Meddig bírja az emberi test mínusz tízben? Szociális munkások Budapest utcáin I.

Ahogyan kint egyre sötétedik, és hűl a levegő, úgy készülődik indulásra Gizella és Krisztián. Ők adják ma a szolgálatot. Embereket fognak felkutatni nem embernek való helyeken: szabad ég alatt, parkokban, elhagyott gyárépületekben, lépcsőházakban, kapualjakban, belvárosi aluljárókban. Két fő céljuk van: meleg, fedett helyre, vagy ha szükséges, orvoshoz vinni őket, vagy ha ez nem megy, akkor mindent megadni ahhoz, hogy túléljék az éjszakát.

Van segítségük is; a bázison ott ül Laura, a Menhely diszpécsere, és fogadja a hívásokat: hol, merre láttak embereket az utcán feküdni. Pesten belül bárhová elmegyünk. Amikor nem jön ilyen bejelentés, akkor Krisztiánék a korábbi, a területről már jól ismert ügyfeleket – ők így mondják – látogatják sorra.

Beülünk a szolgálati autóba. Krisztián vezet, Gizella mellette. A hátsó ülés “neccesebb”, ide tudják beültetni azt, aki rászánja magát, hogy velük menjen, és itt helyezik el az illető holmijait is. Ha szükséges, ilyenkor nejlonnal fedik le az ülést. Úgyhogy addig ülhetek be, amíg szállítani nem kell valakit.

Az igazi luxus

Mielőtt bárkihez is kimennénk, nem várt helyre gördülünk be: a csodásan kivilágított Gresham Palota mélygarázsába. A Four Seasons Hotel hátsó traktusa ez: csúcskategóriás autók között szlalomozunk, és látjuk, amint (vélhetően) a vendégek öltönyei sorakoznak a portánál tisztításra várva. Gizella kipattan a kocsiból láthatósági mellényében, és kikap egy hatalmas bödönt a csomagtartóból. Nem igazán értjük a helyzetet. “Visszahoztuk az edényt” – magyarázza Krisztián. Mint kiderül, a főváros egyik legelegánsabb luxushotelében évek óta minden hétfőn külön főznek Budapest hajléktalanjaira. Nem, nem a maradékot adják oda, hanem direkt nekik készítenek száz adagnyi tartalmas, meleg levest. “A klienseink is tudják, hogy hétfőn minőségi étel van. Általában kenyeret is adnak hozzá” – mondja Krisztián, “odafigyelnek arra, mi kell annak, aki az utcán él”.

A Gresham után egy Szentkirályi utcai kapualjig megyünk, ahol egy elég rossz állapotban lévő férfit találunk. Sándort jól ismerik Gizelláék. Teát adnak neki, pár szót beszélnek. Sándor a lábát fájlalja, és azt mondja, fullad. A szociális munkások csak egy pillanatra néznek egymásra: egyértelmű, hogy a férfinak orvos kell. Sehogyan sem akarja azonban otthagyni a fekhelyét. Ez igen jellemző: nehezen mozdulnak a megszokottból, még ha a megszokott rosszból is. Hosszas alkudozás kezdődik. “Most nagyon hideg jön Sándor, ne maradjon kint! Inkább velünk jöjjön el, mint a mentővel!” A férfi csak ingatja a fejét, azt mondja, egy ismerőse jön ma hozzá, tartozik neki, mindenképp meg akarja várni. Krisztiánék hiszik is, meg nem is, mindenesetre nem adják fel. “Legalább nézzük meg, fel tud-e állni! Most még van hely, később meg lehet, hogy betelik” – utalnak a “fapadra”, vagyis az éjszakai szálláshelyre. Közben a járókelők kerülgetnek minket, a közeli kínai büfé fényei villódznak. Sándor nem enged. Végül annyiban maradunk, hogy két óra múlva visszajövünk, addig meggondolhatja magát. Hagyunk neki két nagy zsákot, egyiket a szemétnek, másikat a holmijának.

“Nincs rá biztosíték, hogy két óra múlva eljön velünk – mondja Krisztián már a kocsiban –, de a sok lyukra futástól függetlenül mindig megadjuk az esélyt.”

