nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Beteg gyerek, árva kutya – így adtok ti

Közeledik az adóbevallás, és vele az 1%-ok felajánlásának határideje. El kell gondolkodnunk, melyik nagyszerű szervezet még nagyszerűbb céljaira szánjunk egy kis pénzt. Sokan év közben is adakozunk persze – általában jó érzéssel zárva a dolgot. De vajon jó helyre is kerülnek a javaink? És egyáltalán... biztosan a civilek dolga felszerelni a gyerekkórházakat?
Kempf Zita
Kempf Zita
f Ajánlom

Kökény Dalma, NIOK Alapítvány
Az alapítványt arra a célra hozták létre, hogy segítse, és fejlessze a civil szervezeteket. “Ahhoz, hogy egy civil szervezet független maradhasson, elengedhetetlen az adománygyűjtés. Mi próbálunk olyan eszközöket kitalálni nekik, amik ezt megkönnyítik.” A NIOK létrehozta az adjukossze.hu oldalt, ahol a civilek konkrét ügyekre gyűjthetnek. Leukémiás gyerekek táboroztatása, laptopvásárlás fogyatékkal élőknek, Forma 1-es autó építése… 140 sikeres projektben közvetítettek, aminek során több mint 50 millió forint gyűlt össze.

Beteg gyerek, árva kutya – így adtok ti

Cseh Balázs, Civil Iránytű Alapítvány
Az alapítvány civil szervezetek fejlesztésével foglalkozik. Olyan szolgáltatásokat nyújt, amik a civilek adománygyűjtését, átláthatóságát segítik. Létrehozták, és három éve üzemeltetik a jougyekert.hu portált, amelynek közreműködésével három év alatt 34 millió forint folyt be. Most például autistaotthonok felépítéséért, koraszülött babákért és szervátültetett bajnokokért kampányolnak.

Kollár Róbert, adjkiraly.hu
Róbert felelős szerkesztő egy hírcsatornánál. Amikor nehéz helyzetbe került emberekkel készítettek riportot, a nézők gyakran telefonáltak azzal, hogy segítenének. Erről jutott Róbert eszébe, hogy jó volna egy fórum, ahol a nélkülözők és az adományozók egymásra találhatnak. Egy barátjával létrehozták az adjkiraly.hu-t, ahol pénzen kívül bármit lehet kérni. Pelenkagyűjtés egy kisbabának, sütemények húsvétra, olajradiátor a családnak… A honlap egyik fő értelme az alapító szerint: láthatóvá tenni azokat a problémákat, amik amúgy a négy fal között maradnának.

Beteg gyerek, árva kutya – így adtok ti

Tapasztó Orsi, Heti betevő
“Mi főzünk – mondja Orsi egyszerűen. – Egy célunk van: igazi vasárnapi ebédet adni az embereknek. Ez a szívügyünk.” Az önkéntesek csapata Budapest VII. és VIII. kerületében táborozik vasárnaponként. Aki beáll náluk a sorba, az kap ételt, legyen kisnyugdíjas, kisgyerekes vagy hajléktalan. Ezen kívül zárt osztást is tartanak, ahol rendszeresen ugyanazok a nehéz helyzetű családok kapnak ebédet – a menüt éttermek főzik, de házi sütit, gyümölcsöt mindenki hozhat. Az alapanyagok költségét a belvárosban kihelyezett perselyek bevételéből fedezik: budapesti romkocsmák, pékségek, fodrászatok és cukrászdák is gyűjtenek pénzt számukra. A rendszer már Pécsett, Székesfehérváron és Makón is működik – a vidéki önkéntesek egyelőre kéthetente tudnak főzést vállalni.

 

Milyenek vagyunk mi, magyarok, mennyire szeretünk, tudunk adakozni? Milyen célokat támogatunk szívesen?

K.D.: A magyarokra jellemző az impulzív, érzelmi adományozás. Ezért van az, hogy a gyerek, kutya, beteg gyerek, árva kutya témák állnak az adakozási toplista élén. Viszonylag népszerűek még a “zöld” ügyek, és a szociális problémák, ugyanakkor elég nehéz drogprevencióra, településfejlesztésre, közösségépítésre vagy például jogsegélyezésre gyűjteni. Úgyhogy az egy lényeges kérdés, hogy a kevésbé vonzó, nehezen kommunikálható témák népszerűsítésére milyen trükköket lehet bevetni.

K.R.: Olyan ügyekre adnak szívesen, amelyeknél bele tudják élni magukat az érintettek helyzetébe. Adott mondjuk egy kórházban fekvő anyuka, aki nem tudja ellátni a gyermekeit: elképesztő mennyiségű segítség jön. De ha olyan szituációról van szó, amibe én nem kerülhetek, vagy az illető hibáztatható azért, hogy belekerült, az halott ügy.

