nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Az egyetlen dolog, amitől ma is azonnal sírva fakadok, ha kimondom a fiam nevét – Diplomás elítéltek, 1. rész

Dóra közgazdász, de a francia-magyar szakot is elvégezte. Néhány éve még egy nagyvállalat pénzügyese volt. Három gyermeke van. Negyvennyolc éves, de legfeljebb negyvenkettőnek tűnik. Hosszú haját kontyba csavarta, száján halvány rúzs. Ha nem lenne rajta a rabruha, inkább néznénk egykori balett-táncosnak, annyira légies a megjelenése. Több mint két évet kapott gazdasági bűncselekményért. Jól szituált értelmiségiként ő a börtönben a kisebbséghez tartozik. Arról mesélt, hogyan éli meg a helyzetét.
Bakóczy Szilvia
Bakóczy Szilvia
Fotózta:Kováts Dani
f Ajánlom

Minden hét éve kezdődött. A rendőrség kétszer adta vissza az ügyem az ügyészségnek, nem akartak nyomozni, szerintük ugyanis nem történt bűncselekmény. Végül mégis a bíróságra került az anyagom. Elítéltek annak ellenére, hogy a gazdasági szakértő szerint, bár megszegtem szabályokat, nem okoztam anyagi kárt a vállalatnak, és nem származott ebből anyagi hasznom.

Közel hét évig húzódott az ügyem. Ilyenkor mindenki reménykedik, hogy végül nem fogják elítélni, én is így voltam vele. Úgy éreztem, kaptam egy kis időt ahhoz, hogy folytassam az életem. Közben persze voltak mélypontjaim. 

Az első akkor, amikor kiderült, hogy a kollégám feljelentett. Fél évig sírtam, alig volt kedvem kimozdulni, a gyerekek miatt persze muszáj volt. A következő mélypontot az jelentette, amikor megtudtam, hogy a bíró letöltendő büntetést szabott ki rám.

Egy többgenerációs értelmiségi család tagjaként nem úgy nő fel az ember, hogy a börtön egy nap valósággá válhat.” 

Azonnal kérvényeztem a halasztást. Bíztam benne, hogy legalább a karácsonyt együtt tudjuk még tölteni a gyerekekkel és az édesanyámmal. Igyekeztem elrendezni az életüket, főként a nagylányomét, hiszen a kicsiknek ott volt a volt férjem. 

Közben persze utánaolvastam a neten, hogy mit érdemes bevinni a börtönbe. Strapabíró evőeszköz, toll, papír, felbélyegzett boríték, merülőforraló… A nagylányom tudott mindenről, de a két kisebbnek az utolsó pillanatig nem szóltam. Bíztam abban, hogy megkapom a halasztást… ezt tényleg a legutolsó pillanatig reméltem. Amikor a börtönbe vonulás napján sem jött meg az engedély, felhívtam a kisfiam, és egyszerűen közöltem vele a tényeket. Emlékszem, azt mondta, hogy egy amerikai rapénekes is börtönben van. A kislányomat nem értem el, pedig vagy százszor hívtam telefonon. 

Mikor bekerültem, hónapokig nem tudtam beszélni velük, mert nem érkeztek meg az ehhez szükséges papírok. Szerettem volna, ha eljönnek, de a gyámhivatal azt írta az indoklásban, hogy tekintettel a büntetés viszonylag rövid időtartamára, a személyes találkozás érzelmileg hátrányosan befolyásolná a gyerekeimet… 

Sok-sok levél után végül heti két rövid telefonbeszélgetésre kaptam engedélyt, ezenkívül írhatok nekik annyi levelet, amennyit csak akarok. Az egyikben lerajzoltam, hogy milyen a hely, ahol vagyok. Szerettem volna, ha látják, hogy azért nem olyan durva, mint a filmeken, a mi részlegünkben például egyáltalán nincs rács az ajtókon. 

