nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Hogy boldogul egy négyéves magyar kislány Spanyolországban?

Ilona 18 éves középiskolás, gyermekgondozónak tanul. Egy budapesti gyermekotthonból érkezett egy spanyolországi családba. Bár nem titkolja, hogy őt örökbe fogadták, nem szívesen beszél róla. Ha a neve eredetéről kérdezik, csak mosolyog. Páros interjú Ilonával és anyukájával az SOS Gyermekfalvaktól.
Mártonffy Zsuzsa
f Ajánlom

Miért Magyarországról fogadtatok örökbe gyereket?

A nemzetközi örökbefogadáshoz pszichológiai vizsgálatokon kellett átesnünk, és a szociális munkásokkal is beszéltünk róla, melyik országból akarunk adoptálni. Mi kislányt szerettünk volna, és nem akartunk túl messzire utazni. Jugoszláviában épp háború volt, Magyarország és Oroszország maradt lehetőségként, nekünk Magyarország szimpatikusabb volt.

Mennyit vártatok?

Négy hosszú évet. A szociális munkások nem akartak nekünk gyereket adni, mert volt egy fogyatékos fiunk és én inzulinfüggő cukorbeteg voltam. Miután panaszleveleket írtunk, kiajánlottak nekünk egy hároméves kislányt, aki születése óta gyerekotthonban volt. Hétéves korában cukorbeteg lett, három évvel a Spanyolországba való érkezése után. Az élet véletlenjei… Mikor először láttuk, Ilona nagyon vékony volt, sokat beszélt, és mozgott. Kicsit alultápláltnak láttuk őt.

Sem a férjemben, sem bennem nem volt kétség. Júliusban érkezett meg Spanyolországba, négyévesen, és szeptemberben elkezdte az iskolát. Karácsonyra már majdnem tökéletesen beszélt spanyolul, ez nem okozott gondot neki.

Milyen volt a tartózkodásotok Magyarországon?

Nem rossz, de azért jó sem… Az első hét nagyon stresszes volt, amíg elhagyhatta az otthont. Aztán mentünk a gyámhivatalba, és a törvénynek megfelelően 43 napot Magyarországon maradtunk, és addig még meggondolhattuk volna az örökbefogadást. Voltak kemény napok, hisz nem ismertük a nyelvet, és nehéz volt ott élni vele. Minden új és stresszes volt neki is és nekünk is. A kommunikáció nagyon nehezen ment. Ilona éjjelente felébredt, és félt. A szupermarketekben borzalmasan viselkedett, akkor járt először ilyen helyen. Nagyon sok türelemre volt szükségünk. A kapcsolata a bátyjával az első pillanattól nagyon jól alakult, bár a fiunk néha féltékenykedett, és hisztizett miatta.

Hogy boldogul egy négyéves magyar kislány Spanyolországban?

Arról tudtok valamit, miért nem Magyarországon találtak Ilonának szülőket?

Tizenöt éve nem sok magyar család vállalt roma gyereket.

Milyen volt az első időszak otthon?

Én nagyon boldog voltam, neki meg minden új volt. Az iskolát szerette Ilona, és a nyelvet is hamar megtanulta. A barátokkal való kapcsolattartás viszont nehéz volt, mert, ahogy sok örökbefogadott gyereknek, kötődési problémái voltak. Nekünk nem volt nehéz, amíg idősebb nem lett.  Az örökbefogadás problémájához később más nehézségek is társultak: diabétesz, pajzsmirigyprobléma, figyelemzavar, rossz motoros koordináció, ami megnehezíti neki a sportolást, bár őt ez nem is érdekli.

Megtartottátok az eredeti nevét?

Igen, négyévesen nem éreztük helyesnek, hogy elvegyünk tőle mindent, ami a származására emlékezteti. Adtunk neki egy második keresztnevet, ami Spanyolországban gyakoribb, de nem szereti és nem is használja soha.

Mikortól érezte magát otthon Ilona?

Az első naptól kezdve, mikor elkezdtünk együtt élni Magyarországon, a kislány úgy élte meg, hogy hazaérkezett.

A nyelv és az életmódjának hirtelen megváltozása okozott nehézségeket, de tudatában voltunk, hogy ez okozza a reakcióit. Egyébként boldog volt.

Beszélgettek az örökbefogadásról?

