvánulásokat produkálni.Sem dühből, sem sértettségből, sem fájdalomból, sem sehiogy.

Aki ilyen megnyilvánulásokat produkál, mint amit a topikinditó-nem csodálkozom, hogy igy alakult-ahogy.

a gyerekeket viszont nagyon sajnálom. 

ui: Ezen megnyilvánulások és írások alapján, megkockáztatom, hogy a topikinditó sosem szerette a férjét.-mert csak egy eszköz volt számára. 

Kedves mosolyka!

Nagyon rég nem olvastalak:)

A topikindító férje, valóban egy ember, akinek bizonyára vannak érzései... és pont ezek miatt az érzések miatt egy napon kisétált a családja életéből, magára hagyva a feleségét, és a két kisgyerekét:) azért, hogy ő boldog legyen valakivel, egy nővel, aki belibbent az életébe, és akivel talán most szárnyal, miközben a családja szenved:(

Milyen érző ember tesz ilyent két ártatlan kisgyerekkel,amikor megszülettek, ő is felelősséget vállalt, és egy napon úgy dönt, neki másik nő kell, és másik élet!

A feleség szenved, mert még mindig szereti, de áruld el, két kisgyereknek ezt hogyan tudod megmagyarázni? Hogyan jutnak túl rajta, ha jelenleg úgy érzik, az apjuk szinte megszűnt apjuknak lenni, ritkán látják, te pedig naponta szembesülsz azzal, mekkora törést okoz ez a helyzet a kicsiknek?

A férjed nem egy tárgy ahogy kezeled és ahogy beszélsz róla.

Érző, hús-vér  ember. 

" Ő változott, nem Én."

van még mit tanulnod, hogy mi az, hogy két ember együtt. 

Sajnálom:(((

Az írásodból azt érzem, még mindig szereted a férjed, erősen kötődsz hozzá, és nagyon nehéz így elengedned:(

A szerelem, a szeretet nem múlik el egyik napról a másikra, és a fájdalom, amit okozott, sokáig marcangol még, talán majd idővel enyhülni fog, de hosszú hónapok, talán évek is kellenek hozzá...

Tudom, milyen érzés elveszíteni a férfit, akivel az egész életedet tervezted, akivel a közös jövőt remélted, és ha a gyerekeidre nézel, talán bennük is őt látod...

Nem tudom, mi a jobb, elfogadni, és megpróbálni továbblépni, mindig csak a mai napra gondolni...

nem kell a jövőt feketére festeni, mert biztos tartogat még számodra boldogságot, sok sok örömet, új szerelmet, de ezt most nehéz lehet elképzelni.

Vagy még várni, reménykedni, talán mégsem kell, hogy ami valamikor nagyon szép volt, és oly sokat jelentett, ilyen csúfos véget érjen...

Tudom, hogy beszélnünk kell, de még nekem elég nehéz.

A gyerekekről pedig előbb-utóbb mindenképp le kell ülnünk beszélni.

Például, hogy nem kell minden alkalommal apró ajándék, fagyi, meki. Nem kell a kompenzációs csomag, nem kell szuperapunak lenni! Én meg leszek a sárkány anyu, aki nevel, korlátoz és nem visz mekibe.

Hjajj, csak baromi nehéz lesz vele beszélgetnem. Ma is mikor itt volt, és már 1 hete nem láttam....1 hét alatt felszívom magam, aztán jön és a gyomrom egy másodperc alatt ugrik diónyi méretre, a szívem meg a torkomban dobog....

És azt mondja, hogy Hogy vagy? őszintén érdekli!!! Hát őszintén mondom, 12,5 évet éltünk együtt......tán csak sejti hogy vagyok???

Ma volt a 6. házassági évfordulónk.

Tényleg nagyon szomorú, amiket leírsz, a gyerekeket nagyon megviseli, és nyilván téged is.

Viszont ezt nektek kettőtöknek kell megoldanotok, a kicsik érdekében, nem e-mailezgetni a gyerekekről a válásról, a vagyon megosztásról. 

