nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

“A konyhaasztalon gyógyítottuk a beteg kiskutyákat”

Erika Abrams nem állatorvos. Soha nem is akart az lenni. Most mégis egy olyan szervezetet igazgat, ahol napi szinten több száz sérült állatról gondoskodnak. Mindezt ráadásul India keleti csücskében. Az Animal Aid Unlimited, India legnagyobb állatvédő szervezetének vezetőjével beszélgettünk.
Sári Veronika
Sári Veronika
f Ajánlom

Már nem emlékszem pontosan, melyik volt az első videójuk, amibe belebotlottam a Facebookon. Talán épp egy élet és halál között lebegő kutyát mentettek, de az is lehet, hogy egy rettenetes állapotban lévő borjút. Egy dolog biztos csak, amit még így, évekkel később is fel tudok idézni: a reakcióm a kisfilm végén. Merthogy úgy zokogtam, mint egy gyerek és közben azt kívántam, bárcsak minden rászoruló állat mellé jutnának ilyen segítők.

Az indiai Animal Aid Unlimited állatvédő és állatmentő szervezet ugyanis egyedülálló a maga nemében. És ez nem túlzás. Naponta 60 segélyhívást kapnak és legalább ugyanennyi állathoz mennek ki, miközben több százról – főként tartósan sérült egyedekről – a telephelyen gondoskodnak. Mindezt egy olyan országban, ahol a gazdátlan, beteg állatokat inkább nagy ívben kikerülik, semmint hogy segítsenek rajtuk.

 

“Csak öleltem a fejét, és azt suttogtam neki, minden rendben lesz”

Erika már nem emlékszik az első kutyára, aki nekik köszönheti az életét. Az első szamarukra viszont annál inkább. “2002-ben történt. Az egyik közeli birtok tulajdonosa hívott minket, hogy a földjén egy sebesült szamár álldogál. Azonnal útnak indultunk, és szerencsére még éppen időben érkeztünk, hogy segíthessünk.” Mint kiderül, az egyébként apróbb termetű állat jobb mellső lábán hatalmas, vágott seb tátongott, amiből dőlt a vér.

“Indiában meglehetősen gyakori, hogy az állatokat műanyag szalaggal kötik ki, ez történhetett azzal a pórul járt jószággal is. Miközben szabadulni próbált, a szalag először a bőrén, majd az izmain ette át magát, míg a fájdalomtól végül már lépni sem bírt. Valahogy azért csak elvonszoltuk őt az autónkhoz: a pici Fiatunkat alakítottuk át furgonná, hogy nagyobb állatokat is szállíthassunk vele. Emlékszem, a visszaúton végig a szamár fejét öleltem, miközben azt suttogtam a fülébe, hogy most már biztonságban vagy.

Miért éppen India?

Mikor fiatalabb voltam, azt gondoltam, az utazás túlságosan drága mulatság. Nekem legalábbis” – mondja Erika, aki emiatt sokáig azt hitte, szülőhazájában, az Egyesült Államokban öregszik meg. Aztán jött India. Ahova először a nászútján jutott el. “Nem mentem szívesen. A férjem, aki a munkája révén sokat utazott, és már az esküvőnk előtt is járt Indiában, csupa szépet mesélt az országról, de nem győzött meg.”

Erika legjobban a szegénységtől, a kosztól és a csontsovány gyerekek látványától tartott, és attól, hogy mindez milyen hatással majd lesz rá. Épp ezért élete meglepetése várta, mikor aznap kiszállt a repülőből. “Még sosem láttam annyi mosolygós, vidám és közvetlen embert, mint ott. Azonnal magával ragadott a hangulat” – meséli.

Kép forrása: Animal Aid Unlimited
Kép forrása: Animal Aid Unlimited

Persze ebből még nem következett azonnal, hogy Erikáék le is telepednek az országban. “Az elhatározás szép lassan, hosszú évek során született meg bennünk, és csak azután költöztünk véglegesen Udaipurba, miután minden szálat sikerült elvarrnunk otthon.” 12 évet vártak erre a pillanatra.

