Az emojikat nem kell megvetni: ez az új univerzális nyelvünk

Nemrég egy ismerősöm jól lecseszett Messengeren. A leteremtés oka az volt, hogy a beszélgetésünket egy felfelé tartott hüvelykujj emotikonnal kívántam befejezni, ami szerinte arrogáns, leegyszerűsítő és képzeljem el azt, hogy élő szóban mondjuk nem okét, netán rendbent mondok, hanem egyszerűen csak feltartom a hüvelykujjamat. Elképzeltem: élőben tényleg kissé bunkónak hatna. De a chatelés nem élő szó, és egyáltalán nem érzem ilyenkor a felfelé tartott hüvelykujjat bunkónak. Szebb-e leírva az, hogy “Nagyon szeretlek, drágám”, mint egy szív alakú hangulatjel? Kétségtelenül. Viszont a mobilos kommunikáció egyik legfontosabb része a gyorsaság, és egy emotikon kiválasztása egész biztosan sokkal gyorsabb, mint néhány szó bepötyögése. Ráadásul az emotikont csak az érti félre, aki szándékosan félre akarja érteni. Egy hangulatjel minden nyelven ugyanazt jelenti.

Puncik, cicik, terpesztés: ezek most a legmerészebb hangulatjelek

2014-ben a New York Magazine cikke egy szavak nélküli nyelvként írta le az emotikonok létezését, ami mára teljesen legitim közlési formává vált. Általuk nincs szükség fordításra a különböző kultúrák és nyelvek között. Ma a szakértők szerint négy okunk van arra, hogy egy online beszélgetésben emotikonokat használjunk:

1. Hogy humort vagy szarkazmust vigyünk egy beszélgetésbe.
2. Hogy találjunk egy kényelmes módot az érzéseink kifejezésére.
3. Hogy olyankor is kommunikáljunk, amikor kifogytunk a szavakból.
4. Hogy általuk oldjuk egy beszélgetés komolyságát.

Sokan a XXI. század hieroglifáit látják bennük. Amikor megjelentek, az ellenzők azzal vigasztalták magukat, hogy csupán múló divatjelenséget köszönthetünk bennük, de mára bebizonyosodott, hogy nem nekik volt igazuk. Az emotikonok itt vannak, egyre többen vannak, és a nagyobb választéknak köszönhetően egyre komplexebb érzelmeket fejezhetünk ki általuk úgy, hogy azt bárki a világon megérthesse. Persze amikor látok egy chatelést, amiben több az emotikon, mint az írott szó, azért már én is nézek egy nagyot. Mondjuk, már közelebb vagyok a negyvenhez, mint a húszhoz, vagyis én csak nyugdíjas tempóban hangulatjelezek. És az emotikonok használatától még nem leszek bunkó.