Próbáljatok meg leülni, ketten, és megbeszélni, mondj el neki mindent, talán el sem tudja képzelni, mit élnek most át a gyerekek, min mennek keresztül, hiszen nem látja őket, nem beszél velük, nincs ott.

 Ti vagytok a felnőttek, nektek kell átsegíteni őket ezen a helyzeten.

Aztán üljetek le a gyerekekkel, tegyenek fel kérdéseket, és válaszoljatok nekik, nem kell belemenni a legapróbb részletekbe, de most bizonytalanságban élnek, mert nem tudják, mi zajlik körülöttük, és nem értik. 

Plusz a fiam azon aggódik, hogy szegény apa nagyon szomorú egész életében, mert egyedül lakni nagyon rossz, nincs aki játszon vele munka után, és nincs akinek esti mesét olvasson. Meg nem ehet a finom ebédből amit anya főz.

Hahh, most mondjam neki, hogy ugyan!!! apukád marha jól elvan egy másik feleséggel:) Ő is biztos finomakat főz és játszik vele munka után:)

Az a helyzet, hogy már emailben kérte, írjam le mi van a gyerekekkel, sokat sírnak e.

DE nem tudtam és nem akartam leírni, mégha vmi barátnőmnek mesélek róla, akkor is elbőgöm magam!!!! Nem akartam azt se, hogy azt higgye hogy a gyerekekkel akarom visszazsarolni.

De egy biztos!!!! ELKÉPZELNI SE TUDJA MI VAN VELÜK.

Pedig a fiam már legutóbb ordítva megmondta neki, hogy Akkor leszek a fiad, ha nem költözöl el! 

Annyira szomorú, a fényképével alszanak el, mert félnek, hogy elfelejtik aput. Meg félnek, hogy most ki vigyáz rájuk, hiába mondom, hogy ÉN, azt mondjk az apukák az erősek és ők vigyáznak a családra. És a kicsi fél, hogy egyszer én is világgá megyek:(

A statisztika valóban azt mutatja, hogy ezek a kapcsolatok, általában nem érik meg a válás kimondását. De mostmár komolyan kívánom neki, hogy töltse a karácsonyt egyedül az albérletében!!Még akkor se mondhatnám, hogy 1:1.

szerencséd volt és valszeg te is nagyon jól állsz a dolgokhoz , a párod meg időben ráébredt mit veszithet.

Drukkolok a topik indítónak hogy rendeződjön a kapcsolata  , mert bizony álltalában ezek az elköltözések és szerelmek nem szoktak fél évnél tovább tartani. Kivéve ha otthon már elviselni sem tudják egymást.

nagyon jól írsz és nagyon igaz amit írsz .

Köszönöm:)

Sajnos az én történetem nagyon hasonlít a topikindítóéhoz:(

Ezért teljesen átérzem, min megy most keresztül, és sajnálom a két kisgyereket is.

A különbség annyi, hogy a mi kapcsolatunk más irányba fordult, így szerencsére a válásra nem került sor.

Viszont volt időm átgondolni, mit, hogyan csinálnék, ha mégis bekövetkezne a legrosszabb.

A fájdalom sokféle lehet, és mindenkiből más úton tör elő, van aki olyankor dühödten üvöltözik, hisztériázik, nem szép látvány, (sajnos a barátnőméknél hatalmas cirkuszok voltak, és az akkor kétéves kislányuk ennek mind részese volt) de mivel láttam erre is példát, nem szerettem volna, ha erre nálunk sor kerülne.

Én inkább kisírtam, kibeszéltem magamból, aztán kiírtam, talán ez is segített abban, hogy megértsem, nekem is részem volt abban, hogy idáig jutottunk. És ha az ember felismeri és belátja, igen, hibáztam, változtathat, javíthat az életén, a kapcsolatán.

Azt kívánom a topikindítónak, hogy a férje ébredjen úgy egy reggel, hogy érezze azt, nem boldog ebben az új kapcsolatban, talán csak egy múló fellángolás volt, nem igazi érzelem, és tegyen meg mindent azért, hogy helyreállítsa a házasságát, és visszataláljon a családjához... és hiányozzanak neki annyira a gyerekei, hogy belássa, nélkülük soha nem lesz teljes az élete...

