2016. November 10.

Pár év múlva a kis törpeterroristak veszik uralmuk alá a világot

Kommentcunamit váltott ki egy nemrégiben megjelent cikkünk, amiben neveletlen gyerekekről és tehetetlen szüleikről volt szó. Ki megsértődött, ki sztorizott, ki egyetértett. Olvasóink hozzászólásaiból szemezgettünk.

Sz.N.

A cikkírónak van gyereke, nem is egy. Ezt azoknak írom, akik vélt gyermektelenségemet rótták fel, mint a cikk egyik legnagyobb bűnét. És az én gyerekeim sem angyalok, és nem is kell annak lenniük. De nem pofozkodnak, nem feküdtek soha a földön teli szájjal üvöltve, és nem döntötték el helyettem, vajon felveszik-e a kabátjukat. Mert a határokat szerintem – és nem kell velem egyetérteni – a szülő szabja. Ja, és szeretem a gyerekeket. Nemcsak a sajátjaimat, hanem úgy általában a gyerekeket. Mert a legtöbb igenis kedves és értelmes.

És akkor jöjjenek a kommentek:

“Én gyerekpárti vagyok, nekem is van kettő (bár igaz már az egyik 19, a másik 15), szóval nem vagyok gyerekellenes. Viszont azt vettem észre magamon az utóbbi időben, hogy nem bírom a gyerekeket. Nem tehetek róla, mintha sok kis debil szaladgálna mindenfelé, aki azt csinál, amit akar. Néha elmerengek, pár év múlva a kis törpeterroristak veszik uralmuk alá a világot. Ha még nem vették…”

“Az unokám már nagycsoportos az oviban, és vegyes csoportba jár. Az óvó nénik megtanították, hogy alapból figyeljenek a kicsikre. Most kezdett a csoportba járni egy 3,5 éves kisfiú, aki rendszeresen, amikor csak eszébe jut, ököllel arcba csap bárkit akit felér, vagy megrúg. Az óvó nénik csak szépen rászóltak a kisfiúra, hogy hagyja abba, de persze nem hagyta. Amikor a menyem ment az unokámért, akkor meglátta, hogy a kisfiú tiszta erőből arcba vágja az unokámat, mindezt úgy, hogy apuka ott ült a kisfiú mellett, és egy hangot nem szólt a gyerekre. A menyem persze anyaoroszlánként rögtön rászólt apukára, hogy miért hagyja, hogy a gyereke valakit így megüssön. Apuka nagy boci szemekkel ránézett, és közölte, hogy de hát minket is ugyanígy üt. A menyem meg ki volt akadva, és megkérdezte, hogy miért hagyják, erre apuka csak annyit válaszolt, hogy mit csinálhatnának. Menyem meg közölte vele, hogy talán fogd meg a gyereked kezét, amikor ütni akar, vagy megüt, és magyarázd el neki, hogy nem verekszünk, és szólj rá minden egyes alkalommal, hogy nem szabad. Erre apuka közölte, hogy de akkor megsértődik a gyerek. Erre már nem tudott mit mondani a menyem. Odament a kisfiúhoz, és megmondta neki, hogy nem szabad verekedni, mert az nagyon csúnya dolog, és amennyiben még egyszer megüti vagy megrúgja az unokámat, akkor nagyon vigyázzon, mert jön – mármint a menyem –, és ő is ugyanazt csinálja vele, amit ő tett. Persze mindezt a menyem nagyon határozottan, komolyan mondta el a kicsinek. Hát mit mondjak, a kis srác azóta nem mer az unokámmal verekedni, sőt most már kedves hozzá. Azóta az óvó nénik is sokszor elmondták a kis srácnak, hogy nem szabad verekedni, és volt egy párszor büntiben is, most már az ovis verekedésről leszokott.“

“Ha valaki meg arról ír, hogy ő nem ugrálja körül a gyereket, uram bocsá – bölcsibe adja, nélküle is néha elmennek nyaralni apuval, kap a gyerek feladatokat, számon kérik, akkor ő lesz a szar anya. Láttam már rá példát, itt a fórumon is, hányan üvöltötték le a fejét. Volt, aki szerint kár volt szülni is neki, mert biztos nem szereti a gyerekét… Azért, mert NEVELTE. Amibe ugyebár kellemetlen dolgok is beletartoznak, úgymint irányítás, számonkérés, felelősségre vonás, esetleg büntetés.“

“Én rá szoktam szólni a gyerekekre, ha engem zavarnak. Mondjuk, ha mellettem ül(nek) és közben rugdosnak. Kedvesen, normálisan, de határozottan. Így tanulják meg a gyerekek, hogy mit lehet és mit nem. A szülőre is rászólnék, ha nehezményezné, hogy rászóltam a gyerekre. De még nem volt rá példa. Gondolom, mert nem dühösen, hanem normálisan szoktam. Úgy gondolom, hogy a szülő a meghatározó, de nem kéne egyedül ráhagyni az ifjabb nemzedék nevelését. Van olyan (mint olvastuk is), aki nehezebben birkózik a feladattal. Miért ne segítenénk nekik? Egy üvöltő kisbaba persze más. Van olyan, hogy a szülő nem tud mit tenni. Ilyenkor nyilván nem szólok, van ilyen, és mindannyian voltunk kisbabák.“

“Én is bejelentettem a nagyinak bőgve, hogy világgá megyek. Legnagyobb megdöbbenésemre nagyi 5 perc múlva odahozott egy összecsomagolt szatyrot meg egy kiflit hogy útravalóm is legyen, és szépen KULCSRA ZÁRTA mögöttem az ajtót. Mire leértem a lepcsőház aljára, egyből elfelejtettem, hova indultam. A rémületem csak akkor lett nagyobb, amikor úgy 10 perc múlva visszasomfordáltam, és a kopogásra nem válaszolt senki. Úgy fél órát csendben bőgtem a lábtörlőn, amikor a nagyi visszajött a másik ajtóból a szomszédasszonytól, és megkérdezte, hogy milyen volt a kirándulás, és hogy mik a további terveim? Ez volt az első és utolsó “majd én elmegyek” akcióm.“

“A cikk címe hülye gyerekek és az ő hülye szüleik, amiről nekem az a biciklis anyuka jut eszembe, aki a biciklis útra kihelyezett stop táblával nem törődve naponta keresztülbiciklizik megállás és körültekintés nélkül Debrecen egyik forgalmas kereszteződésén gyermekét arra buzdítva, siessen ne álljon meg, a biciklisnek elsőbbsége van. Majd ha egyszer a kocsi alá siet, azt mondjuk, hülye gyerek, pedig szegény csak azt tette, amire az a hülye anyja tanította.“