nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Mandela-hatás: amikor tömegek emlékeznek valamire, ami sohasem történt meg

A tudomány és a hülyeség határvidékén mindig akad valami izgalmas felfedeznivaló.
NLCafé
f Ajánlom

Mint az közismert, Nelson Mandela, az apartheid elleni küzdelem szimbóluma, a huszadik század jelentős polgárjogi harcosa valamikor a nyolcvanas években halt meg a rezsim börtönében. Nem, azért ez így nem teljesen igaz, Nelson Mandelát az erős külső és belső társadalmi nyomásnak köszönhetően 1990-ben, 27 év után végre szabadon bocsátották, 1993-ban Nobel-békedíjat kapott, egy évre rá pedig ő lett a Dél-afrikai Köztársaság elnöke, mely pozíciót még öt teljes éven át töltötte be, és csak 2013-ban, 95 évesen hunyt el. A temetésen több ezren rótták le tiszteletüket, többek közt olyan hírességek és politikusok, mint Bono vagy Obama, bár a show-t végül egy totálisan inkomptenes, ám így is megrázó erejű produkciót nyújtó kamu jeltolmács vitte el, ami ugyan nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de azért nem árt időről időre felidézni.

Nelson Mandela 2009-ben

Na, de akkor mégis miért hiszik vagy legalábbis hitték annyian (állítólag), hogy Mandela – akivel csak az nem lőtt a szabadulása után közös sztárfotót, aki direkt nem akart, és akiről Morgan Freeman főszereplésével még nagyjátékfilm is készült – már jó három évtizeddel korábban meghalt? A jelenséget (már ha ez valóban egy létező jelenség), amit legegyszerűbben úgy lehet összefoglalni, hogy sok embernek van ugyanaz a hamis emléke bizonyos dolgokról, egy Fiona Broome nevű, nos, paranormális szaktanácsadó azonosította, és nevezte el Mandela-hatásnak hét éve, majd egy külön honlapot is szentelt az ügynek, ahol arra jutott, hogy ezek a bizonyos nem valódi emlékek egy másik, párhuzamos dimenzióból vagy valóságból szűrődnek át. Vagy valami ilyesmi.

A téma azóta is rendületlenül pörög, sőt az elmúlt egy évben talán még népszerűbb, mint valaha. Az évek során Broome és követői, illetve a fáradhatatlan internetezők még számos példát szedtek össze Mandela transzdimenzionális börtönhalálán kívül az elmélet igazolására, amelyek alapján ez az egész inkább tűnik a hamis emlék szindróma, a tömeghallucináció, az öngerjesztő mémkultúra, a városi legendák, az ufóészlelések és a sima tájékozatlanság furcsa elegyének, semmint tudományosan alátámasztott, komoly elméletnek, de hát pontosan ettől szórakoztató. Itt van néhány jellemző és vicces eset:

  • Tömegek éltek abban a hitben, hogy a népszerű Mononpoly társasjáték elmaradhatatlan kabalafigurája, az elegánsan öltözött, bajuszos, cilinderes öregúr (akinek neve is van: Rich Uncle Pennybags) kiegészítőként még egy monoklit is visel. Pedig nem. Hátborzongató!
  • Ugyancsak rengetegen voltak meggyőződve arról, hogy a Hanna-Barbera stúdió kőkorszaki rajzfilmsorozatának a címe The Flinstones, noha valójában The Flintstones. Nálunk ez mondjuk Frédi és Béni, úgyhogy mindegy.
  • Ha hitelt adhatunk a beszámolóknak, úgy valószínűleg döbbent amerikaiak százezrei szembesülnek nap mint nap a ténnyel, hogy az általuk olyannyira kedvelt  Jiffy márkájú mogyoróvaj nem létezik, és soha nem is létezett. Jif van 1958 óta. 
  • Kisebb tömeghisztériát okozott, és különféle vad összeesküvés-elméleteknek adott (illetve ad máig) táptalajt, hogy a mesekönyvek, amiken generációk nőttek fel a tengerentúlon, nem is a Berenstein, hanem valójában a Berenstain macik kalandjairól szólnak. Úgy fest, a Mandela-hatás és az illiteráció kéz a kézben járnak. 
  • Aztán itt vannak még a rendszeresen rosszul idézett híres filmrészletek, amiknek a Mandela-hatástól függetlenül is komoly szakirodalma van. Dr. Lecter nem mondja, hogy Helló, Clarice az emlékezetes első találkozás alkalmával a börtönben, csak udvariasan köszön, Ilsa vagy Rick a Casablanca egyik jelenetében sem kéri a zongoristát, hogy Játszd újra, Sam, Darth Vader nem egészen azt mennydörgi a Birodalom visszavág legdrámaibb jelentében, hogy Luke, én vagyok az apád, és a Disney-féle Hófehérkében sincs Tükröm, tükröm, csak az eredeti Grimm-mesében. Itt persze inkább arról lehet szó, hogy kontextusból kiemelve ezek az idézetek így sokkal kifejezőbbek, mint eredeti formájukban, de természetesen az is elképzelhető, hogy egy párhuzamos dimenzió türemkedik be folyamatosan a miénkbe, és ez zavarja össze a filmrajongók elméjét. 
  • (És még egy zárójelben jegyezzük meg, hogy Hamlet sem egy koponyának szavalja a Lenni vagy nem lenni monológot, de ez már tényleg messzire vezet.)

A Mandela-hatást egyébként épp idén tavasszal sikerült a pszicho-konteo-okkultizmus szürkezónájából a művészet magaslataira emelni. Az internet különös zugaiban és üzenőfalain terjedt már jó ideje terjedt a szóbeszéd, miszerint a Sinbad nevű komikus valamikor a kilencvenes évek közepén szerepelt egy csúnyán megbukott és azóta elfeledett családi filmben, aminek valami olyasmi volt a címe, hogy Shazam vagy Shazaam, és a színész egy dzsinnt alakított benne. Többen akár meg is esküdtek volna, hogy látták ezt a műalkotást egy régi szép vasárnap délutánon a tévében, vagy legalábbis találkoztak már a borítójával a videótékában.

Ez sajnos nem igazi (forrás: knowyourmeme.com)

Nyilván nem árulunk egy nagy titkot azzal, hogy ilyen film természetesen soha nem készült, ám ez szerencsére nem akadályozta meg a fórumozókat abban, hogy megosszák egymással a Shazaammal kapcsolatos homályos és talán nem is túl kellemes emlékeiket. Az épületes diskurzusba aztán maga Sinbad is bekapcsolódott, sőt annyira fellelkesítette nemlétező filmjének kultusza, hogy április elsejére konkrétan le is forgatta. Legalábbis egy párperces részletet, ami pont úgy néz ki, mintha 20 év után találták volna meg valami családi ház pincéjében egy elnyűtt videókazettán, és pontosan olyan imádni valóan bugyuta, mint ahogy azt várnánk. Ráadásul az egész tömve van a Mandela-hatásra való kisebb-nagyobb utalásokkal. 

Egyébként volt egy tényleg borzalmas 1996-os mozi, a Kazaam (magyarul Kazaam, a szellem), amiben az éppen a pályája (egyik) csúcsán álló kosaras, Shaquille O’Neil játszotta a címszereplő dzsinnt, és akkorát bukott, mint az ólajtó. Bizonyára ez nyitotta meg a dimenziókaput.

Olvass tovább

{PostTitle}

Megosztás Facebookon