Ha mégsem így alakul, akkor legyen IGAZI APA, és tegyen meg mindent azért a két kisgyerekért, mert ő is FELELŐS értük, neki sem lehet mindegy, hogy most miatta szenvednek, érzik a hiányát!

Ezt találtam:

 http://www.pocaktoniesavalas.hu/index.php

Nagyon sajnálom... biztosan nagyon nehéz lehetett neked.

Elköltözik, te pedig egyedül aggódsz a kicsiért, legalább addig kitarthatott volna, míg a kislányotok felépül:(

Minél jobban "belemászunk" a történetbe, minél több részletet társz elénk, egyre inkább azt érzem, borzalmas, amit a férjed a családjával művel:(

Elszomorít, hogy egy apa, egyik pillanatról a másikra kisétál a gyerekei életéből, hetekig nem keresi őket, nem érdekli mi van velük.

Új életet kezd egy hölggyel, nem tud és nem akar lemondani az új szerelemről:(

Beleszeretett valakibe, tragédia, fájdalmas, megpróbáltátok, de ő már nem akarta veled folytatni... nehéz elfogadni, de ez a helyzet!

Viszont amit nem értek, a gyerekektől MIÉRT kell elszakadnia? 

Boldog azzal a másik nővel, de annyira elvette az eszét, és szívét, hogy a saját gyerekei már nem is érdeklik??? Felfoghatatlan...

Elköltözött, de a napjaiba miért nem fér bele, hogy törődik a kislányával és a kisfiával??? 

Én azt javaslom, üljetek le, és beszéljétek át... elég, ha te szenvedsz, elég, hogy teljesen felborította az életeteket, ne fordítson hátat a gyerekeinek! Hétvégi apuka akar lenni, vagy még az sem?

 Két három naponta töltsön el velük  pár órát, foglalkozzon velük, akár otthon, csináljon programokat, ne érezzék azt a kicsik, hogy ők már nem számítnak neki, hogy nem szereti őket. 

Ebben a korban még nagyon nehéz feldolgozni a szülők válását.

A sógornőm mondta, amikor nálunk elindult a lavina: "Lehetsz rá dühös, szenvedhetsz, de egyvalamit ne felejts el, ha válásra kerül a sor, tegyél meg mindent azért, hogy a gyerekek a lehető legtöbb időt tölthessék az apjukkal! Mert onnantól kezdve már nem rólatok szól a dolog, hanem róluk, és nagyon sok múlik az anya hozzáállásán.

A kisfiunk az utóbbi egy évben nagyon erősen kötődik az apjához. Sokat játszanak együtt, és ezek egészen más jellegű játékok, mint amikor velem van. 

Azt javaslom, próbálj meg beszélni a férjeddel, és mond el neki, min mennek keresztül a gyerekek... próbálja átérezni a helyzetüket, és segítse át őket, ezen a nehéz időszakon. Elvégre ő okozta, az nem megoldás, ha elmenekül a problémák elől, és hátatfordít az eddigi életének:(

A kedves hölgy pedig egy jó ideig maradjon a háttérben!

 Az apuka töltsön sok időt a kicsikkel, és biztosítsa őket arról, hogy igaz, hogy elköltözött, és nem lakik velük, őket nagyon szereti!!!Ez a legkevesebb, amit megtehet ebben a helyzetben!

Szia!

Olyan szép sorokat írtál a közös gyermekvállalásról.....

Bár én sosem mondom, hogy soha, ezt az ember egyszerűen nem jelentheti ki, de ez az, amit én sem tudok elképzelni. Amikor egy pár egymást szeretve közös gyereket, gyerekekt vállal, együtt örülnek annak, ahogy nő, fejlődik, aggódnak, ha beteg, együtt küzdenek, hogy midnenük meglegyen, és egyszer fontosabb tud lenni a család egységénél egy másik nő.

