A zsebpénzéből tesz rendbe elhagyott hadisírokat a makói gimnazista lány

Az Újvárosi Református temetőbe gyakran járt ki Maja az édesanyjával, nem csak az ünnepek előtt. Dédszüleinek vittek friss virágot. A papája, Sarkadi Ernő kérte tőle, ha csak teheti, gondoljon az itt nyugvó első és második világháborús katonákra is. Ahogy nőtt Maja, és vette észre a kőkeresztek környezetét, döbbent rá, hogy ide már senki sem jár. Benőtte a gaz a sírokat, a bokrok rájuk telepedtek, a nevek lekoptak a fejfákról. Idén nyáron megfogadta, ha sikerül a motorosvizsgát letennie, a nyár további részét a temetőben tölti, rendbe hozza a sírokat. Amikor a másodikos gimnazista sikerrel vette az akadályt, már szaladt is az édesanyjához.

“Bár már korábban említettem neki, hogy belevágok a sírok rendbetételébe, azt hiszem, anya már el is felejtette – meséli Maja. – Amikor viszont látta az elhatározásomat, segített nekem. Sokféle munkánk akadt. Gazoltunk, gyomokat szedtünk, kivágtuk az elburjánzott növényzetet. A sírok ápolása már speciálisabb volt, a festékboltban kaptunk tanácsot, mivel szedjük le az évtizedek alatt rárakódott fekete penészt. Gyökérkefével súroltam le a mohát. Tatának (így hívja Maja a nagypapáját) is jönni kellett, az elcsúszott kövek, keresztek férfierőt kívántak. Számomra mindegyik katona ismeretlen, és nincs olyan szerettünk, akiről ne tudnánk, hol nyugszik. Ám bárhol akadhat a világban egy ember, akihez már nem mennek, és akadhat olyan is, aki nem tudja, hová menjen, ha a családtagja sírját szeretné ápolni.”

Maja

“Nem sajnáltam a zsebpénzem”

A helyi József Attila Gimnázium 10. osztályos tanulója 64 hadisírt tett rendbe, ez a parcellaszakasz 102 katona végső nyughelye. Maja több mint hatvanezer forintot költött a különböző vegyszerekre, takarítóeszközökre.

“Volt, aki megkérdezte, nem sajnálom-e a zsebpénzem. Az elmúlt egy-két évben magamra költöttem – vettem például egy kutyát, Hádésznak hívják. De jól tudok spórolni, és tényleg azért tettem, mert ez kívánta a lelkem. Én azokat az embereket sajnáltam, akikre már senki sem tudott, akart gondolni. Akiknek a sírját belepte az enyészet. Nyáron nem is annyira feltűnő, de novemberben, amikor a legtöbb síron látszik, hogy van, aki még emlékezzen, de ide senki sem hoz rajtunk kívül egy mécsest sem, szívszorító. Tata mesélte, hogy ezek a férfiak a hazájukért adták az életüket, és az sem biztos, hogy a szeretteik tudják, hol nyugszanak. A legtöbb síron szerepel név, de a születési adatok már kevésbé. És akad olyan is, ahol még a név sem ismert.”

Maja elszántsága és lelkesedése átragadt a családjára. Édesanyja vállalta, hogy belepótol a költségekbe, ő ment el a piacra virágokért. Amikor az árus megtudta, hogy mire kell a több tucat tő, elérzékenyült és többet adott, mint amit kértek. A temetői munka másoknak is feltűnt. Az egyik önkormányzati képviselő, aki az édesapja sírját látogatta meg, no, ő sem tudott szó nélkül elmenni a jelenség mellett.

“Tőle fehér kavicsot kaptunk ajándékba – hogy a sírok közti részt ki tudjuk tölteni. Igaz, először a játszótérre szállították – meséli Maja –, azt hitték rossz a cím, hogy a temetőbe kell vinni ekkora mennyiséget. Napokig lapátoltuk, gereblyéztük. A legfinomabb munka a nevek újrafestése volt. Ekkor gondolkoztam azon a legtöbbet, kik nyugszanak itt. Fekete festékkel dolgoztam, az első nap öt nevet tudtam újraírni, másnap egy óra alatt végeztem öttel.”

“Az én édesapám is Makón hunyt el, őt keresem”

Az áldásos munkának hamar híre ment. Megemlékezett róla a helyi sajtó, még a honvédség is felfigyelt a munkára. Maja önzetlen munkáját oklevéllel ismerték el. A legnagyobb elismerés mégsem ez volt.

“Az egyik nap levelet kaptam egy idős hölgytől, Anikótól – emlékszik vissza Maja anyukája, Sarkadi Ágota. – Azt írta, olvasott Majáról, és hogy nagyon sok katonai sírt rendbe tett. Ő az édesapját keresi, csak annyit tud róla, hogy 1944-ben itt esett el Makón. Nem ígértem neki semmit, abban biztos voltam, hogy a református temetőben nem nyugszik. Van azonban a városnak egy másik temetője, a katolikus.”

Ágota kutatni kezdett, Imre Ferenc nevét kereste, de nem találta. Mégsem adta fel, és végül a régi papírok között, az iktatószám után rábukkant. Kiderült, hogy annak idején, amikor eltemették, nem volt már idő megjelölni a sírt – és amikor végre márványkeresztet kapott, csak annyit véstek rá: ismeretlen katona.

“El nem lehet mondani, milyen boldog voltam, hogy sikerült! – mondja Ágota. – Épp a születésnapomon derült minderre fény, meg is csináltattam a réztáblát a nevével. De nem csak az ő sírja lesz rendben november 1-jén. Önkéntes munkával, amire a városból bárkit szeretettel vártunk, 107 katonai sírt teszünk majd rendbe. Mire Imre Ferenc lánya megérkezik, itt egyetlen elhanyagolt sír sem lesz. Az, hogy ő 72 évvel később, de most már tudja, hol nyugszik az édesapja, maga a csoda. Ő még nálam is boldogabb. Maja mindannyiunkat megtanított valamire – arra, hogy a szeretteink emlékét hogyan őrizzük meg. Arra, hogy ha nincs már, aki gondozzon egy sírt, akkor bárki megtehetné, emberségből.”

Olvass még hasonló témában az NLCafén:

• Ezért nem szeretem a halottak napját
• Ne sírjunk, hogy elment, örüljünk, hogy élt!
• Apám mindig azt mondta, halottak napján soha ne menjünk a temetőbe
• “Akár egy atomcsapás, olyan volt a férjem halála” – egy háromgyermekes anya vallomása