nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Kérjük, ne kopogjon, inkább szűnjön meg létezni!

Ebben az országban lépten-nyomon csukott ajtókat látni. A legnagyobb bűn az, ha bekopogsz rajtuk. Ezt soha ne kockáztasd meg, ha azt akarod, hogy valaha is szóba álljanak veled. Ez persze ellentmondás, de ez sem érdekel rajtad kívül senkit.
Kempf Zita
Kempf Zita
f Ajánlom

“A frász tör ki, amikor csukott ajtókat látok. Még a hivatalomban is, ahol most olyan jól áll a szénám, néha elég, ha meglátok egy csukott ajtót, és máris megrémülök, hátha valami borzasztó dolog történik mögötte, valami, amiből nagy bajom lesz; ha fáradt és levert vagyok az éjszakai hazudozástól, piától vagy szextől, vagy egyszerűen csak az idegességtől és a kialvatlanságtól, szinte érzem a tejüveg ablakok mögött felgyülemlő és láthatatlanul felém áradó katasztrófa szagát.” Ezt írja Joseph Heller kiváló, Valami történt című könyvében.

Ez jut eszembe, valahányszor belépek egy magyarországi hivatalba. Mondjuk, engem nem a frász tör ki, hanem inkább rohadtul ideges leszek. De abban közös az élményünk Heller főhősével, hogy

a csukott ajtók kiszolgáltatottá tesznek.

Akinek nagy hatalma van, az kitárja az ajtaját, akinek kicsi vagy félteni való, az becsukja.

Ha nincs elég hatalmad, csukj be egy ajtót, és mindjárt azt hiszik, hogy van.

A másik, aminek a birtoklása hatalmat ad, az az információ. Ha kicsi hatalmad van, de sok információd, tartsd meg magadnak mindet, és mindjárt nagyobb hatalmad lesz.

Miért írom ezt?

Valószínűleg azért, mert a közelmúltban sokadszorra (ezredszerre) töltöttem feleslegesen órákat egy fehérre csempézett folyosón, mindenféle érdektelen kiírásokat és plakátokat olvasgatva csak azért, mert valakinek az a mániája, hogy elzárkózik.

Tipikus ilyen valaki a hivatalnok, az ügyintéző, az egészségügyi dolgozó. Nem szeretnek kommunikálni. Gyűlölik, ha megszólítják őket, de a legjobban azt gyűlölik, ha bekopognak hozzájuk. Ezt annyira utálják, hogy ki is írják az ajtóra: “Kérjük, ne kopogjon!“. Legszívesebben azt írnák ki, hogy

Kérjük, menjen innen!” vagy még inkább: “Kérjük, szűnjön meg létezni!”

De ezt nem írhatják, ezért az erre kísértetiesen hasonlító “Kérjük, kopogásával ne zavarja a munkát!” fordulattal élnek.

Miért gyűlölik hivatalnokok és egészségügyisek, ha megszólítjuk őket?

Én – pechemre – olyan embernek születtem, aki nem szeret zavarni másokat. Az ábécében vagy ruhaboltban is mindig órákat keringek, mert olyan embert nem szeretek megszólítani, aki épp nagyon belemerült valamibe, mással beszél, vagy nem veszi fel velem a szemkontaktust. Esetleg az van a homlokára írva láthatatlan betűkkel: “Ne szólíts meg!” Hát, így nincs könnyű dolgom.

De a legkiszolgáltatottabb mégis ott vagyok, ahol ajtók vannak. Én bezárt ajtón, ahol – vélhetően – munka folyik, nem kopogok. Vagy nagyon nem szívesen. Így aztán csapdába esem a különféle hivatalokban. Az életemből már sok-sok órát raboltak el azok, akik bár bezárják az ajtókat, nem teszik egyértelművé, hogy hová kell fordulnom, és mit kell csinálnom. Egy rohadt feliratot sem raknak ki, ami eligazít, és még egy portás sincs az egész épületben, akihez fordulhatnék. Így aztán megtörténik, hogy

órákig várok egy ajtónyitásra csak azért, hogy megtudjam végre: rossz helyen várakoztam.

Mert még annyit sem lehet kérdezni senkitől Magyarországon, hogy “elnézést, de ezzel a papírral ide kell jönni?”

