Hadas Kriszta: Rengeteg bántalmazott, szeretetéhes gyermek van. Mi velük találkozunk felnőttkorukban

A tévénézők jól fogadták tavaly a Keresem a családom doku-realityt, így belevágtok a következő évadba. Hogyan találjátok meg a főszereplőiteket?  

Több ezer levélből, és a levélírókkal folytatott beszélgetések után választjuk ki, kinek a történetét dolgozzuk fel. Vannak teljesen reménytelen esetek, például azok, akik az alapvető információkkal sem rendelkeznek. Van, aki annyit tud mondani, hogy Istvánnak hívják az apját, még a születési évét, helyét sem ismeri – vagyis egy István keresztnevű embert kellene megtalálnunk Magyarországon… Mások azért esnek ki, mert nem közeli családtagot keresnek, hanem távolabbi rokont vagy mondjuk, az első szerelmüket. Visszautasítjuk azokat is, akik valamiféle “ingyen magánnyomozó irodát” látnak bennünk – mi egy televízióműsort készítünk. Soha senkinek nem fizetünk a “szereplésért”, és a jelentkezők sem fizetnek a munkánkért. Ám ha valakinél azt látjuk, nem gondolja át, hogy bizony a története benne lehet a tévében, ha csak egy címet és nevet vár tőlünk, akkor nem tudjuk megkezdeni a kutatást.

Egy kereskedelmi televízióban. Ez a tény mennyire teszi szükségessé, hogy “kerekítsetek” az élet kínálta történeteken?

Sosem változtatunk a valóságon. Ezt a műsort az élet írja. Nyilván kitaláljuk, hogy valamit hol, hogyan lehet szépen leforgatni, de mikor két ember harminc év után először találkozik, akkor nem lehet a szájukba adni, mit mondjanak egymásnak, nem jönnek be kétszer az ajtón, és nem kérjük tőlük, hogy tessék még egyszer sírni. Ha ezek az emberek így játszanák el a döbbenetet, fájdalmat vagy örömet, akkor már mind Jászai Mari-díjas színészek lennének. Csak hát… a tévénézők hozzászoktak egy konstruált világhoz – amiben talán mi is hibásak vagyunk. Sok népszerű televíziós formátum lényege, hogy összemossa a fikciót és a valóságot, így aztán sokan ma a fikciót valóságnak érzékelik, a valóságról meg azt gondolják, hogy fikció. Mi hiszünk abban, hogy a való élet érdekli az embereket – és az első sorozat sikere ezt bizonyítja.

Lilu: Ez az egyik legszívbemarkolóbb történetem

Kik a levélíróitok? Jellemzően kik és miért keresik manapság a családjukat? 

Olyanok, akik elhagytak valakit, akiket elhagytak, vagy akik rajtuk kívül álló okból szóródtak szét a világban. Gyerekek, akiket intézetbe adtak, vagy akik nem is ismerték – jellemzően – az apjukat. Testvérek, akiket elszakított egymástól a gyermekvédelmi rendszer. Disszidensek. Külföldi katonák és munkások, akiket a rendszerváltáskor hazarendeltek, és talán nem is tudják, hogy itthon gyermekük született. Aki tehetősebb családból tűnik el, azt általában megtalálják, akár magánnyomozóval. Hozzánk inkább azok jönnek, akiknek nincs, vagy már ráment minden pénzük, és információs bázisuk sincs ahhoz, hogy megtalálják a családtagjukat. Nem olyanok, akik a tévében akarnak szerepelni, hanem akiknek mi vagyunk egy utolsó szalmaszál. Nem szoktunk segíteni akkor, ha azt látjuk, az illető maga is megtalálhatná, akit keres, csak azt akarja, hogy a tévé oldja meg az életét. Más kérdés, hogy van, aki retteg a visszautasítástól, és csak velünk meri megtenni az első lépést.

Miért szánják el magukat ezek az emberek? Mit várnak a találkozástól, miben reménykednek?

Akiket például elhagytak a szüleik, azok – egy-két kivételtől eltekintve – már eldöntötték magukban, hogy meg akarnak bocsátani. Nekik a ’nem’ is válasz, csak hadd élhessék tovább az életüket úgy, hogy már nincsenek bennük kérdések. Vagy hadd kezdjék el – gyakori, hogy tizennyolc-húszévesek jelentkeznek. Egy másik kategória az időseké, akik úgy vannak vele, hogy már leélték az életüket, de nem akarnak úgy meghalni, hogy nem tudják meg, mi történt. Nemrég egy százöt éves néninek próbáltuk megtalálni az unokáját… Ilyenkor az illető azt érzi, most végre ő az életének a főszereplője. Az alanyaink nagy része először éli át, hogy valaki kíváncsi rá, először fogják meg a kezét és először van kinek elsírnia a fájdalmát. A sors ártatlan áldozatai pedig a testvérek – ilyen keresésből van a legtöbb. Legfeljebb annyit tudnak, hogy valahol létezik egy vagy több testvérük a világban. Sorsközösséget keresnek, lelki társat. Valakit, aki végre megérti őket. Érdekes, hogy apák viszonylag gyakran keresik a gyerekeiket, ám anyák nagyon ritkán. Anyaként elhagyni a gyerekedet ugyanis a legkeményebb bélyeg, amit a legtöbben inkább mélyre temetnek, mint hogy szembesüljenek vele.

