„Ez egy rablás, elvinném a bevételt!” – bemutatjuk Pető Istvánt, aki minden előítéletnek ellentmond

Hat évvel ezelőtt egy hideg novemberi éjszakán Pető István egy budapesti Mol-kút előtt toporgott. Húsz percen át próbálta felkészíteni magát arra, amit vállalt. Az akkor 21 éves fiú nagyon izgult. Csak akkor nyugodott meg, amikor belépett a benzinkút shopjába és azt mondta:

Már a nyomaték – és az álca – kedvéért fejére húzott símaszk sem zavarta, a kezében lévő öngyújtó-pisztolyt pedig amúgy sem akarta használni, nem is működött, szikrát sem adott. A kutasok nem ellenkeztek, István pár másodperc alatt félmillió forinttal távozott.  Megcsinálta.

Két barátja várta az adrenalinban fürdő fiatal rablót. A három fiú már egy ideje együtt dolgozott egy osztrák-magyar pénzügyi cégnél. Mindhárman tanultak a munka mellett, István főiskolára járt. A hármas egyik tagja, Ferenc 2011. őszén állt elő azzal, hogy őt már évek óta izgatja egy bűncselekmény elkövetése. Hogy milyen érzés lehet rárontani egy benzinkútra és elvinni a bevételt. Nem a zsákmányért, hanem az izgalom kedvéért.

Fotó: Gaál Béla

István és harmadik társuk, János először nem vette komolyan az ötletet, csak azután miután Ferenc valóban kirabolt egy benzinkutat. Csupán egy símaszk és egy működésképtelen, pisztolyformájú öngyújtó kellett hozzá. Három napra rá István következett, majd miután mindannyian egyesével „megcsináltak” egy-egy kutat, elkezdtek együtt rabolni.

Rablót fogott a hős tacskó, kitüntették

Különböző felállásban 26 benzinkutat raboltak ki három hónap alatt, anélkül, hogy fizikailag bárkit is bántottak volna. Hétszer pénz nélkül távoztak, volt, ahol a kutas még az üzlet felmosását sem hagyta abba, úgy küldte el a fenébe a botcsinálta rablókat. János a 13. akció után kiszállt. Mikor 2012. márciusában a rendőrség elkezdett akciót szervezni a budapesti kisboltok, benzinkutak védelmére, a fiúk abbahagyták a kutasok riogatását.

Ám öt hónapra rá István telefonja csengett. Ferenc volt, hogy találkozzanak, lenne még egy kút, az utolsó. Egy újbudai töltőállomást szemeltek ki, a fejeken símaszk, a kezükben a működésképtelen pisztolyöngyújtó. Minden úgy zajlott, mint ahogy megszokták. Csak a szerencséjük fogyott el, amikor egy rendőrautó pont a benzinkút közelében kapott defektet. A zsaruk begurultak a kútra kereket szerelni, maguk sem gondolták, hogy épp rablás zajlik.

Pokoli érzés, amikor kezedben egy fegyvernek látszó tárggyal rád üvöltenek a rendőrök, hogy fel a kezekkel.

Istvánban még a rendőrautó hátsó ülésén sem tudatosult, hogy milyen súlyú bűncselekmény-sorozat elkövetésével vádolják.  Csak azt tudta, bármi is történjen vele, megpróbálja a legtöbbet kihozni a helyzetből.

A kezdeti magabiztosság azért alábbhagyott, mikor kiderült, hogy az egyik társa az összes bűncselekményt bevallotta, így már rablássorozatról van szó, nem csak egy esetről. A rácsok mögött töltött első hetekben úgy tűnt, lesz ideje sokat kihozni a helyzetéből, mert az akkori büntető törvénykönyvbe beemelt három csapás-törvény alapján életfogytiglani nézett ki a főiskolás fiúnak, vagyis legalább 25 év.

Fotó: Gaál Béla

A rendőrségről a Markó utcába vitték előzetes letartóztatásba. A Budai Ciszterci Szent Imre Gimnáziumban érettségizett és a Heller Farkas Főiskolán turizmus-vendéglátás szakon tanuló István addig még látogatóba sem volt börtönben, most pedig rácsukták a zárkaajtót.

„Szokatlan volt az első éjszaka, aztán az első pár hónap is. Nem hittem el, hogy ilyen emberek léteznek, sosem gondoltam például, hogy ennyien nem tudnak írni-olvasni” – mondja István, aki szerint az első idők egyik legnagyobb nehézsége az a felismerés volt, hogy mekkora fájdalmat okozott a családjának.