Maradnak

Komfortos lakáshoz szokott agyunk nehezen érti, miért ilyen nehéz valakit rávenni arra, hogy tél derekán a hajléktalanszállást válassza az aszfalt helyett. Az utcán élők emlegetik érvként a lopásokat, ám ennek – nagyon úgy tűnik – nincs igazán komoly alapja. Az éjszakai szállókon ma már vannak zárható szekrények, értékmegőrzők, és hát lássuk be: az utcán még kevésbé van bármi is biztonságban. “Mi úgy érezzük, ez inkább kifogás” – mondják a szakemberek, akik maguk is nehezen magyarázzák a húzódozást. Egy utcán élő ember nem szívesen hagyja ott a helyét, hiszen ott találják meg azok, akik támogatják őt. “A néni, aki naponta viszi neki a levest, a boltos, aki ad neki kávét, a kutyasétáltató, akitől kap egy százast.” De van ebben talán valamiféle ragaszkodás a szabadsághoz, hiszen egy intézményben szabályok vannak, sok emberrel kell együtt aludni, van, aki ezt nem bírja. És olyan is akad, aki a bezártságtól retteg. “Amikor volt lakása, akkor is az erkélyen aludt” – meséli Krisztián egy régi kliensről. Jár némi macerával is az, hogy az ember ágyat szerezzen magának. Hatkor van beengedés, de már négykor sorba kell állni, és így sem biztos, hogy mindenki bejut. A szociális munkások kreatív technikákat fejlesztettek ki annak kivédésére, hogy az erősebbek kiszorítsák a gyengébbeket a helyekről – például nem sorban szólítják be a várakozókat, hanem születési év alapján, vagy éppen véletlenszerűen. “Az utolsó néhány embert, akit beengedünk, ébreszthetőre engedjük be. Ez annyit jelent, hogy tudja, hogy ha az Utcai Szolgálat hoz be rossz állapotú embert, fel kell kelnie, és átadnia az ágyát, és egy matracot kap helyette. És persze nem mindenkinek tetszik az, hogy a szálláson nem lehet inni. Ha valaki ittasan érkezik, előfordul, hogy várnia kell kint, a hidegben, amíg kijózanodik. Érdekes tény, hogy sehol a világon nem tudták teljesen megszüntetni ezt a problémát, még olyan helyen sem, mint Svédország, ahol életveszélyesen kemény a tél, és mellette nagyon jó az ellátórendszer. Mégis van, aki a szabad eget választja.”

Mínusz tíz körül kezdődik a fagyásveszély

A közhiedelemmel szemben alig van olyan mutató, amelyben lényegesen különbözik a magyar hajléktalan és a nem hajléktalan népesség. Kicsi az eltérés képzettségben és munkanélküliségben, de szinte eltűnik a rés a kapcsolatrendszer vagy az IQ tekintetében. Az egyetlen markáns különbség az egészségügyi állapotban és a várható élettartamban mutatkozik: a hajléktalanok átlagosan tíz évvel korábban halnak meg, mint a lakásban élő magyarok. “Az utcán élők között tulajdonképpen nincs egészséges ember. Mínusz húsz foktól plusz negyvenig az emberi szervezet nem képes adaptálódni, vagy csak ilyen áron.”

Mínusz húsz fok: általában ez a legalsó pont a hazai léghőmérsékletben, az ilyen kemény hideg szerencsére csak néhány napon át tart. A hajléktalanellátásban ez amolyan informális krízisállapotot jelent: ideiglenes szállásokat nyitnak meg, akár katonai sátrakban vagy középületekben, és nincs létszámlimit: aki jön, azt be kell engedni. “Öt fokban még elküldjük, ha létszámon felüli, de mínusz tízben már nem fogunk senkit elküldeni” – mondják a szociális munkások. Az utcai szolgálat ilyenkor már nagyon nem szívesen hagy senkit az aszfalton, mondjon bármit is az illető. “Mínusz tíz körül már nagy a kihűlés veszélye, mindössze másfél foknyi lehűlés a testhőmérsékletben életveszélyes, és megváltozott tudatállapottal jár.” Aminek megvan az az “előnye”, hogy az illető nem utasíthatja el a mentőt, mivel elérte a “nem beszámítható” állapotot. “Azért amikor ezek a nagy hidegek bejönnek, nekünk is könnyebb rábeszélnünk az embereket, hogy jöjjenek velünk.” Hihetetlen, de van, aki még ilyen körülmények között is kitart.

