Na, igyál már egy pohárral! – avagy ne cseszegess, ha nem akarok inni!

Egy nehéz időszakon vagyon túl, aminek legtöbb estéjét alkoholmámorban töltöttem. Egy-két pohár vörösborra minden este szükségem volt ahhoz, hogy mesterségesen lenyugtassam magam, hogy kicsit oldottabb képet kapjak feje tején álló életemről. Miután a társasház kukatárolójában már a harmadik hónapja csörömpöltem az üres üvegekkel, megszánt a Jóisten, és elvetette bennem a gondolatot: Ez így nem nagyon mehet tovább! Igaza volt. Az ember nem válhat alkoholistává csak azért, mert szakítottak vele, mert beteg az édesanyja, és a munkahelyén is rezeg a léc. Be kellett látnom, a létező legrosszabb eszközt választottam ahhoz, hogy oldjam idegrendszerem feszülését, és ha így folytatom, pont úgy végzem, mint a borvirágos orrú Erzsike a harmadikról, aki már reggel 8-kor az éjjelnappali előtt ácsorog, hogy megvásárolja reggelijét, egy kis üveges vodkát. Mélységesen elszégyelltem magam, mindig többre tartottam magam nála – holott sem okosabb, sem erősebb nem vagyok. Hiába iszom 3000 forintos vörösbort, ha nyugtató gyanánt kortyolom.

Ezekkel a gondolatokkal vágtam hát neki az absztinenciának, és elhatároztam, hogy kerek száz napig fogom alkohol nélkül bírni. Tudtam, nem lesz könnyű, de hogy ennyire nehéz lejönni egy szeretett függőségről, azt rendesen elméreteztem. Minden egyes átdolgozott munkanap után vágytam a kis rituálémra, a klasszikus zenére, a gyertyafényre, a gömb alakú vörösboros pohárra, a mélybordó bor testes ízére, a lágy lassulásra, a gondtalanság színlelésére. Iszákos belső énem sem könnyítette meg a dolgom, győzködött, Egy pohár belefér! Jobban leszel tőle! – és már a cipőmet húztam volna, amikor Erzsikére gondoltam. Felidéztem az arcát, bizonytalan járását, az őt körbelengő masszív alkoholszagot, és azonnal letettem tervemről. Leterítettem a jógamatracom, elindítottam egy youtube videót, és belefeledkeztem az ászanákba.

Alkohol nélkül el sem tudom képzelni az estéimet

Az első egy hét volt a legpokolibb: minden áldott este Erzsike kísértetével szálltam harcba a démonommal – és a környezetemmel. Azzal ugyanis nem számoltam, hogy az alkohol elhagyásának egyik legnehezebb része az lesz, hogy a környezetem értésére adjam: Nem kívánok alkoholt fogyasztani! 

Először hülyének néznek, majd ufónak.
Másodszor erősködnek: Na, igyál már egy pohárral!
Harmadszor: Tényleg nem iszol? Beteg vagy?
Negyedszer: Ne szórakozz! 
Ötödször: Gyógyszert szedsz?
Hatodszor: Biztos nem iszol?
Hetedszer: Pia nélkül hogy tudod magad jól érezni?
Nyolcadszor: Nem gondoltad meg magad?
Kilencedszer: Fura vagy!
Tizedszer: Ő nem iszik, csak limonádét!
Tizenegyedszer: Te tényleg nem iszol? Miért?

A kérdések pedig újra és újra ismétlődnek az este során, az értetlenkedésen pedig a napok és a hetek múlása sem segít, mert az, aki nem kíván alkoholt fogyasztani, egyszerűen fura, és kész. A dolog lehetséges mélységeibe szinte senki nem gondol bele, senki agyán nem suhan keresztül, hogy a vele szemben álló 35 éves nő lehet, hogy alkoholizmussal küzd?