Látok olyan kapcsolatokat, ahol látszólag ez meg is van, de más tünetekből tudom, hogy a kapcsolat férges, így nem lepődnék meg egy hasonló fordulaton. De amikor az érzelmek mindkét részről mélyek és igazak, vajon mindez megeshet akkor is?!

És igen, mi van, ha meggondolja magát és visszajön. Az ember vajon képes lenne-e újra bízni, elhinné-e újra valaha, ha azt mondaná szeret, hisz a szívét korábban ellopta más?! Emlékszem még egy házasságom előtti csalódásra, majd belepusztultam, mit meg nem adtam volna, hogy ismét velem legyen, hogy úgy nézzen rám, ahogy napokkkal korábban, mert egyszer csak fogta magát és elment. De utólag, miután bőven túl voltam rajta, megláttam, hogy milyen is volt valójában, s hogy milyen jó, hogy megszabadultam tőle, s különben sem lett volna már semmi ugyanaz. Persze ott nem volt gyerek, meg semmi..

Sok erőt a topikindítónak!

Örülök, hogy nálatok ilyen hamar rendeződött a helyzet.

Ő pénteki napon mondta, hogy elköltözik, és utána hétfőn műtötték a lányunkat...

Nagy szükséged van most a családod és a barátok támogatására.

Ők bizonyára melletted állnak, és átsegítenek ezen a nehéz időszakon.

Egyébként nekem az első gondolat, ami megfordult a fejemben, az volt, hogy pakolok vissza a kocsiba, felkapom a két manót és indulok vissza a Szüleimhez... mert épp tőlük jöttünk haza egy hét után, amikor a párom beszámolt a nagy eseményről. Aztán rájöttem, ez nagy marhaság lenne, mert először is ez a mi otthonunk, ide köt minden, másodszor is, semmit nem beszéltünk meg, nem tudom, mi lesz velünk.... igazából semmit nem tudtam...

Viszont egy hónapig kerültem a férjem, ha dolgozni ment, sokszor sírtam, a gyerekekkel aludtam a kislányunk szobájában. A családból a bátyám és a felesége tudott a történtekről, a barátnőmnek is elmeséltem, sokat beszéltem velük...

Aztán nyitottam egy topikot, ami szintén segített, mert rájöttem, nem csak én vagyok ilyen helyzetben, nagyon sokan éltek át hasonló fájdalmat, sőt, van ennél sokkal rosszabb helyzet is.

A kisfiunk váratlanul megbetegedett, soha nem volt még lázas, akkor pedig közel negyven fokig felment a hője,  egész éjjel virrasztottunk, együtt, és aggódtunk a kicsiért, azt hiszem, talán mind a ketten akkor jöttünk rá, mi az igazán fontos, és mi a leglényegesebb az életünkben, a családunk, és már nem akartuk elveszíteni! Semmi más nem számít, mert nincs ennél erősebb kötelék!

Gyanús lett neki egy telefonbeszélgetés... ezért kíváncsi lett, megpróbált utánanézni, és aki keres az talál (sajnos)

Ha nincs kétely a topikindítóban, ki tudja, mikor mondta volna el a férj, vajon sor kerül akkor is a vallomásra, ezt nem tudhatjuk.

Lehet, hogy nem volt túl szép dolog, de utána elmondta, azt hiszem, ebben a történetben nem a topikindítót kellene bírálni...

Egyébként én is nyitottam egy topikot, még márciusban... kaptam rengeteg segítséget, hasonló helyzetben lévőktől... de volt sok huhogó, sőt elég durva dolgokat vágtak a fejemhez:( 

Én is megkaptam, hogy miért veszem fel a telefont, ha nem engem keresnek, és még cifrábbakat is:(

Ne egyezz  bele, hogy vigye az "egészséges" gyereket, két okból !

Ha képtelen a beteg kisgyereket elviselni, nem éreztetni vele, hogy ő beteg, akkor alkalmatlan az egészséges helyes nevelésére is.