A keresőket kiválaszthatjátok, az viszont kiszámíthatatlan, hogy hová futnak a szálak, kit találtok meg, és az illető akar-e találkozni az őt keresővel, másrészt beleegyezik-e, hogy erről forgassatok. Elég kockázatosnak tűnik.

Nagyon kockázatos. De ha doku-realityt készít az ember, ez benne van a pakliban. Egy-egy kutatás hónapokig, akár fél évig is eltarthat, de olyan is van, akit immár másfél éve nem találunk, pedig magánnyomozók, külföldi családkutató cégek is segítik a munkánkat. Ha sikerrel járunk, és megvan az illető, akkor is előfordul, hogy nincs abban az állapotban, ami bemutatható, vagy akár képes lenne eldönteni, akar-e szerepelni. Van úgy, hogy a kereső és a megtalált személy érdekében meghozzuk a döntést, hogy nem etikus forgatni, és el kell engednünk a történetet.

Sokan mondanak nemet?  

Előfordul. Az illető általában képtelen szembenézni a múlttal, egykori cselekedeteivel. Titkokat bíznak ránk, és ha kiderítünk valamit, minden esetben végig kell gondolnunk, hogyan adagoljunk, mivel ártunk, mivel használunk. Ez a formátum több országban fut, de nem mindenhol mentek adásba a meg nem valósult történetek. Nálunk igen. Mert az élet ilyen. De ami igazán megterhelő, az nem is ez. A kudarc legfeljebb dühítő, de amilyen sorsokat végighallgatunk… az egész stáb – a kutatóktól, technikusokon és operatőrökön át a műsorvezetőig – gyakorlatilag poszttraumás sokkban van másfél éve. Elszorul a torkom, amikor azt látom, hogyan élnek emberek… hogy nőnek fel gyerekek. Hogy történhet meg az, hogy egy gyerek, aki eleve intézetben van, egyik nevelőszülőtől a másikhoz kerül, verik, a vécébe nyomják a fejét, kidobják a macskáját az emeletről… Hogy megkérdezünk valakit, mire emlékszik a gyerekkorából, és azt mondja, arra, amikor a zárt ajtó mögül hallotta, hogy apa veri anyát és anya sikoltozik… Rettenetesen sérült, szomorú és magányos emberek keresik az utolsó kapaszkodójukat egy testvérben, egy anyában, aki hátha… Keresik a magyarázatot, hogy biztos azért dobott el, mert túl korán szült, mert neki is rossz volt… Elkeserítő, hogy valójában milyen kevés gyerek kap segítséget ebben az országban. Ikrek nőnek fel úgy, hogy akit örökbe fogadtak, annak fogalma sincs arról, hogy létezik a másik, aki pedig az otthonban maradt, egy életen át keresi a testvérét… Hogyan történhet meg az, hogy édestestvérek egymás melletti faluban nőnek fel, egy gimnáziumba járnak, mégis harminc évnek kell eltelnie, hogy ez kiderüljön?!

“Nem egy példa van rá, hogy valaki keresi a testvérét, de egyébként van egy fia, akit nem látott tíz éve.”

Ezekben a történetekben tisztán megmutatkozik az is, hogy a sors, a véletlen hogyan adhat teljesen más életlehetőségeket valakinek. Mondjuk adott egy ikerpár, azonos génállománnyal, múlttal, és az egyikük egy gyermekotthonban, a legsúlyosabb helyzetből…

…lesz tanárnő, a másikat örökbe fogadják, verik, és sokkal nyomorultabb lesz. Volt ilyen. Sosem fogom megérteni, miért fogadnak örökbe gyereket, akit utána nem szeretnek… 

Ha a családok széthullása tünet, mit látsz a legfontosabb kiváltó okoknak?

Ha a történelmi tényezőket nem számítjuk, akkor a fő ok az ivás és a családon belüli erőszak – a mi eseteinkben sokszor ezek állnak a háttérben. De főként ezek kezeletlensége, és az ebből adódó öröklött nyomor. Hogy már az ő anyja is intézetből jött, már őt is verték… Itt generációk óta vannak verve nők és férfiak… Gyakori, hogy a gyökértelen embernek a maga által teremtett családja is szétszakad. Nem egy példa van rá, hogy valaki keresi a testvérét, de egyébként van egy fia, akit nem látott tíz éve… Szörnyű minták szerint nőnek fel gyerekek, akik aztán – mivel senkitől sem kaptak segítséget – felnőttként képtelenek új mintát teremteni, és megismétlik a szüleik sorsát.

Előfordul, hogy olyasmi jut tudomásotokra, ami megalapozhat egy feljelentést?