Amikor beszélünk, megkérdezem őket, mi volt az edzésen, nem sérültek-e meg, hol tartanak a kedvenc könyvükben. Én pedig mesélek valamennyit arról, mi van velem. Ők úgy viselkednek, mintha mi sem történt volna. Nem sírnak, nem kérdezik meg, miért nem jöhetnek látogatóba hozzám. Valószínűleg van erről egy forgatókönyv a fejükben a volt férjemtől. Jut eszembe, mindig nagyon lehet érezni, hogy mikor telefonálnak egyedül, és mikor áll mellettük az apjuk… 

Ez a szekrényem, ők itt a gyerekeim. Gyönyörűek, igaz? Ezeket az üzeneteket ők írták mind. Ez a meseszép, fiatal nő a nagylányom. Mindennap velük alszom el, ők az első gondolatom reggel. Egy ideig volt egy férfi is, aki sokat jelentett. Ő volt a párom, mielőtt bejöttem. Azt hittem, életem végéig szeretni fogjuk egymást, végül mégis szakítottam vele. Nem volt szükségem még arra a feszültségre is, ami abból ered, hogy ő kint van, én pedig itt bent. 

Értelmiségi lét és a “mákos”

Most már bő egy éve itt vagyok. Eleinte tiz-tizenkét nővel voltam egy zárkában, öt és fél hónap után kerültem ebbe a részlegbe. Itt mindössze egyetlen zárkatársam van, ami hatalmas megkönnyebbülést jelent. 

“A folyosó másik oldalán vannak az elzárásosok, vagyis a szabálysértők. Többségük prostituált. Ők lehetnek civilben, nekünk viszont kötelező a rabruha, vagy ahogy mi hívjuk, a mákos.”

Reggeltől estig dolgozom. Takarítok, életemben először végzek fizikai munkát. Örülök, hogy van mit csinálnom, mert elviselhetetlenül hosszú lenne a nap munka nélkül. Emellett a színjátszás az egyetlen program, amiben részt tudok venni. Mellette rajzolok, és ha kell, korrepetálom a többieket, vagy épp Honfoglaló társasjátékot vezetek. 

Az értelmiségi létből nem sok minden maradt. Rengeteg levelet írok, és sokat olvasok. Illetve, majd elfelejtem, munka közben verseket gyártok fejben. A felügyeletnek mindennap verses formában adok időjárás-jelentést, versben adom le a tisztítószerek listáját is. Vannak, akik szeretik, de nem mindenkinek van hozzá humorérzéke… 

“Valójában a gyerekeken és az anyámon kívül nem az értelmiségi lét hiányzik a legjobban, hanem az egyedüllét. Abból itt nagyon kevés van.”

Bűntudat és hazugságok

Szerintem azok viselik a legrosszabbul a börtönt, akiknek semmilyen bűntudatuk nincs. Kell, hogy legyen. Nem feltétlenül azért, amit elkövettél. Nekem például rettenetes bűntudatom van a gyerekeim miatt. Bűntudatom van az anyám miatt is, aki nem érdemli meg, hogy itt legyek.

Bűntudatom van azok miatt az emberek miatt is, akiket az üzleti életben manipuláltam. Mert őszintén szólva ez így volt. A munkámban mindig olyan voltam, amilyennek látni akartak, amilyennek az üzleti érdekeink megkövetelték. Én úgy fogom fel ezt a két évet, hogy az életem összes eddigi hibájáért, összes bűnéért kaptam.”

Lehet, hogy csak azért, mert így könnyebb. Szerencsére az átlagnál nagyobb az akaraterőm. A nagylányom és az édesanyám is tudják tartani bennem a lelket. Ettől függetlenül gyakran vagyok türelmetlen és kemény. A tehetetlenséget borzasztóan nehéz elviselni. 

Szokták mondani, hogy a börtönben mindenki hazudik. Ezzel én mélyen egyetértek. Itt vagy mindenki milliomos, vagy a világ legnagyobb gengsztere. A nőknél a családi háttér az, ami mindig “szuper”. Én ebbe a licitálásba nem szálltam be, amúgy is kilógok a sorból. 

“Ha valamiért szeretem a börtönt, akkor az éppen az, hogy nekem nem kell hazudnom senkinek. Ahhoz, aki én vagyok, nem kell a körítés, nem kell a mese.”

