Erőszakoskodó mentősök kontra tinilány – ki nem mond igazat?

Próbálom beleképzelni magam egy tizenhét éves, gyermekotthonban élő lány helyzetébe. Most jöttem meg a kórházból, ahová azért vitt a mentő, mert “biofüvet” szívtam, ráittam, amitől baromi rosszul lettem. A kórházban elláttak, infúziót kaptam, hazajöhettem. És most itthon ülök, már sokkal jobban vagyok, de csak annyira, mint akin átment az úthenger. És akkor arra gondolok, hogy megvádolom a két mentőst szexuális erőszakkal. Miért? Mi a motivációm? (Mármint ha azt az esetet elvetjük, hogy a dolog megtörtént.) Nincs köztünk érdekellentét. Nem állunk kapcsolatban. Nem függök tőlük. Nincs semmilyen “ügyem”, amiben ez tényező lehet. Nem jutok ezzel semmilyen előnyhöz. Miért teszek ilyet? Különösen hogy csak hátrányom származhat ebből, bár hogy mennyi, azt talán nem is tudom ebben a pillanatban.

Próbálom beleképzelni magam egy fiatal mentős férfi helyzetébe. Egy tizenhét éves lányhoz hívnak, aki beszívott, beivott. Letámogatom a lépcsőn, bezsuppolom a kocsiba. Teljesen készen van, azt se tudja, mi zajlik. Jó kis csaj. Mi van, ha bepróbálkozom nála? Mi van, ha megfogdosom? A mentőben nincs kamera, egy bedrogozott, intézetis csajnak meg ki fog hinni? Ha a kollégám is benne van a buliban, akkor már kettőnk szava áll eggyel szemben.

Mindkét nézőpontba igen nehezen tudok belehelyezkedni. Ha tizenhét éves, “intézetis csaj” vagyok, akkor nincs okom rá, hogy kitaláljak egy ilyen történetet, hacsak nem akarom még nagyobb zűrbe keverni magam. Ha mentőápoló vagyok, akkor pedig eszembe nem jut ilyesmit még csak megpróbálni sem, hiszen a kiszolgáltatottak, elesettek védelmére esküdtem fel.

Fogalmunk sincs, mi történt, történt-e bármi nem helyénvaló november 9-én. Mégis, akkor miért hisz a közvélemény ilyenkor előszeretettel a hatalmi helyzetben lévőnek, és miért kevésbé a kiszolgáltatottnak? A szokott forgatókönyv szerint először jön a zsigeri felháborodás: nahát, egy mentős (rendőr, edző, gyermekotthon-igazgató)… ilyet… Aztán ahogy egyre több jellemző derül ki az áldozatról, egyre több mindenbe lehet belekapaszkodni, ami helyreállítja egy szebb világba vetett hitünket (a szebb világban a rendőr, az edző és a gyermekotthon-igazgató, de még a mentős is maga Isten küldötte, aki kizárólag ment és védelmez). Az áldozat ittas volt, állami nevelt, kicsapongó életet él (nem tudni, ez mit jelent), már az általánosba iskolába is kihívó ruhákban járt, és egyébként meg nem volt nála személyi (lásd: E. Zsanett). És máris kész a népítélet: vádaskodik a kis kurva.

Képünk illusztráció (Fotó: MTI/Lakatos Péter)

Honnan ez a féktelen indulat? Honnan ez a magabiztosság? Ez a megingathatatlan tudás a történtekről? Arról, hogy ki kit kíván meg, és ki kit biztosan nem? Hogy ki mit csinál, és mit biztosan nem? Kicsit olyan ezeknek az erőszakvádaknak a visszhangja, mintha egy egész társadalom venne elégtételt minden valaha remélt, de végül mégis elmaradt koituszért.

Az Országos Kriminológiai Intézet kutatása szerint száz esetből maximum négy kerül a rendőrségre. Van még valaki, aki csodálkozik ezen? Ha megtörténik egy ilyen erőszakcselekmény, akkor – dacára a társadalomra való veszélyességének – nem lehet nyugodt lelkiismerettel azt tanácsolni az áldozatnak, hogy tegyen feljelentést. Először is mindenki az ő életvitelén fog csámcsogni, rákeresnek a Facebookon, taglalják a külső adottságait. A gyanúsítottak ügyvédje majd azt sugallja (naponta többször a híradókban és hírmagazinokban) mi mindenért nem szavahihető ő. Hogy nem “életszerűen” mondta el az eseményeket, “nem koherensen”, és különben is, nem a kórházban, csak otthon (egy nő szájából valahogy még rosszabbul hangzik mindez, még akkor is, ha értelemszerűen csak a munkáját végzi). És talán azt is meg kell érnie, hogy bántalmazóiból afféle mártírcelebek lesznek a sajtóban, akik valamiféle demonstrációként azzal vétetik észre magukat, hogy baj- (bűn-?) társaikkal közös esküvőt szerveznek (lásd: szintén E. Zsanett ügye).

De a legrosszabb nem ez. Hanem hogy könnyen fordulhat a kocka, és hamis vád miatt neki kell majd felelnie a bíróság előtt. És nem feltétlen azért, mert a dolog nem történt meg, hanem mert egyszerűen nem tudja bizonyítani. Ahogy azt képzeletbeli mentősünk már jó előre megmondta: “úgysem fog neki hinni senki”.

Lúg a nemi szervre: vizsgálhatja még a gyerekedet az elkövető?

Márpedig sajnos könnyen hit  kérdése maradhat a dolog, mivel ez a fajta cselekmény a büntető törvénykönyv egyik legnehezebben bizonyítható tényállása még akkor is, ha megtörténik a nemi aktus, és még olyan objektív bizonyítékok is vannak, mint külsérelmi nyomok, anyagmaradványok. Ilyenkor ugyanis nemcsak azt kell igazolni, hogy adott esemény megtörtént, de azt is, hogy kényszerítésre. A nemi bűncselekményeknek tipikusan nincsenek tanúi. Az elkövető azt mondja, hogy a sértett beleegyezett a dologba, utóbbi pedig tagadja ezt. Jelen esetben a feljelentésben ajánlattételről és érintésekről van szó – az is gumikesztyűben –, nyomokról tehát nem beszélhetünk. Eggyel “jobb” a helyzet amiatt, hogy egy mentőautóban történt vagy sem az esemény, annak mozgása pedig jól lekövethető. Elsősorban azonban marad az igazságügyi pszichológusi szakértői vélemény – nemcsak a megvádoltak, de a sértett sorsa is nagy mértékben ezen múlik.

Ami a minősítéseket illeti, fiatalkorú sértettről van szó, akivel kapcsolatban megállhat a többek általi elkövetés és a védekezésre, akaratnyilvánításra képtelen állapot, mint súlyosbító körülmény, és megalapozottan vizsgálható a hatalmi viszonnyal való visszaélés kitétele is. Mindezeket figyelembe véve egy ilyen ügyért összességében tíz év kapható.

Én egyik érintett helyében sem lennék nyugodt, és biztos vagyok benne, hogy a három ember közül legalább egy, ha tehetné, másként cselekedne ma már. Ha tényleg bántották ezt a lányt, akkor sajnálatos, hogy van az a forgatókönyv, ami szerint éppen ő az.