Ami más embert félelemmel tölt el, az az én mennyországom. Egyedül, csendben lenni

Kövess minket a facebookon!

f Ajánlom
Ha nem lehetek egyedül, az olyan, mintha azt kérnék tőlem, ne vegyek levegőt. Ha nem szólok egész délután semmit, az nem azt jelenti, hogy duzzogok, valami bajom van, hanem visszavonultam a fejembe, gondolkodni. Nem depressziós vagyok, hanem ilyen, és én is tudom, hogy nem mindig könnyű velem. Az elmúlt öt év életem legnehezebb időszaka volt. Négy éve és tizenkilenc napja nem voltam egyedül. A fejemben sem. Anya vagyok...

Ha megkérdeznék az ismerőseimet arról, mit szólnak ahhoz, hogy én alapvetően egy csendes, visszahúzódó, magamnak való, otthonülő és kissé zárkózott embernek definiálom magam, biztosan akadna köztük olyan, aki harsányan röhögne, nagy százalékuk azt gondolná, ez már megint valami Hajni-féle agymenés, és legalább hárman lennének, akik némán, de sokatmondóan megkopogtatnák a halántékukat a mutatóujjukkal. Egyikük az lenne, aki ott volt abban a pincebuliban, ahol a fergeteges társaságnak – és a velkámdrinkként éhgyomorra elfogyasztott három deci házi szilvapálinkának – köszönhetően vacsora után fogadásból felmásztam a kitömött szarvas trófeára és egyéni stílusú bikarodeót mutattam be. A másikuk pedig talán akkor volt velem, mikor saját kategóriámban megnyertem a Kelet-Mecsekben töltött pünkösdi hétvégén a kakaspörköltfőző-verseny után a társaságunk által hirtelen felindulásból megrendezett Az üzekedési időszakban a szarvas a nőstényt párzani hívja hangutánzó versenyt. Ráadásul színjózanon.

Szeretek eljárni társaságba, nem vagyok sem halk szavú, sem légies finomságú nő, ha beszélek, hevesen gesztikulálok, és hangosan nevetek. Szeretem, ha meglátogatnak a barátaim, sokkal inkább örülök, ha ők jönnek hozzám, mint ha én kapok meghívást tőlük, élvezem a társaságukat, ha együtt vagyunk. Jól érzem magam zenés-táncos szórakozóhelyen, és szeretek táncolni. Aktív vagyok a Facebookon, mindkét oldalamra sokat posztolok és élvezem, ha szórakoztatok másokat. Szívesen járok koncertre, színházba, beszélgetős estekre. Szívesen beszélgetek másokkal.

Csakhogy ezekre nekem fel kell készülnöm. Időben és idegileg is.

„Engem nem lehet csak úgy elhívni valahova, és nincs olyan, hogy erre jártunk, gondoltuk, beugrunk. Hát ide nem. Ez az én házam és az én váram. Tömegrendezvényekre elmegyek, de előtte megnézem a térképet, és célirányosan járom be a területet, lehetőleg három órán belül. A budapesti tartózkodásom hat óra hosszúságúra hitelesített, a hetedik órában hirtelen cafatokban lógni kezdenek az idegeim, a fejemben pedig megszólal egy kereplő, először közepes hangerővel, végül már csak azt hallom. És utána ki kell pihennem idegileg és érzelmileg ezeket a napokat, azaz egyedül és csendben kell lennem.”
Ami más embert félelemmel tölt el, az az én mennyországom. Egyedül, csendben lenni

Ez teljesen jól működött, harminchét évig. A körülmények miatt, és mert elhittem, amit rólam mondtak. Ötödikes koromig éltem a szemlélődő típusúak csak látszatra unalmas és lapos életét, aztán a felső tagozatban az új osztályfőnöknek köszönhetően hirtelen a nagyszájúak, a rossz kislányok és a közösségi emberek között találtam magam. Majd’ beledöglöttem. Ugyanis elhittem, hogy ez vagyok. Anyámnak is nagy és sokszor irracionális elvárásai voltak velem szemben, nekem pedig a szorongásaimnál csak a megfelelni vágyásom volt nagyobb. Így lettem én az extrovertált embertípus mintapéldája.

Sokáig elég jól ment ez a fene nagy nyitottság a külvilág felé. Ma már tudom, gyerekkoromtól kezdve egészen addig, amíg férjhez nem mentem, azért működött, mert a szüleim elváltak, anyukám négy műszakban dolgozott, és egész nap egyedül voltam. Aztán, mikor férjhez mentem, akkor azért, mert a férjem hasonló típus volt, így soha nem volt köztünk vita akkor, ha én azt mondtam, most elmegyek egy kicsit egyedül sétálni, majd jövök, vagy amikor szerdán odafordultam hozzá, és azt kérdeztem tőle, mondd, hétvégén nem akarod meglátogatni a szüleidet? Az élet még úgy is a segítségemre sietett, hogy 2004 után többször voltam munka nélkül, mint melóban, így napközben egyedül voltam.