A két testvért egymás szeretetére, segítésére kellene  nevelni, ami külön nem megy. Sok párt összekovácsol egy beteg gyerek, de hallottam már, hogy van akiket elválaszt.  Legalább a testvérek maradhassanak együtt,aki nem bírja a helytállást, menjen egyedül.

Így van, sunyi dolog volt belenézni. Azonnal írtam is neki egy sms-t, hogy olvastam az emailjeit. Azonkívü Ő tudta, hogy ismerem a jelszavát, és azt mondta, már el akarta mondani mi van, mert nem bírt titkolózni, de nem tudta elmondani és végülis örült, hogy megnéztem. ÉS örült, hogy "újra tudtunk kezdeni".

Mindegy már, kár azon keseregni, hogy mit hogy kellett volna csinálni, biztos lehetett volna okosabban, mint ahogy én csináltam.

De úgy éreztem, ez már a van sapkája nincs sapkája kategória volt, akármit csinálhattam, már minden zavarta meg idegesítette.

Igen, Ti az én verziómat ismeritek. A közös ismerőseink is az Én verziómat ismerik, az Ő haverjai meg az Ő verzióját ismerik. És gondolom mind bólogat neki, hogy igazad van, hog ettől az undok, idegesítő feleségtől megszabadultál:)

Egyszerűen azért, mert nem akarom, hogy lássa rajtam, hogy kivagyok... Azt szeretném, de lehet, hogy naivság, hogy ha már ő ilyen lazán átlépett a kapcsolatunkon, akkor azt lássa, hogy én is és nem sírok utána. Nem akarom még ezek után hájjal meg zsírral kenegetni, hogy megint a padlón van miatta vki...

de ez már lehet h az én hülyeségem:P

Ez nagyon nem volt egyenes lépés az ő részéről:(

Gyáva megfutamodás, egy hirtelen elhatározás... 

Hogy derült ki, elmondta, gyanakodtál?

Mennyi idő telt el a kiderült, és megpróbáltátok óta?

nem , valóban nem... csak itt megint előjönne a szív és az ész...

de nem vagyok abban a helyzetben, hogy ilyeneken kelljen gondolkodnom. Ma két hete, hogy elköltözött... Azóta nem tudok róla semmit... Egy helyen dolgozunk, kétszer láttam.

És az a baromi nehéz, hogy marha erősnek kell látszanom mindig, hogyha esetleg összefutnánk ne lássa, hogy szenvedek, hogy összetört, mint egy ropit...

Hát ez nagyon klassz . ugylátszik kellett ez a felrázás mindkettőtöknek.

Még a topik elején irtam a szerelem virágról amit mind a két embernek ápolni, gondoznia kell mert különben elszárad.  ha csak az egyik gondozza a másik nem az már régen rossz .

Igen, én is így gondolom...

De sokmindent tanultunk ebből az esetből, mindketten.

Soha nem szabad azt gondolnunk, hogy egy kapcsolat magátó működik, nagyon sokat kell tennünk érte. Nem szabad, hogy a szürke hétköznapokba az ember belefásuljon, és ne figyeljen oda  a másikra, mert olyan természetes, hogy szeretjük egymást, minden megy a maga útján, és persze, a rossz dolgok úgyis mindig másokkal történnek. 

Nem így van... jó lecke volt, szerintem egy életre megtanultuk, mindketten:) 

Azóta nagyon sok változás történt, és jó irányba:)

Vannak romantikus vacsorák, összebújos esték, hosszú séták, kettesben, meghitt beszélgetések, és csodálatos együtt töltött éjszakák:)

Szia!

Hasonló cipőben járok én is, bár lehet h mégcsak összehasonlítani se lehet, mi nem volt együtt ennyi ideig, és nincs gyerek, vmint elvileg új nő sem.

De abban mindenesetre ugyanolyan, hogy szinte egyik napról a másikra borított mindent, nem ült le velem megbeszélni, hogy nem érzi jól magát...

Én meg ebből csak azt tudom leszűrni, hogy egyszerűen nem szeretett annyira, hogy adjunk még egy esélyt, ő teljesen le akarta zárni velem a dolgot.:( Nem szuakítottunk, hanem ő szakított velem, beleszólásom se volt, közölte, hogy összepakol...