K.D.: Alapvetően jószívűek az emberek. Amikor történik egy nagyobb katasztrófa, mint a vörösiszap-szennyezés, az árvíz vagy a menekültek érkezése, akkor óriás összefogás alakul ki. De az még nem sikerült, hogy az adományozás a hétköznapok része legyen. Ez olyan, mintha bemennék a boltba, de csak a csokit venném meg, a lisztet nem…

T.O.: Karácsonykor jött egy cég, hogy srácok, itt van 150 ezer forint karácsonyi ajándékra. Nem mondtuk, hogy jöjjenek vissza márciusban, mert nem akarunk megsérteni senkit. De az ilyesmi egész évben jól jönne.

CS.B.: Igen, a hajléktalan emberek szokták mondani, hogy ők karácsony előtt kenyeret nem esznek, csak croissant. Februárban viszont kenyér sincs… Hát igen. Nagy hidegben mindig sikeresebbek az őket segítő kampányok. Mintha nyáron nem volna hajléktalan …

Beteg gyerek, árva kutya – így adtok ti

Amióta van Facebook, sosem látott pénzek jönnek össze rekordidő alatt. Úgy tűnik, mintha egy csapásra adódna megoldás mindenre: a leégett házat újra felépítik, az éhező zenésznek milliókat gyűjtenek, idős cukrászok életét oldják meg a kedves felhasználók. Mekkora erő a virtuális közösség?

K.R.: A Facebook hatalmas generátor. Ugyanakkor van ennek hátulütője is. Az emberek megosztanak egy-egy segítségkérő posztot, és ezzel hátradőlnek, hogy megtették a magukét. De ha mindenki csak oszt, és nem segít, akkor valójában senki nem tett semmit. Volt, hogy több mint tízezer emberhez jutott el egy bejegyzésünk, ehhez képest jött három visszajelzés. Hát igen, adományozni melós dolog.

K.R.: Meg aztán ott az irigység, főleg kistelepülésen. Volt már, hogy egy sikeres gyűjtés után telefonált nekünk az, akit támogattunk, és ezt mondta: “szétszedtek minket, hogy mi kaptunk, és ők miért nem”.

Hogy lehetne jobban csinálni ezt az egészet?

K.D.: Hirtelen érzelmi döntések helyett tudatosság lenne jó. Az adakozás ma még nem természetes része az életünknek úgy, mint ahogy mondjuk, a villanyszámla befizetését betervezzük.

CS.B.: Egy ideális világban szerintem mindenki jótékony célra kellene, hogy felajánlja a jövedelme 1-2%-át. Fejenként nem óriási összegről beszélünk, de évente 100 milliárdos nagyságrendű forrást jelentene!

Sokan vannak, akik boldogan adnának, ha biztosan tudnák, hogy nemcsak hogy jó helyre kerülnek a dolgok, de nem is “amortizálódnak” menet közben. Egyáltalán lehetünk biztosak ebben manapság?

K.R.: Száz százalékos védelem nincs. Erre mi azt találtuk ki, hogy partnereket keresünk. Egy szomszéd, egy családsegítő, egy alapítványi munkatárs is ajánlhat rászorulókat, így ő hitelesíti a történeteket. De még így is előfordult, hogy egyazon helyről feltűnően sok jelentkezés futott be, aztán kiderült, hogy az illető országszerte mindenhova ír; ez egyfajta pénzkeresési forma nála. Annál kiábrándítóbb nincs, mikor jót akarsz tenni, és valaki visszaél vele. Úgyhogy nálunk nagyon fontos, hogy legyen visszajelzés arról, hová kerültek az adományok.

Beteg gyerek, árva kutya – így adtok ti

Ezért nem lehet nálatok pénzt kérni?

K.R.: Persze, mindenkinek az lenne a legegyszerűbb, ha pénzt kapna, de ha készpénzt is gyűjtenénk, még többen próbálnának visszaélni a lehetőséggel. Nálunk a leggyakoribb a ruha, a tűzifa vagy a tartós élelmiszer gyűjtése, ami persze nem jelent hosszú távú megoldást, inkább tűzoltás, de jó érzés látni, hogy sikerül, és kicsit erőt ad ahhoz, hogy ezek az emberek tovább csinálják a mindennapokat. De volt már olyan is, hogy valaki a férjének kért beszélgetőpartnert a kórházba, mert nem tudott naponta beutazni hozzá a fővárosba. Szép dolog volt az is, amikor egy optikus egy rákbeteg édesanya családtagjainak ajánlotta fel, hogy szemüveget készít számukra, vagy mikor egy ügyvéd ingyen vállalta valakinek a képviseletét, mert épp azzal tudott a leginkább segíteni.