Persze egy csomó gyanús dolog akár fel is tűnhetett volna. Például az, hogy mindig olyan munkahelyen dolgoztam, ahol valamilyen módon egyedül voltam. Vagy úgy, hogy a Központ háromszáz kilométerre volt tőlem, vagy úgy, hogy egyéni munkaidőben, saját irodában dolgoztam. Most pedig külsős munkatársa vagyok egy újságnak. Kutyás vagyok. Hiszen őket el kell vinni sétálni, újabb ürügy arra, hogy egyedül legyek. Gyerekkorom óta sokat olvasok. Talán azért, mert egy könyvvel a kezemben láthatatlanná lehet válni.

Ahol nem lehet, az a család.

Az elmúlt öt év életem legnehezebb időszaka volt. Négy éve és tizenkilenc napja nem voltam egyedül. A fejemben sem. Anya vagyok.

Nem hiszek abban, hogy anyának születünk, abban hiszek, hogy anyává válunk. Senkin nincs ON gomb, ami automatikusan benyomódik, ha felsír a gyerekünk. Anyává válni egy folyamat és a gyerekünkkel éppúgy össze kell csiszolódni, mint ahogy egy párkapcsolatban tesszük. Hatunk egymásra, formáljuk egymást, tanulunk egymástól, én megtanulok anya lenni, a gyerekem megtanul velem túlélni, fejlődni, és minden mást, ami ahhoz kell, hogy tudatos és önálló szabad felnőtt legyen.

„Addig jól ment minden, míg karomon vittem, és akaratom rabja volt, de ez az idő gyorsan eltelt, és egyszer csak ott állt előttem egy tőlem teljesen eltérő habitusú, nyitott, örökmozgó perpetuum mobile, aki ugrál, két és félévesen egyedül rollerezik, fára mászik, egyedül tanul meg biciklizni, fejjel előre csúszik le a csúszdán, bandázik a homokozóban, „figyelj, zene lesz!” felkiáltással bal kézzel tépi az ukulelét – az új balkezes zseni, az új Hendrix –, imád játszóházba járni és szó nélkül beáll egy vadidegen családhoz labdázni és fröcskölni a Balatonban, miközben azt kiabálja, hogy Anya, gyele te is, gyele mál, beállhatsz te is, ne félj! És mindezt folyamatosan és hangosan kommentálja.”

Nekem pedig nem marad más kapaszkodóm, mint a hűtőre ragasztott post-it Vekerdy szavaival, miszerint a gyerekek fárasztóak, rém idegesítőek, leszívják még a csontvelőnket is, úgyhogy tessék tőlük néha megszabadulni.

Igen ám, de nem olyan könnyű ez, mert mardos az önvád, és gyötör a bűntudat, mikor a férjem hétvégi programot szervez, én meg legszívesebben nyüszítenék, aztán kitör a veszekedés, mikor indulatosan azt kérdezem, miért nem tudnak elmenni kettesben, nélkülem, hogy végre egyedül lehessek, ő meg azt ordítja vissza, hogy az eszedbe se jut, hogy én viszont szeretnék veled lenni, mivel egész héten alig láttalak?

„Szép lassan elhittem újra, hogy velem van a baj, ahogy felső tagozatban elhittem, hogy én vagyok a társaság középpontja és motorja, kiváló szervezőkészséggel és kommunikációs képességekkel rendelkezem, és született vezető vagyok. Most elhittem azt, hogy velem van a baj, amikor arról álmodozom, hogy titokban befizetek egy eldugott kis szállodába és egyedül töltök egy hétvégét. Hogy az nem normális dolog, hogy én egyedül akarok lenni és nem a családommal. Innen már csak egy lépés a rossz anya és alkalmatlan feleség, és még egy a szociopata mizantróp fapina, aki folyton zsémbel, morog és fikázik, és nem való ebbe a csodalények és közösségi humanoidok alkotta világba, ahol az isten egy kék F betű és folyton ragyog a kristálytiszta kék égen az aranyszínű nap.”
Ami más embert félelemmel tölt el, az az én mennyországom. Egyedül, csendben lenni

Elhittem, hogy én valahogy kilógok a sorból, hogy mindez valamiféle rossz személyiségből táplálkozik, hogy ezek rossz szokások, és én önző vagyok, nemtörődöm, hogy én nem tudok odaadó és önfeláldozó lenni. Közben azt éreztem, hogy megbolondulok, és hangosan sírtam hátul a komposztnál, mikor a kislányom aludt, mert tudtam, ha felébred, indulunk a játszóra, és úgy éreztem, képtelen vagyok egy percet is csacsogó anyukák közt lenni. Máskor csak attól féltem, ha valaki hozzám szól, szó nélkül kitépem a nyelvét, a nyaka köré csavarom, és azzal fojtom meg.