Áldozatok és elkövetők

Lehet abban valami, hogy nehezebb bánni nőkkel, mint férfi rabokkal. A nők érzelmesebbek, nehezebben fogadják el a szabályokat, a miértekre adott hivatalos indoklást. Láttam itt dühöt, féltékenységet, bosszút, hisztit az őrök előtt, sok mindent. A férfiak ehhez képest mindent lerendeznek maguk között.

Ami engem igazán megdöbbentett, az az volt, hogy mennyire sok még mindig az analfabéta ebben az országban, és hogy milyen sokan nem ismerik az angolvécét.”

A problémák jelentős része mindig az aluliskolázottságból ered. Itt is, a kinti életben is. Ki merem mondani; az elítéltek többsége ösztönlény. Ha dühös, üt. Ha éhes, eszik. Az én védekezésem a tudatosság lett és a csend. Ez egyáltalán nem ment mindig könnyen, gyakran küzdöttem a könnyekkel. De sírni itt szigorúan csak akkor szabad, ha már nagyon muszáj. Nem jó kimutatni a gyengeséget. Az egyetlen dolog, amitől ma is azonnal sírva fakadok, ha kimondom a fiam nevét. Inkább nem is mondom most ki, nem akarok bőgni. 

Előfordult, hogy szó szerint meg kellett védenem magam, itt ugyanis nem léteznek menekülési útvonalak. Velem azért volt bajuk a többieknek, mert én itt a hátterem alapján a kisebbséghez tartozom. Nyilván megtaláltak olykor-olykor a provokátorok. Volt, aki hónapokig jött utánam, a végén azzal állt elém, hogy megpróbált utálni, de nem ment. Vele szerencsére nem volt több gondom.  Persze mindez nem volt ilyen egyszerű, mint ahogy most elmondom. 

A kiközösítés egyébként sok embert érint. Paradox módon én végül azzal vívtam ki a tiszteletet, amit eleinte a legjobban utáltak bennem. A tudásommal. Rengeteg embernek van szüksége rám, hiszen gyakran jön jól, hogy van valaki, aki tud levelet írni, különböző hivatalos szövegeket értelmezni. Ez nekem is jó, egyfajta karbantartás. Persze amint nem úgy viselkedem, ahogy elvárják, rögtön jönnek a sértegetések. 

Keménység és félelem

Egy nagyon szűk kör tudja csak, hogy börtönbe kerültem. Mindenki másnak azt mondtam, hogy egy időre külföldre megyek. Nemrég az egyik volt főnököm tudomást szerzett a börtönbüntetésemről. A nagylányommal megüzente, hogy visszavár dolgozni. Azóta többször beszéltünk telefonon, mindig megerősítette, hogy számíthatok rá. Ez nagyon jó érzés, de ha nem, hát nem. Szerintem nem kell engem félteni. Eddig is dolgoztam, ezután is így lesz.

“Azzal kapcsolatban, hogy milyen lesz újra kint, nincs bennem félelem. Én annyit féltem már az elmúlt években, hogy elfelejtettem, milyen is ez az érzés.”

 Az biztos, hogy az a nő, aki innen kimegy, sokkal keményebb lesz, mint az, aki bejött ide.

Előtte csupa érzés, csupa érzékenység voltam, de ezekkel itt nem lett volna túl sok esélyem. Ha bele kell állni egy vitába, már beleállok. Szeretném, ha ez a fajta keménység elmúlna, szeretném ezt itt hagyni végleg. 

A legtöbbet a gyerekeim járnak az eszemben. Nem tudom, sikerül-e őket kárpótolnom ezért az időszakért. Szeretnék annyira jó anyjuk lenni, mint nekem az enyém. Hogy tudják, mostantól mindig, mindenhol ott vagyok, ahol kellek, hogy feltétel nélkül szeretem őket. Ha ez sikerül, nem számít, hogy mit hagyok magam mögött, boldog ember leszek.

További cikkeink a témában:

Megosztás Facebookon