Aktuális

Kispolgári élet a halálgyárak árnyékában – így látta a sorsát Goebbels titkárnője

Amikor 1945-ben egy német propagandaminisztériumhoz tartozó pincében a szovjet katonák elfogták Brunhilde Pomselt, nem hatotta meg őket, hogy ő csak egy gépírónő. Öt év börtönre ítélték. Brunhilde egészen idén januárban, 106 éves korában bekövetkezett haláláig úgy gondolta, hogy nem érdemelte meg a büntetést, hiszen ő csak azt tette, amit az egész országa akkoriban. Életéről nemrég dokumentumfilm készült Egy német sors címmel.

“Jaj, hát engem nem érdekel a politika” – mondják rengetegen, egyetlen vállrándítással lerázva magukról azt a felelősséget és lehetőséget, amivel az élet felruházta őket. Egyfajta kívülállóként szemlélni a történéseket körülöttünk, és másokat hibáztatni azért, ha éppen rossz nekünk, régi jó hagyomány nemcsak Magyarországon, hanem a világ nagy részén. Bizonyos szempontból persze érthető ez a hozzáállás. Az élet könnyebbnek tűnik, ha megpróbáljuk kizárni onnan a számunkra kellemetlen vagy csak nehezen érthető dolgokat, csakhogy ez csak egy bizonyos pontig működik: előbb vagy utóbb a valóság betör az életünkbe, és akkora pofont ad, hogy a fal adja a másikat. És hogy miért mesélem el ezt egy 106 éves német asszonyról szóló dokumentumfilm kapcsán? Mert Brunhilde Pomsel is teljesen süketen és vakon élte az életét, és eszébe sem jutott, hogy amíg ő jól elevickél, addig mások éheznek és meghalnak részben azok keze által, akik számára csak a mosolygós, jól öltözött kollégákat jelentették, akikkel olyan jó kávézni egyet az ebéd után.

A náci propagandaminiszter titkárnője voltam

Egy XX. századi német sors

A négy rendező által készített Egy német sors nem könnyű film. Egy harmincórás gigainterjú 107 perces összefoglalója, ahol végig Brunhilde arca és elnyújtott, alaposan átgondolt beszéde van a középpontban, amit időnként megszakít egy-egy idézet egykori főnökétől, a náci vezető Joseph Goebbelstől, valamint néhány korabeli filmfelvétel és propagandafilm.

Brunhilde ugyan tagja volt a náci pártnak, de ő maga sosem volt befolyásos figura, nem volt hatással a II. világháború történéseire csak sodródott az eseményekkel, és azt tette, amit a feljebbvalói és a német társadalom nagy része elvárt tőle. Tipikus XX. századi német sors az övé, és talán pont ezért annyira figyelemreméltó.

A náci pártba se meggyőződésből lépett be, hanem csupán azért, mert egy ismerőse azt mondta, hogy tud neki jól fizető állást szerezni a rádiónál, csakhogy a munkába állás feltétele, hogy párttag legyen. Brunhilde egy percig sem titkolja az interjúk során, hogy felszínes életet élt. Amikor felcsillant a lehetőség a szeme előtt, hogy a havi nagyjából hatvan márkás keresetét feltornázza kétszázötvenre – elmondása szerint akkoriban egyik ismerőse sem keresett többet százhatvannál –, egy percig sem habozott, és igazából fogalma sem volt arról, milyen pártba is lép be. Korábban mindössze annyi kapcsolata volt velük, hogy egy volt pasija a harmincas években magával cipelte egy pártgyűlésre a Berliner Sportpalastba, amiből csak annyit jegyzett meg, hogy a hely tele volt büdös és hangos férfiakkal, és borzasztóan unta az egészet.

Fecseg a felszín, hallgat a mély

Brunhilde sorsa nem önmagában érdekes. Ő inkább egy látlelet. Egy látlelet arról, hogyan fajulhatott el a helyzet egy országban odáig, hogy egy egész nép asszisztáljon a népirtáshoz és egy irtózatos áldozatokat követelő háborúhoz. Hová vezet a csendes tűrés és a néma szolgalelkűség? Brunhilde például a rádiós munkája előtt egy zsidó ügyvédnek dolgozott, az egyik legjobb barátnője szintén zsidó volt, de egy pillanatig nem kötötte össze magában, hogy olyan embereknek dolgozik, akik a számára fontos emberek életére törnek. Fontosabb volt számára, hogy a fizetéséből elegáns és divatos ruhákat varrasson magának, és sose jelentsen gondot kifizetnie a számlát, amikor elmegy a barátnőivel délután kávézni egy cukrászdába.