Utcaképesek

Budapesten létezik speciálisan e kör számára háziorvosi rendelő, szakorvosi rendelő, lábadozó. Ha sikerül valakit orvoshoz vinni, onnan több út lehetséges. Az orvos “utcaképesnek” vagy “fapadképesnek” nyilváníthatja az illetőt, ha pedig ennél rosszabb állapotban van, akkor mentőt vagy betegszállítót hív, és irány a kórház. Hogy ott meddig marad, azt nehéz megjósolni. Ők a “nemszeretem-betegek” közé tartoznak. Ezt Gizella így fogalmazza meg: “na, onnan gyorsan ki szokták dobni őket. Rendszeresen kapunk bejelentést kórház mellett fekvő emberről…” Krisztián inkább az “utcaképes” minősítésen morfondírozik. “Micsoda abszurd. Ki az, aki utcaképes decemberben? És az igazán durva az, hogy még ha bekerül is a lábadozóba, maximum az lehet a célunk, hogy újra utcaképessé tegyük. Hogy tavasszal ne legyen gond.”

Akik mennének, de nincs hova

Ha az ügyfél úgy dönt, hogy beül az autóba, kezdődik a kutatás: hol van szabad hely, hol tudják fogadni őt (ebben szintén a diszpécser segít). Ám nem mindig van megoldás. Bizonyos csoportokkal a rendszer nem tud mit kezdeni, vagy nincs elég hely számukra. Ilyenek például a párok, a teljes családok vagy a kutyások. A hajléktalanszállásokat főként egyedülálló férfiakra szabták – minden, ami ettől eltér, már gondot okoz. Anyákat kicsi gyerekkel még csak-csak el tudnak helyezni, de már kamaszfiúval vagy apával együtt nem. Páros férőhely is nagyon kevés van, vagyis választani kell: fűtés vagy társ. “Pedig a családokat nem volna szabad szétszakítani, hiszen az megtartó, támogató erőt jelenthet a talpra állásban. Sokkal könnyebb családtagokkal dolgozni, mert ők egymásra is figyelnek.” De patthelyzet alakult ki akkor is, amikor egy kerekes székes, látássérült fiatalnak próbáltak ágyat szerezni. “Ugyanez nőben még nehezebb” – fűzik hozzá. További macerás csoport az alkoholistáké és a pszichiátriai betegeké, számukra nyilván nem a hajléktalanszálló volna ideális, hanem olyan intézmény, ahol kezelést kaphatnának, ám ilyenre akár éveket kell várni, miként az idősotthoni elhelyezésre is. Akiknek kötelezően mindig van hely, azok a kisgyerekek. “Ha kiskorút látunk a szabadban aludni, az minket is érzékenyebben érint, legtöbben magunk is szülők vagyunk.” “És a kismama az erdőben. Őt sem felejtem el egykönnyen.”

Hagyományosan február 3-án mérik fel, hogy aktuálisan hányan töltik szabadban az éjszakát. A dátum szimbolikus, ez ugyanis jellemzően az év egyik leghidegebb napja a meteorológiai statisztika szerint. Az ekkori lekérdezésekből az derül ki, hogy két-háromezren vannak, akik dacolnak a mínuszokkal. És bár a szociális munkások mindenkinek szinte könyörögnek, hogy ne maradjanak kint, azt mondják, ha valami okból mindenki egyszerre döntene úgy, hogy velük megy, összeomlana a rendszer… Ennyi emberre ugyanis nincs kapacitás.

Eggyel vidámabb, egyszersmind abszurdabb helyzetbe csöppenünk. Ecseri úti metróaluljáró. A szokásos kép, amire huszonegynehány éve még nem mondtuk azt, hogy szokásos. Emberek jönnek-mennek, sietnek a dolgukra, olykor átlépnek valakin, aki lefekvéshez készülődik. Teljesen mindennapos, valahol mégis megszokhatatlan kép. Hálózsákok sorakoznak az egykori telefonfülkék helyén, miközben szemben sül a cukormáz illatú csokis csavart. Krisztiánék körbejárnak, megkérdik, kinek mire van szüksége. Az itteniek nem fáznak, nekik legfeljebb az intim szférájuk sérül. A fővárosi polgároknak meg a rendezett környezethez való joguk. Ezen a ponton az élet valahogy megrekedt a megoldatlanság-megoldhatatlanság határán. A “hajléktalanprobléma” nem ide való, ahova “való” lenne, oda nem sikerül áttolni. Krisztián szerint az, hogy valaki hangoskodik, iszik, összepiszkítja az aluljárót, az nem szociális, hanem rendészeti kérdés. A rendőrök intézkednek is meg nem is – parancsnoktól és városvezetéstől függően. Nekik nem igazán akaródzik bajlódni egy rossz állapotban lévő emberrel, vagy netán beültetni őt a szolgálati kocsiba. Előállítások nem nagyon történtek a szigorúbb időkben sem.

