“Dehát testvér, az kell!” – mondatok, amiktől az egykés szülőket kirázza a hideg

Én az elmúlt másfél évtizedben folyamatosan kapom emiatt a megjegyzéseket. Az egyik kedvencem:

“Ha egyke marad, el lesz kényeztetve.”

Elmondom, miért egyetlen gyerekem van

Nem igazán értem, mit értenek elkényeztetés alatt. Ha azt, hogy megkap bármit, amire vágyik, akkor jelezném: az egykés szülők is képesek határokat húzni, ez a képesség nem a második gyerekkel érkezik. Ha azt értik ez alatt, hogy túl sok figyelmet, szeretetet kap, akkor vállalom, bár szerintem ezekből egy gyerek sem kaphat eleget. Nincs olyan, hogy túl sok szeretet.

De lássuk, mik azok a beszólások, amikkel az egygyermekes szülő még biztosan találkozhat. Hogy ne csak az én élményeim sorakozzanak itt a cikkben, megkerestem pár sorstársamat.

Zsuzsi a kérdésemre rögtön egy szép klasszikussal válaszolt:

“Na és mikor jön a kistesó?”

A kérdés, amit minden egygyermekes megkap, az is, aki utána többgyermekes szülővé válik. Meglehetősen tapintatlan kérdés, mert hát mégis, kinek mi köze hozzá, esetleg gyertyát is adjunk a további vizsgálódáshoz? Zsuzsi szerint elég csak a határozott, rosszalló tekintet, Petra viszont frappáns választ fejlesztett ki a kéretlen kíváncsiskodóknak: “Nekünk már nem kell tovább próbálkozni, mert az első is jól sikerült.”

Nóriéknál hosszú a lista, egyik kedvence nagyon hasonlít a Zsuzsi által említettre:

“Dehát testvér, az kell!”

Indoklás a kijelentés után nem szokott következni. Testvér nem kell. Persze, öröm és remek, ha van, de azért egyetlen igazságként kijelenteni, hogy kell, erős túlzás. Hiszen ki tudja, mi áll amögött, hogy valaki egy gyereket vállal? Lehet, hogy egyet akart, mert úgy gondolja, anyagilag erre van kalibrálva, vagy mert érzi, neki egy gyerek való. Az egy gyerek nevelése mögött fájdalmas indokok is állhatnak: mi van, ha az az egy is csak sokára, nehezen jött össze? Ha az egy születése miatt egészségügyi okokból nem lehet második? Vagy ha lett volna, de elvesztették?

Ám ahogy mindenre, erre is van megoldás. Mariann többször is megkapta egy gyermektelen rokontól, míg egyke volt a lánya:

“Jaj, vegyetek ki intézetből egy FIÚT.”

Ez az, így egy csapásra megvan oldva minden! Végre van fiúgyerek, és még korban is lehet válogatni, hogy nagytesó vagy kistesó legyen belőle. Más kérdés, hogy Mariann szerint a rokon magára nem vonatkoztatta sosem a jótanácsot.

A családban született megoldások egy másik verziója az, amit Nellinek ajánlott az anyósa:

“Te csak szülj még, majd én felnevelem!”

Biztos vagyok benne, hogy ez olyan motivációt jelentett, amiért érdemes szülni minimum még egyet. Ja, nem.

Piroskában az az eset ragadt meg mélyen, mikor a metrón találkozott kamaszkori szerelmével, aki a következővel fejezte ki a viszontlátás örömét:

“Nálatok még mindig csak egy gyerek van? Nálunk már kettő!”

Mintha ez egy verseny lenne, amiben az győz, akinek előbb lesz több gyereke.

Egy újabb örökzöld Nóri listájáról a

“Kivel fog játszani?”