Azt is végtelenül embergyűlölő viselkedésformának tartom, amikor a fehérköpenyesek direkt ezres tempóval, tekintetüket a semmibe szegezve száguldanak végig a folyosókon várakozók között, csak nehogy valaki megszólíthassa őket. Megalázó az is, ahogy egy résnyire nyíló ajtóhoz ötvenen ugranak, és nyújtogatják a tébé-kártyájukat, hátha megszánja őket a résen kidugott fej gazdája, és odaköp valamit. Legalább annyit, hogy meddig kell még várni. Vagy, hogy érdemes-e várni egyáltalán.

Miért gyűlölik hivatalnokok és egészségügyisek, ha megszólítjuk őket?

A mi időnk csak nekünk drága. Mindenki más pont leszarja, hogy mennünk kéne a bölcsődébe, hogy csak ebédidőre engedtek el, hogy sietnénk haza, vagy hogy mennyi pénzt veszítünk amiatt, hogy ebben az országban ki kell venni egy napot ahhoz, hogy bármit is elintézzünk, még ha az a dolog a végén csak öt percbe telik is. És tesznek arra is, hogy ezek az órák mennyire fognak hiányozni nekünk a halálos ágyunkon.

Az asszisztensek, ha tehetnék, kémlelőnyílást vágatnának “Főorvos Úr” ajtaján, hogy nyitni se kelljen soha.

Inkább ne legyen ingyenes az egészségügy, inkább fizetek érte, csak álljanak velem szóba. Ugyanez igaz az összes állami szolgáltatásra, ahol elvileg ők, a pult másik oldalán lévők lennének a szolgáltatók, mi meg azok, akiket kiszolgálnak (de legalább akiknek szolgáltatnak). Muhaha. Ügyintéző, aki mindent csinál, csak az ügyedet nem intézi. Ügyintéző, aki bezárja az ajtaját, és ráírja: ügyfélfogadás szerdánként, déltől kettőig. De csak azért ennyi, mert kevesebb az már a nulla lenne.

Itt csengess, ott ne csengess, ide gyere, oda ne menjél… Nyilak, feliratok és tiltások mindenhol: ajtókon és falakon, mindegy, a lényeg, hogy küldözgetve legyél, hogy érezd magad elveszve, hátha feladod a bürokratikus labirintus közepén, és végleg hazamész. Csak ne érts semmit, ami veled történik: ez fontos. Mert akkor le tudnak rázni. Megetetnek valami hülyeséggel, hogy azt nem itt kell, ezt nem ott kell, menj máshova. Még reklamálni se tudsz, nehogy aztán majd ne intézzék el az ügyedet tényleg.

És értem én, hogy baromi idegesítő, amikor mindenki megkérdezi ugyanazt egy nap, de mivel adott dolog miatt mennek oda az emberek, abban az adott tárgykörben tudnak csak kérdezni. És hiába mondják feddően, hogy “ki van írva”, mert egyrészt nem fogjuk az összes tacepaójukat órákig böngészni csak azért, hogy hátha elrejtettek köztük olyan üzenetet is, ami nekünk szól, másrészt nyilván nem véletlen kérdezi meg mindenki ugyanazt. Talán a dolog nem egyértelmű. Talán máshol másként működik. Talán nem az összes autósnál van a gond az autópályán, hanem annál az egynél, aki szembe megy a forgalommal.

De a kedvencem az, amikor ezer év után fáradtan és nyűgösen, vagy épp majd felrobbanva (ehhez már nagyon durva helyzet kell) odakerülök végre valaki elé, aki meghallgat, majd azt mondja nekem: hát miért nem kopogott be?

Mert nem merek, baszki, ebben az országban. Még ennyit se.

A múltkor új kerületbe költöztünk, és én elindultam a gyerekorvosi rendelőbe. Belépve valami nagyon furcsa volt. Nem tűnt fel egyből, hogy mi az, de azt tudtam, hogy valami kellemes. Otthonos, nyugodt érzésem volt. Aztán rájöttem, mi a furcsa: minden ajtó nyitva volt. Mögötte dolgoztak. Láttam, ahogy ül az orvos az asztalánál (épp nem volt nála senki). Láttam, ahogy a védőnők ülnek bent, írnak, gépelnek. De ami a legfurcsább volt, az az, hogy amint észrevették, hogy ott vagyok, valaki rögtön felállt és kijött, megérdeklődte, tud-e segíteni. Mondtam, hogy biztos nem, mert nyilván rossz helyen járok. Ez nem lehet az állami fenntartású védőnői és gyermekorvosi szolgálat. Pedig az volt. Le is írom: Ányos utca. Köszönet érte, hogy ember lehettem, és nem ügyfél, páciens, vagy “a beteg”. Beteg dolog, az biztos.

 

Megosztás Facebookon