nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

25 évnyi keresés után a Google Earthtel találta meg az édesanyját

Ha nem igaz történetből készült volna, komolyan azt hinném, hogy az Oroszlán a Google Earth kétórásra nyúlt reklámfilmje. Csakhogy valóban létezett egy édesanyját és testvérét ötévesen elveszítő indiai kisfiú, akit Ausztráliában fogadtak örökbe a nyolcvanas években, hogy aztán 25 évvel később mégis rátaláljon az igazi anyukájára a Google Earth segítségével.
TóCsa
f Ajánlom

Saroo Brierley sztorija 2012-ben robbant nagyot a világsajtóban, hogy aztán 2014-ben könyv is szülessen belőle A Long Way Home (Hosszút út hazáig) címmel. Elképesztő történetről van szó, amibe annyi érzelem sűrűsödött, hogy szinte ordított azért, hogy Hollywood filmváltozatot készítsen belőle. Saroo ötévesen kísérte el bátyját egy este egy indiai nyomornegyedben, és a testvére arra kérte, hogy várja meg őt egy padon. Mivel Guddu sokáig nem tért vissza, a kis Saroo mászkálni kezdett, és felkapaszkodott egy nyitva lévő vasúti kocsi fülkéjébe, ahol elpilledt az egyik ülésen. A következő emléke már az volt, hogy a vonat megindult vele.

Az ajtók zárva, sehol egyetlen lélek, ugyanis ez a szerelvény nem szállított utasokat. A vonat napokig (!) nem állt meg, és a kis Saroo már a szomjhalál közelében járt, amikor végre kinyíltak az ajtók. A kisfiú végre kiszállhatott a szerelvényből, de ez nem oldotta meg a problémáit. Már Kalkuttában járt, több ezer kilométerre az otthonától, ahol ráadásul az emberek más nyelven beszéltek, mint ő, ezért még megértetni sem tudta magát. Így kezdődött Saroo elképesztő kálváriája, ami aztán egészen Ausztráliáig sodorta őt.

Két film az egyben

Az Oroszlánt egy bátor húzással gyakorlatilag szétválasztották két filmmé. Az elsőben a kis Saroo próbál segítséget találni egy idegen nagyvárosban, ötévesen, éhesen, szomjasan és kiszolgáltatottan, miközben nem tudja az édesanyja teljes nevét, ahogy azt sem, hogy hogyan hívják a várost, ahonnan eltűnt. Ötévesen, egy nyomornegyed közepén élve ezek még nem feltétlenül tűnnek lényeges információnak. A film második felében már a felnőtt, harminc év körüli Saroot láthatjuk Dev Patel alakításában, aki a Gettómilliomos óta amúgy is az indiai utcagyerekek felnőtt változatának legismertebb megformálója.

A felnőtt Saroo már Ausztráliában él, ugyanis örökbe fogadta őt egy jómódú család. Láthatóan jobb sors várt itt rá, mint ha Indiában marad az édesanyjával és a testvérével a gettóban, de Saroo nem elégszik meg a végtelen szörfözési lehetőségek hazájával vagy azzal, hogy van egy szerető, neki szinte mindent megbocsátó barátnője. Valami titokzatos erő hívja őt Indiába, hogy felkutassa a gyökereit, amiben csak halovány, gyerekkori emlékfoszlányok segítik. Kiindulási pont nélkül a dolog teljesen reménytelennek tűnik, csakhogy jön az internet, és kicsit később az internettel együtt a Google Earth, ami új lehetőségek tárházát nyitja meg a férfi előtt. Van esély rá, hogy megtalálja azokat az utcákat, ahol még ötéves kisgyerekként szaladgált? És ha igen, vajon ezáltal az édesanyjára és a testvérére is rátalál? Ezek a film nagy kérdései.

Az utcán reménytelenül: ötévesen

Ahogy azt fentebb írtam, a filmben a kisgyerek Saroo története élesen elválasztódik a felnőtt Saroo kutatásától. A film első fele egy megrendítő utazás története. Egy apró, majdhogynem tehetetlen gyerek szemével szembesülhetünk azzal, hogy a világ milyen nagy és félelmetes hely, és mi történik azokkal a picikkel, akik mellett nincs ott egy szerető szülő, hogy megvédje őket. A Kalkuttában vándorló Saroo világában minden felnőtt potenciális fenyegetést jelent. Felrúgják, nem értik, kihasználják, bezárják, nem törődnek vele, így Saroo maximum a többi utcagyerekben bízhat, akik szintén hozzá hasonlóan kiszolgáltatottjai a felnőttek világának.