Igen, az első perctől kezdve. Vannak képeink és videóink, amiket sokszor megnézünk. Egyes fázisokban azon tépelődik, miért hagyták el őt, de ez sok tinédzsert foglalkoztat.

Beszél még magyarul Ilona?

Amikor megérkeztünk, tökéletesen beszélt magyarul. Azt akartuk, hogy megőrizze, hogy az iskolában játsszon magyar lányokkal, de ő nem akart magyarul megszólalni. Miután megérkeztünk Spanyolországba, el akarta felejteni a nyelvet, és sajnos el is felejtette.

Magyarországon még nem járt Ilona az örökbefogadás óta, de tervezi, hogy visszatér, középtávon oda fogunk utazni. Mióta megérkeztünk, spanyol állampolgár, spanyol útlevele van.

Milyen volt Ilona kamaszkora?

Eddig ez volt a legnehezebb időszak. Mint minden örökbefogadott gyereknek, vannak önbecsülési problémái, az identitással, a kötődési gondokkal kapcsolatosak, és figyelemzavara, ami a tanulásban sok gondot okozott. Pár éve jár pszichoterápiára és láthatóan sokat segít neki. Most meg kellene próbálni még többet beszélni az örökbefogadásról és begyógyítani a sebeket, amiket ezek a gyerekek mind őriznek. Most épp az foglalkoztatja Ilonát, hogy miért hagyták el őt a szülei, úgy érzi, ő “egy szar” és ezért hagyták el. Ettől igen alacsony az önbecsülése. Nehéz erről beszélnünk is, mert félünk, hogy fájdalmat okozunk.

Ilona 18 éves, középiskolás, gyermekgondozónak tanul. Bár nem titkolja, hogy őt örökbe fogadták, nem szívesen beszél róla. Ha a neve eredetéről kérdezik Spanyolországban, mosolyt csal az arcára.

Emlékszel bármire Magyarországról?

Magyarországgal kapcsolatban csak egy dologra emlékszem: egy kiságyban vagyok, és nagyon sok ember van körülöttem, a szobát üvegablakok veszik körül, és más gyerekek is vannak ott. Arra is emlékszem, hogy beöltöztettek hercegnőnek, és kifestettük az arcunkat, és ez nekünk, kislányoknak nagyon tetszett. Másra nem. Vannak videók, amiket régebben örömmel nézegettem, de mostanában nem.

Hogy boldogul egy négyéves magyar kislány Spanyolországban?

Tudod, hogy miért nem a vér szerinti családodban élsz?

Igaziból nem tudom, miért adtak örökbe, a szüleim azt mondják, hogy a vér szerinti anyám nagyon fiatal volt, és nem volt lehetősége felnevelni, ezért döntött az örökbe adás mellett. Ez fantasztikus dolognak tűnik, mert azt mutatja, hogy fontos voltam neki, és szeretett engem, és nemcsak szeszélyből hagyott el, legalábbis ezt hiszem.

Emlékszel a Spanyolországba érkezésedre?

Nem emlékszem.

Mikor tudtad meg, hogy örökbe fogadtak?

Ezt mindig ösztönösen tudtam. Természetesen mondták nekem, de ez mindig az életem része volt, mindig hordom magamban, nem hiányzik, hogy külön is mondják. Mindig tudtam, hogy Magyarországról jövök, emlékszem pár dologra a múltamból, ezt nem kellett külön elmondani.

Igazából sosem érdekelt különösebben az örökbefogadás témája, amíg kamasz nem lettem, és elkezdtek olyan kérdések foglalkoztatni, mint, hogy miért döntöttek úgy a szüleim, hogy szeretnék, ha a világuk része lennék, és nem volt-e másik gyerek, akit választhattak volna. Azon is gondolkodom, hogy nem fárasztom-e őket túlságosan néha, vagy hogy nem hagynak-e el a hibáim miatt.

Őket tartom a szüleimnek, ez teljesen világos, de mindig ott van bennem a kétség, hogy két ember hogy tud eljutni oda, hogy hazavisznek egy idegen gyereket, hogy együtt élhessenek vele és együtt alkossanak egy olyan csodálatos dolgot, amit családnak hívnak. Szerintem ezek a kétségek azért vannak bennem, mert egyszer elhagytak a múltban, és bár hepienddel zárult a történet és egy normális otthonban élek, normális családban, de legbelül mégis ott van az elhagyottság érzése.

