2016. November 09.

Kerekesszékkel tett meg több mint 5500 kilométert

Képzeld el, hogy egész életedet egy lakásban kell töltened, hogy onnan évente alig párszor jutsz ki, egyetlen kapcsolatod a külvilággal egy televízió. Aztán képzeld el, hogy mindennek hirtelen vége szakad: menekülnöd kell – és egy egy kerekesszékhez vagy láncolva. A kurd Nujeen Mustafa Aleppóból Németországig araszolt, több mint 5500 kilométert tett meg azért, hogy új életet kezdhessen. Történetét az a brit tudósító írta meg, aki 2013-ban Malala önéletrajzi regényét is lejegyezte.

czv

A tinédzser Nujeen Mustafa élete nagy részét szíriai otthonában töltötte, egyik legfontosabb kapcsolatát a külvilággal az a parabolaantenna jelentette, ami házuk tetején sugározta a jeleket. A televízió volt a legjobb barátja, ezen keresztül tanult meg angolul, de elképesztő történelmi és lexikális tudását is a dokumentumfilmeknek köszönheti.

2015-ben aztán nagyot fordult vele a világ: neki is el kellett hagynia otthonát. Családjának nem volt annyi pénze, hogy valamennyien Németország felé vegyék az irányt, így a szülők úgy határoztak, ők Törökországban maradnak, két lányukat pedig továbbküldik abba a német városba, ahol bátyjuk él.

Kerekesszékkel tett meg több mint 5500 kilométert

A lányok 2015 szeptemberében akkor érték el a magyar-szerb határt, amikor a kerítést kihelyezték; akkor naponta 3-4 ezer ember lépte át a határszakaszt. A kerekesszékes lányt a többi menekült maga elé tolta, abban reménykedtek, a magyarok szíve megenyhül, és kinyitják a határt. De nem így történt.

Időközben a média is felfigyelt a kerekesszékes lányra, Christina Lamb tudósító kapcsolatba is lépett vele – beszélgetéseik eredménye pedig egy könyv lett, ami részletesen leírja azt a több mint 5600 kilométert, amit Szíriától Németországig bejárt.

Története abban az ötödik emeleti, aleppói lakásban kezdődik, ahonnan Nujeen szinte soha nem jutott ki, a házban ugyanis nem volt lift. Csak akkor hagyhatta el otthonát, ha valaki vállalta, hogy le- és felcipeli őt. Amikor útra kellett kelniük, minden új volt számára, fogalma nem volt arról, milyen lehet úton lenni, korábban soha nem utazott buszon, vonaton, hajón vagy repülőn.

Aleppóból észak felé indultak el, Manbij-ba, abba a városba, amit előbb a szír lázadók foglaltak el, majd az ISIS. A család előbb Törökországba menekült, de tudták, a háborúnak még sokáig nem lesz vége, így elhatározták, hogy egészen Európáig mennek. Izmir városa felé vették az irányt, tudták, itt dolgoznak azok az embercsempészek, akik gumicsónakon Görögországba juttatják a lányokat.

A két testvérnek várnia kellett a hajóra, és végül ők is aznap indultak útnak, amikor a kis Aylan Kurdi, akinek testét később partra sodorta a víz. Nujeen – bár mozogni nem tud – csónakba ült. Útja során megfenyegették, ha rizikós lesz a helyzet, súlyos kerekesszékét a vízbe hajítják. Szerencséjük volt, átjutottak.

Leszbosz-szigetén körülbelül egy hetet kellett várniuk, amíg elkészültek azok a papírok, amikkel Athénba, onnan Szalonikin keresztül Macedóniába juthattak. Nehezen, de sikerült átjutniuk Szerbiába is.

A lányok hosszú útjuk során folyamatosan olyan embereket – embercsempészeket, taxisokat, fuvarosokat – kerestek, akik fizetség ellenében továbbszállították őket. (Velük ellentétben sok menekült előre kifizette az egész utat). Több ezer kilométeres útjuk mintegy 6000 euróba került, a pénzt a család folyamatosan – a Western Union bankon keresztül – utalta.

Nujeen szülei soha nem voltak tehetős emberek, ám egyik testvére, Mustafa sorsa szerencsésen alakult, előbb kútfúrásból majd autókereskedésből kisebb vagyonra tett szert, amiből megfinanszírozhatta a család utazását. A sors iróniája, hogy ő maga végül Szíriában ragadt.

Bár útja során sokszor haszontalannak és nyűgnek érezte magát, sok embernek mégis tudott segíteni, mivel beszél angolul. Érdekes, de útjukra úgy tekintett, mint egy nagy kalandra: a világháló segítségével már előre feltérképezte, merre kell majd haladniuk, és mindent meg akart nézni, amit az egyes településekről olvasott. (Szerbiában például meg akarta nézni azt az éttermet, amit kedvenc teniszezője, Novak Djokovic vezet.) Egészen addig nem fogta fel, mennyire komoly a helyzetük, amíg Szlovéniában le nem tartóztatták.

Amikor eljutottak Németországba, a lány szomorú volt, hogy véget ért a kaland, azt hitte, újra ugyanaz az élet vár majd rá, mint szülővárosban: bezárva egy lakásban. Nem így történt. Egy olyan iskolába került, ahol olyan dolgokat tanulhat, amire Szíriában soha nem lett volna lehetősége: jelenleg kosárlabdázni jár, de azt is elsajátította, hogyan képes egymaga felöltözni.

via National Geographic