K.D.: Nálunk magánember nem tud kérni. Mivel mindenki mögött áll egy szervezet, nagyon átlátható a folyamat. Csak olyat engedünk be, akiről tudjuk, hogy mit csinált eddig, hogy jogilag rendben van, és vélhetően meg fog valósulni az, amit kitalált. Ezt egyébként fotókkal is kell igazolnia. Ha pedig nem jön össze elegendő pénz, akkor kitaláljuk, hogy a kevesebbel mit lehet megvalósítani.

CS.B.: Mi hárítjuk mindazok megkeresését, akik úgy kezelik a szolgáltatást, mint a sült galambot. Gyakran látjuk hogy valaki kitesz pár mondatot a weboldalra, és várja, hogy akkor most majd jönnek az adományok. Próbálunk erősen szűrni mi is, de még így is beleszaladtunk néhány sikertelen kampányba, ami persze rossz élmény mindenkinek.

Beteg gyerek, árva kutya – így adtok ti

T.O.: Nálunk a nyomon követhetőség egyszerű: mindenki láthatja, hogy hetente kiosztjuk a több száz adag meleg ételt. De minden alkalommal képgalériát is készítünk a Facebookra. A másik, ami működik a gyűjtésnél, az az, ha lényegre törően megfogalmazzuk, hogy bajban vagyunk, erre és erre kérünk. Nekünk ez a fajta őszinteség jött be eddig.

Az adományozó jó esetben nem azért ad, hogy megköszönjék, de azért előfordulnak méltatlan helyzetek. Amikor akár a megajándékozott, akár a szervezet, aki az adományt fogadja, nem igazán becsüli meg azt. Vannak, akik szinte természetesnek veszik, hogy kapnak, sőt, egy-egy szervezet szinte “megrendeli” az adományokat kikötve, mit fogadnak és mit nem, elvárják a megfelelő csomagolást, leszállítást és hasonlók. Tudom, hogy az adományozás nem lomtalanítás, és nem adunk olyat, amit mi nem használnánk szívesen, de hát miért ne lehetne, hogy ami nálunk már nem üti meg a szintet, annak mások még örülnek? Ha nem azt adjuk, ami az ideális, akkor nem elvárható, hogy szépen megköszönjék, majd továbbadják másnak vagy kidobják? Valahogy a kommunikáció mintha félremenne olykor – minden szereplő részéről.

CS.B.: Nem titok: az adományozás mindenki számára üzlet; az ember igenis azért ad, mert jó érzést kap cserébe. Ha ez nincs meg, akkor nem működik az üzlet. Ezért azok a szervezetek csinálják jól, akik vissza tudják vinni ezt az örömérzést az adományozóhoz. Persze sokszor leterheltek az ott dolgozók, nem mindig tudnak figyelni arra, hogy elég szépen megköszönjék mindazt, ami hozzájuk érkezik. És azért azt lássuk be: ők nem az adományozottak, “csak” közvetítők, akik sokszor önkéntesként a saját munkaidejüket ajánlják fel, így az is érthető, ha nem szeretnek felesleges tárgyakkal feleslegesen dolgozni.

A civil szektor igen sokszor olyan problémákat kezel, amelynek megoldása az állam feladata volna. Mit gondoltok erről?

CS.B.: Az állam és a civilek célja szerintem közös, úgyhogy ahol csak lehet, kooperálni kellene. Jó lenne, ha mindenki a saját oldala jobbá tételével foglalkozna, és nem azzal, hogy mit kéne csinálnia a másiknak. Ezért is tartom nagyon szerencsétlennek a civil törvény kapcsán mostanában kialakult helyzetet, mert együttműködés helyett törésvonalakat hoz létre.

K.D.: Felnőtt egy generáció, amely megszokta, hogy az állam mindent eldönt, és megcsinál helyette. Csakhogy az állam egy nagy mamut: nem lát rá mindenre, nem ér el a keze mindenhová. Ezen kívül vannak problémák, amiket helyben lehet jól megoldani, és ez a civilek nélkül nem fog működni.

Beteg gyerek, árva kutya – így adtok ti

CS.B.: A civilek sokszor nagyon hatékonyan működnek. Ha az állam az adónkból valósítana meg mindent, például a Heti betevő által elért eredmények szerintem tízszer annyiba kerülnének, mint így. Ráadásul az is jó, hogy ha civileket támogatok, akkor én dönthetem el, hogy a pénzem mire menjen, és hogyan. Egyébként… mi is az, hogy állami feladat? Állam és állampolgárként szerintem közös céljaink és feladataink vannak.