És velem az a baj, hogy ha vkit két héttel ezelőtt még szeretek, az nem múlik el, így pikk-pakk mint nála...

Úh most kaparom a falat, úgy hiányzik és rohadtul sajnálom magam, hogy ez megint megtörtént velem.

ne haragudj, lehet, sőt biztos, hogy nem volt túl építőjellegű ez a hozzászólás, csak tudd, hogy vagyunk még egy páran így...

tudatalatt szerintem még valahol reménykedem, hogy meggondolja magát,és visszajön, aztán visszarángatom magam, hogy kéne az nekem ezek után...?

Tudod, a környezetünkben, (nem a család és barátok) az ismerőseink között két példa is van előttem, teljesen stabil házasság, ráadásul, mindkettő mélyen vallásos apuka... az egyik otthagyott négy kisgyereket, egy kolléganővel kialakult fellángolás miatt. Majd pár hónap után "sajnálom" és hazaköltözött:(

Másik apuka, három, már nagy gyerek (kettő felnőtt) mellől viszonyt kezdett szintén a közös munka hozta össze őket, ebből a kapcsolatból egy kisbaba is született. Itt nem tudom, mi lett a folytatás.

A férjed boldogságot keres, miközben Te és a két kisgyereke szenvedtek ettől a helyzettől, ez nagyon igazságtalan.

Legalább alakíthatná egy kicsit másként a dolgokat, részt vehetne továbbra is a gyerekek életében. Miért csak hétvégén? Így könnyebb? Nem kell szembesülnie naponta  a kérdésekkel, látnia a szomorú szempárokat, amelyek rászegeződnek? Talán bántja a lelkiismeret, de a könnyebb utat választja, elmenekül, kisétál az ajtón, és vége... 

Ez nagy igazság:(

Tudod én is belegondoltam, mi lenne ha fordított helyzetben lennénk, ha velem történt volna ugyanez?

Nem lennék képes se arra, hogy elhagyjam a gyerekeimet, se arra, hogy elszakítsam őket az apjuktól.

De egyáltalán már a gondolat is bizarr, hogy van egy családom, és beleszeretek valakibe.

Persze ez nem egy előre eltervezettt folyamat, hanem egyszerűen belesodródsz, megtörténik.

Azt is nagyon nehezen tudtam volna elképzelni, ha vége, ha nincs tovább, és elválunk, utána valaha, valakivel, a gyerekeim számára egy idegen emberrel kössem össze az életem...

Persze az első sokk, és döbbenet után az ember nem képes ennyire előre a jövőbe nézni, és nem azton töpreng, mikor jön már egy új szerelem.

Próbálod csendben összeszedegetni a házasságod,  millió szilánkra tört darabjait, gondolkodsz a MIÉRTEKEN, siratod a kapcsolatodat, sajnálod magad, és nagyon fáj, hogy a gyerekeid is szenvednek ettől a helyzettől.

Mert lehet kultúráltan válni, és igyekezhetsz erősnek mutatkozni a másik előtt, hogy nem lássa, mennyire szenvedsz ebben a helyzetben, azt senki ne állítsa, hogy a gyerekek nem sérülnek, mert biztos, hogy nekik is nagyon nehéz! Szeretnéd megóvni őket ettől, de nem tudod, mert nem kívülállóak, hanem részesei annak a folyamtnak, amibe az apjuk belekényszerítette őket.

Van egy biztonságot jelentő családjuk, anya, apa, és egyik nap arra ébrednek, hogy ez semmivéfoszlik, apa eltűnik:( 

Hát a sztori eleje nálunk is hasonló....csak más véget ért:(

Azt mondta az eszével Ő is próbálta megmenteni, e a szíve más máshol van.

Én meg azt mondom, hogy az ember ha nagyon nagy döntés előtt áll, legjobb ha se az eszér, se a szívére nem hallgat, hanem csak a lelkiismeretére, hogy feg e tudni még tükörbe nézni az életben.