25 évnyi keresés után a Google Earth-tel találta meg az édesanyját

Egészen megdöbbentő látni az aluljárókban alvó, együtt kolduló utcakölykök egész seregét, és azt is, hogy mennyire hétköznapi részét képezik egy túlnépesedett nagyvárosnak. Senki, de senki nem akad fenn a jelenlétükön, és a hatóságok sem segíteni próbálnak rajtuk, inkább csak elkergetik őket. Időnként Saroo felé segítő kezet nyújt egy felnőtt, de ezek többnyire csapdák, ahol csak eladnák és kihasználnák őt. Ebben a világban még az árvaházak is csak a gyerekek kihasználásáról szólnak. A sok szerencsétlenség közepette a fiúnak egyszer végre tényleg szerencséje lesz: egy ausztrál házaspár örökbe fogadja őt.

Mindent a katarzisért

Nicole Kidman – akivel Londonban találkoztunk – elképesztően tehetséges színésznő, azonban az utóbbi években hihetetlenül rosszul választott szerepeket. Itt azonban Saroo ausztrál nevelőanyjaként briliáns. Alig néhány jelenete van, de ezekben olyan őserővel játszik, hogy azt tanítani kéne. Amikor arról mesél Saroonak, hogy miért döntött úgy, hogy örökbe fogadja őt, az a jelenet többet mond az anyai szeretetről és az anyaság erejéről, mint bármilyen szakkönyv a témában. Egyáltalán nem csodálkozunk, hogy Oscarra jelölték érte – a film hat jelöléséből övé az egyik. Azonban a film nem áll meg ott, hogy a fiú egy másik kontinensen új otthonra talál. Nincs happy end, csak ugrunk egyet az időben, és Saroot már felnőtt férfiként látjuk, akinek látszólag megvan mindene, mégsem boldog. Bármilyen korán is történt vele ez a gyerekkori trauma, egyszerűen nem bírja kiheverni, és rögeszméjévé válik, hogy valahogy ráleljen a gyökereire és az elveszett családjára.

25 évnyi keresés után a Google Earth-tel találta meg az édesanyját

A filmnek ez a szakasza sajnos már messze nem annyira cselekménydús, mint a korábbi. Jobbára Dev Patelt láthatjuk, ahogy magában tépelődik, és nem figyel eléggé a gyönyörű barátnőjére – Rooney Marának itt tényleg csak annyi a dolga, hogy őzikeszemekkel szeresse Patelt –, majd a Google Earth megjelenésével teljesen elmerül a programban, és keresztül-kasul járja be India utcáit az internet segítségével. Amennyire filmbe illő volt a gyerekkori szakasz – igazából a kis Sunny Pawart kellett volna Oscarra jelölni, és nem Dev Patelt –, annyira megfilmesíthetetlen ez a tépelődésekkel teli második rész, ahol tényleg minden csak arra megy ki, hogy a néző katarzist érezzen, amikor Saroo végre hús-vér emberként is megérkezik szülővárosába.

Sírni fogsz

A fentiek elolvasása után jogos a kérdés, hogy giccses film-e az Oroszlán? Igen, giccses. Ám jelen esetben az érzelgősség sosem fordul át teljes ízléstelenségbe, hanem egyszerűen kicsit túl direkt módon akarja megríkatni a nézőjét. És a vicc az, hogy hiába vagyunk tudatában a manipulációnak, amikor eljön a nagy pillanat, mindannyian átváltozunk bőgőmasinákká, akik pont akkor hullajtják a könnyeiket, és pont akkor veszik elő a pézsét, amikor azt a rendező akarja.

25 évnyi keresés után a Google Earth-tel találta meg az édesanyját

Az Oroszlán egyáltalán nem titkolja, hogy mi a célja, sőt jó néhány jelenetben alá is húzza azt, mi pedig nézőként tehetetlenek vagyunk vele szemben. Rossz érzés áldozatául esni a profi ríkatóiparnak, ugyanakkor a film végén azzal vigasztalódhatunk, hogy amit láttunk, az – ha nem is teljesen ugyanígy – valóban megtörtént, és ez azért olyan dolog, ami önmagában is megérdemel egy katarzist.

Olvass tovább

{PostTitle}

Megosztás Facebookon