Judit Fedél Nélkült árul, ma már albérletből jár munkába – neki sikerült kikeveredni az utcai létből. Önkénteskedik is: osztályfőnöki órákon mesél az életéről egy érzékenyítő program részeként.

Külvilág

Egy utcán alvó ember a lehető legvédtelenebb. Állandó készenlétben kell lennie. Ha odalép hozzá valaki, sosem tudhatja, hogy ütni készül, vagy kenyeret ad. A lehető legszélsőségesebben viselkedünk mi, pestiek a hajléktalanjainkkal. Előfordult, hogy az egyik Andrássy úti nagypolgári házban az egyik lakó vödörnyi hideg vízzel öntötte le az ott éjszakázót télvíz idején. Másokba belerúgnak a bulizásból hazatartó fiatalok, vagy levizelik. Megint mások nemcsak ételt visznek a sarkon élőnek, de behívják a lakásukba lemosakodni. Krisztiánék egyszer a Dunára panorámás Klotild-palota egyik lakásából kaptak hívást: menjenek ki, mert egy férfi egészségügyi ellátásra szorul. Kiérve a szolgálatosok azt látták, hogy négy-öt “csövi” – ahogy néha mondják – van a lakásban. Egyikük vacsorázik, másik épp fürdik, valaki pedig a lábát fájlalta. A lakás tulajdonosa, egy középkorú férfi elmondta, hogy már elvitte a saját orvosához, a gyógyszerét is kiváltotta, de csak nem akar gyógyulni a seb. Sajnálkozott, hogy nem tudott többet tenni. “Nem hittünk a szemünknek. Arra gondoltunk, ha mindenki ennyit tenne, nem lenne szükség hajléktalanellátásra.”

Két ember 

Emelkedik szociális ágazatban dolgozók fizetése

A pedagógia-pszichológia szakot végzett Dudás Krisztián tizennégy éve a Menhely Alapítvány munkatársa. Előtte kiadónál dolgozott, de azt mondja, az nem volt túl izgalmas munka. “Itt, ha kevesebb pénzért is, de emberekkel dolgozom, nem egy gép előtt ülök egész nap. Tevőleg segíthetek, önálló vagyok, és tudok azonosulni azzal, amit csinálok. Dolgoztam egyetemistaként szupermarketben is, illatszerosztályon körömlakk-lemosókat pakoltam, facingeltem és fullra töltöttem. Tisztességesen megfizették, és kulturált körülmények voltak, de azzal a céllal valahogy nem tudtam azonosulni, hogy egy világcég még eredményesebb legyen.” Igaz, hogy most meg nehezen tudja elmagyarázni négyéves fiának, hogy mit is csinál. “A feleségem tanár, azt könnyű elmondani. De az, hogy valaki az utcán él, az nem fér a fejébe.”

Floresné Pethes Gizella már akkor is rendszeresen vitt szendvicset meg teát az utcán lévőknek, amikor egy utazási irodában dolgozott. “Ott is voltak ügyfelek, kicsit más kategória.” Először gyermekotthonban kezdte a pályát, azt mondja, az keményebb terep. “Igaz, hogy itt kevés a sikerélmény, de valaki egy teának is örül. Mi nem hatóság vagyunk, elfogadjuk őket olyannak, amilyenek. Van, ami nekem is sok, sebek, szagok, bogarak – ez kemény. De amíg van nálunk kesztyű…”

“Ez nem egy sikerszakma – mondja Krisztián. – De ha csak annyi történik, hogy valaki miattam veszi fel a kapcsolatot újra a családjával, az meghatározó élmény. Például ha most visszamegyünk Sándorért, és eljön velünk, úgy másképp fekszem le otthon.”

Visszamegyünk Sándorért. Úgy dönt, elmegy velük. Én pedig… itt kiszállok.