Ezeknél a történeteknél nagy szerepe van az elévülésnek, de azért igen, előfordult ilyen. Viszont nem hatóság vagyunk, mi emberi sorsokat tárunk fel, családokat egyesítünk. Nem ítélkezünk.

Azt mondod, “kezeletlenség”. Ez azt jelenti, hogy nem mindent írsz az egyén számlájára?

Van rendszerszintű felelősség is. A gyerekek lelki és fizikai bántalmazása nem tartozik az olyan bűnök közé a fejekben, mint a lopás vagy a gyilkosság. Tehetetlen dühöt érzek, amikor újra és újra azt látom, hogy a szenvedő gyerek csak egy apró hiba a rendszerben, hogy a megvert nő “magának kereste a bajt”, hogy a családon belüli erőszak nálunk évszázadok óta rögzült, borittas hagyomány. Hibás az a társadalom, amelyik hallgatólagosan támogatja ezeket a folyamatokat, de az a rendszer is, ami nem segít, vagy épp rosszul szól bele emberek életébe. Megismertünk például egy apát, akinek a felesége meghalt agyvérzésben a második gyermekük születése után úgy, hogy életének utolsó időszakában a férje egyszerre pelenkázta őt és a csecsemőjüket. Amikor a férfi eleve nehéz körülmények között egyedül maradt egy négyévessel és egy néhány hónapossal, igyekezett pótolni a feleségét, de ez lehetetlen volt. Semmilyen segítséget nem kapott, ivott, és a vészhelyzet csak mélyebbre lökte.. Ekkor kijött a rendőrség, és elvette a gyerekeket. Ez volt a megoldás. Ez az ember ettől kezdve teljesen belecsúszott az alkoholizmusba, az utcán élt sok-sok évig, aztán nagy nehezen, a saját erejéből kimászott, és ma munkája van, ő a helyi, köztiszteletben álló gátőr. Élt a második lehetőséggel, de szégyenében nem merte megkeresni a gyerekeit. Nem is tudta volna, mert az egyiket titkosan örökbe fogadták, a másik eltűnt valahol az intézményrendszerben. Azt látjuk, hogy ez általános: a bajban lévő családok a legritkább esetben kapnak bármilyen – érzelmi, anyagi, szociális – segítséget; ezek az emberek “nem lettek képessé téve” arra, hogy fel tudják nevelni a gyerekeiket. A kilátástalanság pedig újratermelődik, ami rossz hír az egész társadalomnak: a bumeráng előbb-utóbb visszacsap.

A Keresem a családom stábja

Említetted, hogy szinte pszichológusként működtök. Hogyan tudjátok ti feldolgozni a hallottakat?

A műsorvezető Lilu, a producer Máté Kriszta, a gyártásvezető, a szerkesztők többsége mindannyian nők, anyák – magam is. A stáb szinte minden tagjának van gyereke, így mindannyian érzékenyek vagyunk a családi történetekre. A kutatók, szerkesztők a forgatások előtt hetekig beszélgetnek a keresőkkel, aztán a megtaláltakkal is. Éjszakába nyúló beszélgetésekkel, együtt dolgozzuk fel a történeteket. A forgatáson gyakran van, hogy le kell állítani a kamerákat, megfogni az illető kezét, kicsit kimenni a konyhába… Mert se Lilu, sem ők nem bírják. Hogy mennyi bántalmazott, megalázott, szeretetéhes gyermek van… És mi velük találkozunk felnőttkorukban. És tudod, mi a legdurvább? Hogy mindez nem múlik el. Az ötvenévesben is ott van ugyanaz a fájdalom, amit öt- vagy tízéves korában átélt. És nem fáj kevésbé.

A sorozatban szerencsére sok szép, felemelő, megkönnyeztető egymásra találást is látunk, ami talán valamennyire képes feledtetni az előzményeket.

Nagyon sok pozitív történetről számoltunk be. Volt, aki tőlünk tudta meg, hogy kilenc testvére van. Azóta együtt nyaralnak azon a Balaton-parti településen, ahol annak idején együtt voltak intézetben – mindig küldik nekünk a fotókat. Vagy ott van az a lány, akinek minden vágya, hogy az apja kísérje az oltárhoz, az, akit sosem ismert. A kedves, falusi néni, akinek megtaláltuk a testvéreit, két Svájcban élő úriembert – nem győzött betelni vele, hogy neki “milyen két szép testvére van”. Befogadták, és szeretik. A kisfiú, akinek világéletében az volt a vágya, hogy a nagybátyja után menjen Ausztráliába, és most talán sikerülhet. Az ikrek, akik azóta már a második születésnapjukat ünneplik közösen. Vagy a nagyszülők, akik unokákat “kaptak ajándékba”… A legtöbb szereplőnknek teljesen megváltozott az élete. Bepótolni nem tudják az elveszett időt, de elkezdhetnek egy új fejezetet.

Amióta ebben dolgozol, jobban szereted az életet?

Az sosem árt, ha az ember értékeli, amije van. A kollégákkal sokat beszélgetünk arról, hogy úristen, mennyire mázlisták vagyunk. Mindannyiunkat megváltoztatott ez a műsor.