Nagyon szeretném megismerni a biológiai szüleimet, még akkor is, ha ez őket nem feltétlenül érdekli. Tudom, hogy ha megismerem őket, semmi nem változik a világon, de bennem van a kíváncsiság, hogy a dolgok miért alakultak úgy, ahogy.

Kinek mondod el, hogy örökbefogadott vagy?

Egyáltalán nem szeretek beszélni az örökbefogadásomról. A pszichológusommal beszéltem róla, és a szüleimmel is egy ideje. A pszichológusom úgy gondolja, jó lenne beszélnem erről. Van egy osztálytársam és egy tanárom is, akikben nagyon megbízom, velük tudok erről beszélgetni.

Tudsz magyarul?

Szinte semmit nem tudok magyarul, de bárcsak tudnék.  Nagyon örülnék neki, ha sokkal többet tudnék, vagy el tudnék utazni az országba, hiszen nem voltam ott négyéves korom óta.

Magyarnak és spanyolnak tartom magam egyszerre, de ha megkérdezik, hova való vagyok, akkor azt mondom, Spanyolországba. Ha megjegyzik, hogy nagyon ritka a nevem, akkor bólogatok és belül csak mosolygok rajta. Nem tartozik az egész világra, hogy én örökbefogadott vagyok.

Elég, ha én tudom, ettől nem változik, hogy ki vagyok.

Mi szeretnél lenni?

Tanító. Mindig szerettem volna szegény országokba menni és gyerekeket tanítani, de persze ennek megvannak a hátrányai.

Hogy boldogul egy négyéves magyar kislány Spanyolországban?

Képeink illusztrációk

Te szeretnél majd gyereket?

Szeretnék gyereket, és szeretnék örökbe fogadni is, bár ebben nem vagyok száz százalékig biztos, mert nem szeretném, hogy ugyanazon menjen keresztül a gyerek, amiken én. De közben tudom, hogy ezek a gondolatok normálisak az örökbefogadásnál.

Azt gondolom, ha egy örökbefogadott gyerek anyukája lennék, akkor nem kezelném a gyereket máshogy, meg különlegesen sem. Mert a gyerek nem érzi magát kényelmesen, ha másképp kezelik, mint más gyereket. Az én esetemben az első időszak kicsit “sokkoló” volt, életemben először voltam szupermarketben és mindent akartam, amit nem láttam korábban, ruhákat, holmikat.

Ahogy a szüleim engem kezelnek, az példaértékű. Nem is tudnék büszkébb lenni, hogy ennek a családnak a része vagyok.

És ezt nem azért mondom, mert így kell mondanom, hanem mert így érzem. Türelem kell hozzá, kedvesség és feltétel nélküli szeretet, mindig is ezt éreztették velem.

Szerinted mire van szüksége egy örökbefogadott gyereknek?

Nehéz segíteni egy örökbefogadott gyereknek, mert mindig mélyen magában hordozza azt, hogy ő örökbefogadott. Az egyetlen dolog, ami segít, bár utálom kimondani, hogy beszéljünk a dolgokról, meglegyen a lehetősége elmondani, hogy érez a témával kapcsolatban, és ha szeretné megismerni a vér szerinti szüleit, attól ne érezzék rosszul magukat az örökbefogadó szülei. Ez ad biztonságot a gyereknek, ha tud erről beszélni a szüleivel. Azt gondolom, egy gyerek sosincs túl ezen a témán.

Amikor pici a gyerek, jobbnak látja az örökbefogadást, és ahogy nő, jobban megérti a dolgokat, elkezdi magát bizonytalanul érezni. Ezért kell beszélgetni más örökbefogadottakkal, vagy a családdal, vagy pszichológussal. Mondjuk az nekem nem segít, ha presszionálnak, hogy beszéljek a témáról. Nekem a szüleim segítenek a legtöbbet és a pszichológusom, meg a feltétel nélküli szeretet. A mai napig csodálom őket, hogy anélkül, hogy ismertek volna, és csak egy akta voltam, úgy döntöttek, hogy az életük alapvető pillére leszek.

Több hasonló történetet is olvashattok a gyermekvédelemről az SOS Gyermekfalvak által működtetett a Gyereksorsok blogon.

További cikkek az SOS Gyermekfalvaktól az NLCafén:

 

Olvass tovább

{PostTitle}

Megosztás Facebookon