Könnyebb a civil szervezetek munkája, amióta létezik az 1%? 

CS.B.: Nyilván sokat számít, de valójában ez nem igazi adományozás. Az SZJA 1% nem a mi pénzünk, hanem az adónk egy része, amiről mi rendelkezhetünk, de fontos hogy ezzel ne “tudjuk le” az adakozást.

K.D.: Egyfajta adományozás után járó adókedvezményt még el tudnék képzelni mellé.

Hogyan lehet lelkileg elviselni ezeket a terheket? Rengeteg nagyon nehéz élethelyzettel szembesültök, és egyáltalán nem tudtok segíteni mindenkinek. Hiszen nem tudtok lakást, munkát, havi bevételt adni – ez nyilván nem is dolgotok.

 

T.O.: Van jó néhány család, akiknek a sorsa valóban megvisel. Borzasztó körülmények között élnek Budapest közepén. Az egyik nagymama például hat unokát nevel egyedül. Neki az étel mellé mindig kigazdálkodunk egy kis pénzt is tisztasági csomagra, tartós élelmiszerre… De kell húzni egy falat, különben naponta pszichológushoz járnánk.

K.R.: Volt olyan pillanat, amikor fáradtan, munka után azt mondtam, elegem van ebből az egészből. De másnap kaptam egy üzenetet, valaki azt írta: “kaptunk egy csomó tűzifát, olyan jó, hogy vagytok!” És akkor az ember azt mondja, mégiscsak van értelme.

K.D.: Egy sors, egy ember, egy beteg gyerek… nehéz ez. Az viszont jó érzés, hogy látjuk, valaki már felvállalta az ügyüket, nincsenek teljesen egyedül. De olykor én is elgondolkodom, milyen jó, hogy itt ülök az irodában, és az a legnagyobb problémám, hogy nem jó a szigetelés, húz az ablak…

Mik a legfelemelőbb pillanatok számotokra az elmúlt évekből? Az igazi sikertörténetek?

T.O.: Egy budapesti pékség például már második éve gyűjti és fagyasztja le nekünk a rétesvégeket. Hétről hétre jönnek külsős segítők házi süteményeikkel, nagymamák a még meleg tepsivel a kezükben – ezek mind megható pillanatok. Ahogy a sütihozóknak is nagyon jó érzés látni a kígyózó sort.

Beteg gyerek, árva kutya – így adtok ti

K.D.: Rengeteg sikeres adománygyűjtés van a hátunk mögött, de az egyik legkedvesebb kampányunk az volt, amikor a Bókay Gyermekklinika intenzív osztályán dolgozó nővérek, mint “Bókay Angyalai” álltak össze azért, hogy az “adjukösszén” egy speciális betegágyra gyűjtsenek. Olyan jól sikerült kérniük, hogy a végén két ágy is összejött! De nagyon szeretem a májusi időszakot is, amikor a “spéci” táborokra gyűjtenek a szervezetek, olyan helyekre, ahol együtt táborozhatnak integrált környezetben sérült, beteg vagy szegény gyerekek. Most is három ilyen gyűjtésünk folyik.

 

T.O.: Tavaly egyszer nagyon megcsappantak a tartalékaink, ki kellett találnunk valamit. Egy grafikus önkéntes ötlete nyomán művészeti aukciót szerveztünk, bár magunk is nehezen hittünk benne. Végül grafikusok, festők és fotósok ajánlották fel műveiket, egész nagy neveket sikerült összehozni. Egy hét alatt szerveztük meg, és még két hétig reszketve néztük a Facebookon, fog-e valaki egyetlen forintot is adni. Végül 1,2 millió jött össze, mi meg minden százezres mérföldkő után sírtunk. Ez nekünk sok ezer adag ételre elég, hiszen háromszáz forintból hozunk ki egyet.

CS.B.: Amit sokszor látunk, az az, hogy a jótékonykodás mindig több, mint pénz, mert jó érzést szül mindkét oldalon, aminek az értéke pénzben nem is kifejezhető. Amikor a mozgássérült gyerekek hintát kapnak egy játszótéren, vagy amikor használt autót sikerül venni egy családnak a kórházba járáshoz, az összefogás öröm mindenkinek, nemcsak annak, aki kap, hanem annak is, aki ad. Ehhez persze kellenek a civil szervezetek, akik létrehozzák a kapcsolatot. Az adományozók sokszor meg is köszönik nekik, hogy adhatnak… Többek között ezek az jó érzések képesek összetartani egy társadalmat.

Megosztás Facebookon