Nagyon bölcs lettem:))))))

Szomorú történet:(

Te úgy érzed, mindent megtettél, neki mégsem volt elég jó...MIÉRT nem szólt, ha valami gondja volt, talán meg kellett volna beszélnetek...

Persze utólag könnyen okos az ember, én is csak később jöttem rá, hol csúsztak el a dolgok:(

A gyerekek születése teljesen megváltoztatta az életünket, nekem szinte az egész napomat kitöltötte a velük való foglalkozás, a háztartás, kevés idő jutott magamra, a férjemre... a párom pedig nyakig merült a munkában...szépen éldegéltünk egymás mellett, azt hittem, minden rendben van, amíg kicsik a gyerekek, ők a legfontosabbak, az elsők... aztán egy napon, belibbent egy hölgy, aki független, önálló, csinos, és fiatabb, mint én... és neki pont az én férjem kellett... a nő beleszeretett, és megtett mindent, talán egy kicsit többet is, mint amit normális keretek között az ember elvisel...

A férjemnek az elején talán még tetszett, figyelmet kapott valakitől, beszélgettek a munkáról, (nem a családról) az élet nagy dolgairól, és nem akart titkolózni, kiterítette elém a lapokat, játszunk nyílt kártyákkal...  

Talán ez volt a szerencse, talán ő is rádöbbent, milyen veszélyes játék ez, ha tovább folytatja, ha akkor nem szól, lehet, hogy ma már nem vagyunk együtt.

Nem akarta elhagyni a családját, nem akart viszonyt kezdeni a nővel, de egy pillanatra megszédült, és elkábult... de volt valami, és valaki aki időben visszarántotta a valóságba. 

Mindketten hibáztunk, ezt elismertük, és tudtuk, mivel együtt akarunk maradni, változtatnunk kell a kapcsolatunkon. Mert mindketten ezt akartuk, ez volt a fontos. 

Most már több, mint három hónapja történt, úgy érzem, túl vagyunk a nehezén.

Közösen vállaltunk két gyereket, és nagyon, nagyon szeretjük őket, együtt terveztük őket, és  joguk van ahhoz, hogy teljes családban nőjenek fel.

Létrehoztunk két kis embert, akik belőlünk egy-egy darabka, és nem hiszem, hogy ennél létezhet erősebb érzés, félted, védelmezed őket, megteszel értük bármit, azt akarod, hogy boldogok legyenek, látni, ahogy felnőnek, az első lépéseik, az első szavak, ezek a leggyönyörűbb, és legcsodálatosabb dolgok a világon. 

A szerelem, az első időszakban, gyönyörű, lángoló, mi is átéltük az első évek mámorító, heves tüzét ....  de aztán kissé lecsendesült, nem éghet ugyanolyan hévvel, hosszú, hosszú éveken át, de összeköt a szeretet, ami nagyon erős, a közös múlt, a jelen, és a jövő, amit együtt tervezünk. ...és ha egymásra nézünk, abban a pillantásban benne van minden... ismerjük egymást, sokszor kitaláljuk a másik gondolatát:(

És ha átölel, a vágy még mindig a régi:(

De igazából nem tudok semmit:) azt se tudom a csaj is borított e otthon, vagy még élvezi, hogy ketten epekednek érte.

Vagy egyáltalán az agyáig eljutott e már a csajnak, hogy mibe mászott bele!!!

Hát néhány hónapja levelezgetnek, "fizikai" viszony úgy tudom csak azóta van, amióta elköltözött.

Emailben egyeztettük le a válásá részleteit, a "vagyonmegosztást".

Eddig minden hétvégén jött a gyerekekhez, most 1 hete semmi hír. Se egy email, se egy sms, azt se tudom akar e jönni hétvégén.

És Ő se tud semmit a gyerekekről, hogy élnek e vagy halnak. 

Mióta tart a viszonya a hölggyel?

Leültetek és beszéltetek a válásról, vagy csak egyszerűen elköltözött?

Milyen sűrűn látja a gyerekeket?

Szerinted innen még vissza lehet fordulni?