Aztán valahogy, nagyon lassan változni kezdtek a dolgok. Nem történt semmi sorsszerű, semmi eget rengető, nem volt semmi Nagy Fordulat. Ilyenek rossz romantikus regényekben és a Titok című könyvben szoktak történni. Megértettem, hogy most ez van, ezek a körülményeim, és ebből kell kihoznom a legtöbbet. És azt is, hogy az eddigi stratégiáim nem működnek: ha felkelek hajnali négykor dolgozni, és nem alszom ki magam, akkor tíz nap múlva támolygok a fáradtságtól, és nem csak dolgozni vagyok képtelen, hanem bármire. Hogy

„beszélnem kell arról, ha nem szólok egész délután semmit, az nem azt jelenti, hogy duzzogok, valami bajom van vagy rosszkedvű vagyok, hanem foglalkoztat valami, esetleg fejben írok. Vagy visszavonultam egy kicsit a fejembe, hogy rendezzem a soraim, esetleg megoldást keresek egy problémára. Szóval nem kell egzecíroztatni ilyenekkel, hogy hahó, Föld hívja Hajnit (jézusom) meg hogy hallod, amit mondok?, mert ettől csak dühös leszek, hisz azt élem meg, ok nélkül cseszegetnek.”

A barátaimnak beszélni kell(ene) arról, hogy ne aggódjanak, ha nem hívom fel őket, ha nem válaszolok a levelekre, üzenetekre, ha nem veszem fel a telefont. Szeretem őket, és nincs velük semmi bajom, csak kimerültem, és töltődök. És ilyenkor egyedül megyek színházba, egyedül megyek koncertre, egyedül nézem meg a kiállítást, de majd elmegyek velük is. És az, hogy ez idő alatt a Facebookra posztolok egy csomó ökörséget, nos, ez nem jelent semmit.

El kell mondanom, hogy én nem depressziós vagyok, hanem ilyen, és én is tudom, hogy nem mindig könnyű velem. Hogy én nem egy tüskés dög vagyok, hanem szeretem, ha békén hagynak. Egyedül szeretek lenni, egyedül szeretek dolgozni, egyedül szeretem megélni az érzéseimet, egyedül kell lennem ahhoz, hogy feldolgozzam az életem történéseit.

És meg kellett értenem azt is, hogy nekem is engedni kell a negyvennyolcból. Nem bántam meg. A férjemnek és a kislányomnak köszönhetően megtanultam spontán lenni és élvezni, megélni a kalandokat, nem csak fejben tervezgetni őket. Sőt, már elegendő, ha tavasz van, ha szépen süt a nap, ha bárhogy máshogy „jó” az idő, már pakolok is, és akár kettesben (plusz a kutya) megindulok egy egész napos „majd kikötünk valahol” kirándulásra. Na jó, az szinte biztos, hogy ott kötünk ki, ahol nincs tömeg, ezer turista és zaj. Sokkal kreatívabb és rugalmasabb lettem, sokkal rövidebb idő alatt jutok el a megoldáshoz, és nagyon élvezem, hogy ez sokszor nem egyetlen megoldás.

„Sokkal kifejezőbben meg tudom fogalmazni, amit akarok, és kezdek tisztába jönni az igényeimmel. Kezdeményezőbb lettem. Bátrabb vagyok. Meg merem mondani a szófosó anyukának a játszón, hogy nem szeretek beszélgetni a semmiről, nem nézek tévésorozatokat, az időjárás pedig hidegen hagy. Mindezt végre kedvesen. Többnyire. A férjem figyel arra, hogy tudjak egyedül lenni, és szerveznek apa-lánya  programokat, nem szól semmit, ha kifejezéstelen tekintettel bámulok ki az ablakon, és akkor sem, ha éjszaka a konyhaasztalnál talál, ahogy egyedül üldögélek, és nem csinálok semmit.”

Szóval, most jó. Semmi baj nincs velem. A világ is jó úgy, ahogy van, meg én is.

Néha még álmodozom arról, hogy fenn állok egy színpadon, és több ezer ember lélegzetvisszafojtva figyel minden szavamra, aztán, amikor a tökéletesen felépített előadásomat befejeztem, hosszú percekig dübörög a vastaps. De sokkal többször álmodozom arról, hogy pár év múlva milyen jó lesz, mikor a férjem elmegy egy offroad hétvégére, a kislányom már nagylány lesz és a barátnőjénél alszik, én meg otthon leszek, egyedül, és nem csinálok semmit.

 

Olvass tovább

Hozzászólások  ( 0 )
blog comments powered by Disqus