Ebből az következik, hogy nyilván a szülők képtelenek a játékra, maguk sem játszottak gyerekként, hiába voltak esetleg testvéreik. Egyke gyereküket úgy nevelik fel, hogy még véletlenül se találkozzon más gyerekekkel. Ennélfogva nem jár bölcsődébe, óvodába, de még játszótérre sem. A szülők gondosan ügyelnek arra is, hogy más gyerekes szülőkkel is szigorúan gyerek nélkül találkozzanak.

Évi is csak úgy sorolta az eddig kapott megjegyzéseket:

“Ha egyke a gyerek, akkor »önző lesz, mert nem tanul meg osztozkodni, küzdeni, kompromisszumot kötni«.”

Szerencsére akkor is kell osztozkodni, küzdeni és kompromisszumot kötni, ha egy gyerek egyedüliként nevelkedik. Sőt, az egyke gyerekek közül meglepően sok segítőkész felnőtt kerül ki, egész jól megállják a helyüket az életben – hány híres, sikeres ember nőtt fel egykeként –, és saját tapasztalat, de a kompromisszumkötés is állatira tud menni nekik.

Nem ritka az a megjegyzés sem, amivel Krisztina találkozott többször is, mióta megszületett a fia:

“Önzés csak egy gyereket szülni, a mai fiatalokat csak a karrier érdekli, azért nem szülnek több gyereket.”

Ennyi erővel önzés nem vállalni gyereket, vagy kettőt, hármat, esetleg hatot szülni is. Minden csak attól függ, hogy mi áll a háttérben. Hogy miért nő az egygyerekes családok száma, és miért nem születik több gyerek, arról külön cikksorozatot lehetne írni, és biztos vagyok benne, hogy a karrier mellett még számtalan, sokkal erősebb indokra derülne fény.

Ha pedig már az önzésnél tartunk, azt hiszem, hogy a legönzőbb indokok azok lennének a testvér vállalására, amikkel Orsi szállt be a beszélgetésbe:

“Ha ti nem lesztek, legyen neki valaki, akire támaszkodhat, ki segít majd neki?”

Pedig Orsi büszke arra, hogy önállóságra neveli a lányát, az unokatestvérek, barátok pedig így is körülveszik, ha támaszra lenne szüksége. És ne felejtsük el: egy testvér nem garancia arra, hogy támasza-segítsége lesz az első gyereknek, rossz testvéri viszonyt lehet látni eleget. Ahogy lássuk be, egy második gyerekkel is kiszúrás lenne, ha csak azért kellene a világra jönnie, hogy nagy testvére szolgálatára álljon.

Természetes, hogy a “hozzáértők” részéről rendszeresen elhangzik az a megjegyzés is, amivel Judit találkozott: “Az óvó nénik és most az iskolában a tanító nénik is hosszan győzködtek, hogy kéne annak a gyereknek egy tesó, mert messziről látszik rajta, hogy egyke. Nem tudom, ezt miből tudták-tudják megállapítani a pedagógusok, de mindig nagyon magabiztosan hangoztatják.” Biztos van különbség a testvérrel rendelkező és nem rendelkező gyerekek között, de azt azért durvának érzem, hogy kevesebbnek, akár hibás árunak tartják azt a gyereket, akinek nincs testvére. Bár a magam részéről nem mernék nagyon találgatásokba bocsátkozni egy random gyereket látva, hogy vajon vannak-e testvérei.

Végül álljon itt egy vallomás a másik oldalról, a négygyermekes Nórától, amit igazán megszívlelendőnek érzek: “Nagyon sokáig tartott megértenem, hogy ez mindenkinek a magánügye – gyerekkorom óta lobbiztam a felnőtteknél, hogy nem cseszhetnek ki valakivel úgy, ahogy velem a szüleim –, és sokáig tartott, hogy tudatosuljon: ez a kényszeres győzködés az én traumámból ered – nem sima egyke voltam, hanem meghalt a testvérem –, és pontosan ugyanúgy a traumámból ered, hogy ennyi gyereket szültem. Mással meg más van, és az is egy létező állapot.”