“Ott álltunk egy kosárnyi beteg kiskutyával, orvos nélkül”

És, hogy hogy lett az India iránti szerelemből az ország legnagyobb állatvédelmi szervezete? “Az ötlet akkor jött, mikor a saját bőrünkön éreztük, mekkora szükség lenne egy ilyen helyre.” Akkor még bőven nem laktak Indiában, de időről időre visszajártak. Sőt! Volt egy kis házuk is, amit saját kezűleg építettek fel Hawalában. “Amikor a faluban az egyik ismerősünk kiskutyái megbetegedtek, felajánlottuk neki, hogy kerítünk egy orvost, aki tud segíteni. És ekkor jött a sokk.

Több tíz kilométeres körzetben nem találtak egy orvost sem, aki értett volna a kutyákhoz. “Az állami üzemeltetésű állatkórházakban dolgozók tehenekre specializálódtak: hogyan adhatnak több tejet, inszemináció, ilyesmik. Mi pedig ott álltunk leforrázva, egy kosárnyi beteg kiskutyával, segítség nélkül.”

Erika elárulja, a beteg kölyköket végül ők maguk gyógyították otthon, a saját konyhájukban. “Menet közben kellett mindent megtanulnunk, hiszen addig semmilyen tapasztalatunk nem volt a témában.

A legtöbb védencüknek egyedül esélye se lenne

Kezdetben annak is örültek, ha egy-egy állatot sikeresen el tudtak látni. Aztán… “Nagy mérföldkő volt, mikor megalapítottuk a kórházunkat, és hirtelen egyszerre 20 betegről is gondoskodni tudtunk” – mondja Erika, majd büszkén hozzáteszi azt is, hogy az Animal Aid Unlimited menhelyén ma már 300 tartósan sérült állatról gondoskodnak; kutyákról, szamarakról, szarvasmarhákról vegyesen.

A 300-ból 90 kutyánknak esélye se lenne az életben maradásra. A többségük gázolás miatt bénult le a hátsó felére, van védencünk, akinek a négyből három lábát amputálnunk kellett, és olyan is, akit a halál torkából hoztunk vissza. A menhelyünkön mind teljes életet élhetnek, ép társaikkal együtt.” És, hogy mi lesz azokkal, akik teljesen felgyógyulnak? Erikának erre is azonnal van válasza, igaz, nem olyan, amit idehaza gyakran hallanánk.

Miután egy kutyánk sikeresen felgyógyult, visszavisszük őt oda, ahonnan elhoztuk. Ismerős környezetbe” – mondja, majd elárulja, az örökbefogadás nagyon ritka, és főleg az ország déli részére jellemző. “A kóbor kutyák itt szerves részei az utcaképnek. Az emberek névről ismerik, etetik őket, sőt, még segítséget is hívnak hozzájuk, ha erre van szükség, de a házukba nem engedik be őket.

Erika szerint ennek oka az, hogy sokan még most is félnek a kutyáktól. “Leginkább azért, mert a szüleik is féltek. És mert keveset tudnak a betegségeikről. Amíg a többség a rühöt veszettségnek hiszi, és attól fél, hogy egy simogatással elkapja, addig ebben nem lesz változás.

“Az állatok a tanítómestereink”

És miközben a Seattle-ben hagyott barátok még ennyi év után is azon viccelődnek, hogy Erika családjával “egzotikus életet él” Indiában, ő az ország legnagyobb állatvédő szervezetének élén már a jövőt tervezgeti. “Szeretnénk, minél több gyereket és fiatalt megszólítani. Hogy jöjjenek ki a menhelyre, és töltsenek időt a védenceinkkel. Hogy ismerjék meg őket. A megfelelő képzés és érzékenyítés a kulcs ahhoz, hogy békében élhessünk egymás mellett.”

Arról már nem is beszélve, mennyi mindenre tanítanak a puszta jelenlétükkel is. Különösen, ha az elfogadásról, a feltétlen bizalomról van szó. De Erika szerint nem csak ez fontos. “Az állatok megtanítanak minket arra, hogyan élvezzük az élet adta legapróbb örömöket is, és higgyék el, ez ügyben bőven van még mit tanulnunk tőlük” – mondja, majd elárulja, annak idején a természet közelsége is döntő szerepet játszott abban, hogy végül India mellett döntöttek. “Nincs még egy olyan ország, ahol alaptörvény rögzítené, hogy az állampolgároknak kötelességük tisztelni minden élőlényt. Úgy éreztem, én egy ilyen országban szeretném felnevelni a lányomat.

Olvass még többet az állatmentésről az NLCafé oldalán: 

Megosztás Facebookon