Jogász édesanyja és az egészségügyben dolgozó édesapja mindketten magukat okolták, mivel a fiút a kezdetektől elkényeztették. Bár a szülők István tízéves korában elváltak, ezután csak még jobban igyekeztek elhalmozni mindennel. 16 évesen autója, 18 évesen saját lakása volt, a főiskola mellett pedig jó állása, rendes fizetéssel. 

Három évet kellett előzetesben várnia az elsőfokú ítéletre és az idő nem mindig telt könnyen, bár sokat javított István helyzetén az új BTK. 2013-as bevezetése, ebben ugyanis már kevésbé szigorúan ítélték meg a fegyveres rablásokat, az életfogytiglani helyett elég volt 5 és 15 év között gondolkodnia.

Fotó: Gaál Béla

A tárgyaláson ötven tanútól kért bocsánatot, 48 benzinkutas elfogadta, mindössze ketten nevezték komolyabb traumának az átélt rablást. Egy áldozatnak István sérelemdíjat fizetett a lelki megrázkódtatás miatt. Érdekes módon volt olyan kútkezelő, aki úgy nyilatkozott, kimondottan várta már, hogy valaki kirabolja, őt is érdekelte ugyanis a bűncselekmény izgalma.

Számított, hogy az elkövetések során nem voltak erőszakosak, mert „udvarias, egyetemista rablókként” hivatkozott rájuk a sajtó, a bíróság pedig hosszas mérlegelés után első fokon 10, másodfokon pedig 9 év börtönbüntetésre ítélte Istvánt, aki a Budapesti Fegyház és Börtön kultúrtermében ülve most azt mondja, ez reális az elkövetett bűnei miatt.

„Három évre volt szükségem bent, hogy átgondoljam, miért is vagyok itt. Megváltozott az értékrendem, már más dolgok fontosak, korábban sosem értékeltem ennyire például egy jégkrémet nyáron, kint bármennyit ehettem” – mosolyog a még mindig csak 26 éves férfi.

Fotó: Gaál Béla

A jogerős ítélet jelentős változást hozott a börtönéletben, mert István a Gyűjtőben kezdte tölteni büntetését, és rögtön az első napokban találkozott az intézet egyik legtapasztaltabb reintegrációs tisztjével, aki látta, hogy a fiú érdemes az esélyre, így a börtön könyvtárában kapott munkát. Emellett folytathatta a tanulást is, igaz, nem az idegenforgalom, hanem a teológia szakon, mivel egyedül ez a főiskolai képzés indult akkor a börtönben. A családjában szinte mindenki diplomás, másrészt a börtönben hasznosan akarja eltölteni az idejét, ezért nem is volt kérdéses, hogy tanulni akar.

Azóta István harmadéves, szinte minden tárgyat jelessel végez, bent pedig igyekszik konfliktusoktól mentesen élni. „A felügyeletnek mindig megadom a tiszteletet.” De Istvánnak a többi fogvatartottal sincs problémája, legalábbis, ahogy ő fogalmaz „eddig mindig meg tudta állni a helyét”, pedig néha egészen „elképesztő alakokkal” kerül egy zárkára. 

Igaz, egy tízfős zárkában nem mindig könnyű tanulni, de István szerint, ha a körülötte lévő 2-3 ember tiszteletben tartja a tanulását, akkor őt már senki sem zavarja.

Máshogy telik bent az idő, az unalom a legrosszabb. De én azt mondom itt a többieknek is, hogy többet ér elolvasni egy könyvet, mint a lapjait cigarettapapírként felhasználni.

Jó magaviselete miatt komoly esélye van rá, hogy a büntetése kétharmadának letelte után, jövő nyáron szabadulhat.

Fotó: Gaál Béla

Bár akkori barátnője a letartóztatása utáni 18. órában elhagyta, szülei, testvére és legközelebbi barátai támogatják. Így István bátran mer mesélni a terveiről, hogy Pécsre költözik, elvégzi a pszichológia szakot, hogy majd sportpszichológusként a magyar csapatok mentális felkészülését segítse.

Korábban azt gondoltam a börtönben ülőkről, hogy az összes mocsok bűnöző rohadjon meg a rácsok mögött. Most én is itt ülök, és azt látom, hogy a visszaesők mellett sokan vannak bent olyanok, akiknek járna még egy esély. Én élni fogok vele!

Azt mondja, ő istenhívőként már megbékélt az elkövetett bűncselekményével, amiről ő úgy tartja, egy magát istennek hívő, túlságosan elkényeztetett gyerek hülyesége. Amiért majdnem életfogytiglani büntetést kapott.