Amikor önkritikusan felhozza egy ponton, hogy talán hiba volt cigarettát vinnie ajándékba a barátnője éhező családjának, amikor kenyeret kellett volna, akkor ő és persze a néző is rájön, hogy mennyire nem értette azt, mi zajlott körülötte. Nem, Brunhilde nem volt ostoba. Egyszerűen csak nem figyelt oda, mert nem akart odafigyelni. Szinte senki nem hitte el neki, hogy Joseph Goebbels propagandaminisztériumában dolgozva nem értesült arról, hogy mi folyik a koncentrációs táborokban, de ő máig kitart amellett, hogy nem tudott semmiről. Sőt, kifejezetten büszke volt magára, hogy akkor sem nézett bele a számára tiltott dokumentumokba, amikor megtehette volna. Számára a főnökei iránt érzett lojalitás fontosabb volt a titkos iratok elolvasásánál… A tisztelettudás legyőzte az igazság iránti kíváncsiságot és vágyat.

Kispolgári élet a halálgyárak árnyékában - így látta a sorsát Goebbels titkárnője

Joseph Goebbels

Joseph Goebbels volt Hitler Németországának propagandaminisztere 1933 és 1945 között. Híres volt antiszemitizmusáról, és arról, hogy majdnem olyan tehetséges szónok volt, mint a főnöke. Minisztériuma gyorsan teljes körű kontrollt szerzett a hírközlés, a művészetek és minden országban zajló tájékoztatási tevékenység felett. Fő célja a német harci morál növelése volt. Adolf Hitler öngyilkossága után ő és felesége is ezt az utat választotta, és hat gyermeküket is megmérgezték.

Goebbels, a jó főnök

Brunhilde naivitása leginkább azokban a pillanatokban jelenik meg, amikor a főnökéről, Joseph Goebbelsről beszél. Szinte áhítattal írja le, hogy milyen jól öltözött, kifogástalan modorú úriember volt, akit csak a sántítása miatt sajnált kicsit. Az országban őt tartották Hitler után a második legnagyobb hatalmú embernek, és mivel Brunhildét gyerekkorában arra nevelték, hogy tisztelje a feljebbvalóit, ő egy percig sem kételkedett Goebbels igazában. Azt azonban hozzáteszi, hogy nem vele, csak nála dolgozott, és csupán akkor kezdett számára is gyanús lenni a helyzet, amikor a Berliner Sportpalastban tartott beszéde során Goebbels feltette a híres kérdést az összegyűlt tömegnek: “Akartok-e totális háborút?” A válasz pedig az volt, hogy igen.

Szintén zavarba ejtő, amikor Goebbelst szerető apaként és férjként írja le, akihez az irodájába gyakran jártak be a gyermekei is. Ezek a leírások különösen annak fényében ijesztőek, hogy tudjuk: Goebbels nemcsak a feleségét, hanem őket is magával rántotta az öngyilkosságába.

Brunhilde egy percig sem észlelte a propagandaminisztériumban folyó munka árnyoldalait, vagy ha észlelte is, nem törődött velük. Egyszerűen csak élvezte, hogy egy jól fizető munkahelyen, jól öltözött kollégák között dolgozhat jókedvűen, és pillanatra sem gondolt bele a munkájuk következményeibe.

Kispolgári élet a halálgyárak árnyékában - így látta a sorsát Goebbels titkárnője

A hallgatás beleegyezés

Brunhilde egyik visszatérő érve az, hogy a mai világból nézve egyáltalán nem könnyű megérteni azt, hogy milyen volt az élet hetven-nyolcvan évvel ezelőtt. Persze ez részben mentegetőzésnek tűnhet, és az is, de valljuk be, igaza van. Az akkori berliniek életében gyakran évek teltek el anélkül, hogy olyasvalakivel találkoztak volna, aki más nyelven beszélt, mint ők, a tisztelettudást pedig már kisgyerekként az emberek fejébe verték – méghozzá nadrágszíjjal. Az intő jelek ellenére az emberek többsége nem feltételezte volna a vezetőikről azt a népirtást, amit titokban elkövettek a koncentrációs táborokban.

A film egyik legmegdöbbentőbb képsora egy korabeli felvétel, amikor a német polgárokat a győztes szovjet és amerikai csapatok arra kényszerítik, hogy saját maguk temessék el a koncentrációs táborokban talált tömegnyi holttestet, és az emberek arcán látszik, hogy a csont és bőrre fogyott holttesteket látván szembesülnek először azzal, hogy mi szárad a lelkükön. 

Amikor Brunhildét a szovjetek öt év börtönre ítélték a háború után, nem gondolta magát bűnösnek, és még a halála előtt is úgy hitte, hogy ő egyáltalán nem felelős mindazért, ami történt. Szerinte, ha őt börtönbe zárták, akkor az egész német népet el kellett volna ítélni. Pedig olykor a hallgatással történő beleegyezés és kiszolgálás is bűn, csak ezt nem olyan egyszerű belátni, főképp akkor nem, ha az ember csak egy apró fogaskerék volt a milliók halálát okozó gépezetben.

Brunhilde Pomsel 2017 január végén hunyt el 106 esztendős korában Münchenben. Sosem ment férjhez, és gyermeke sem született, évtizedeken át a német közmédiában dolgozott titkárnőként. A filmben látható interjúkat még 103 éves korában adta.
 

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top