Ne hozd rám a frászt, és ne ordibálj velem írásban!

Van egy lány, akit csak futólag ismerek, a munkánk révén levelezünk néha. Sosem láttam még, nem tudom, milyen a hangja, mosolygós-e, vagy inkább morózus ember. Egyetlen összekötő kapocs köztünk az írásbeli kommunikáció. Az üzenetváltásainkból viszont annyit már sikerült leszűrnöm, hogy nagyon indulatos ember, aki kevéssé van tekintettel másokra, és elég nehezen viseli, ha nem úgy történnek a dolgok, ahogyan elképzelte. És ezt nem is a szavaival érezteti, hanem azzal,

• ahogyan ír,
• amikor ír
• és ahol ír.

Jellemzően este 11 és éjjel 1 óra között talál meg a témajavaslataival – amit eleve zaklatásként élek meg. Tízből kilencszer Facebookon üzen, pedig már többször kértem, hogy a céges címemre írjon, a közösségi oldalamat én magáncélokra szeretem használni. És ami külön kiborít, hogy minden egyes mondata végén 2-3-4 írásjel van, vagy ha éppen valamit kérni akar, akkor három szmájli.

Tagja vagyok egy társasházi levelezőlistának is – az hasonlóan tanulságos élmény. Úgy tűnik, vannak emberek, akik kisebb-nagyobb elégedetlenségüknek csak úgy tudnak hangot adni, hogy például:

“Még mindig túl erős a lépcsőházi világítás fénye éjjel!!!!!!!!! Így egyszerűen képtelenség pihenni!!!!!!”

Mintha csak a felkiáltójel-burjánzás bármit enyhítene a kialvatlanságon. És nem ez az egyetlen dolog, amiből a levelezőpartnerünk könnyen azt gondolhatja, hogy indulatkezelési problémáink vannak.

1. Ha például köszönés helyett felkiáltással vágunk bele a mondandónkba

Például: “Kata! Beszélnünk kell!”

Ez csodálatos módszer arra, hogy a frászt hozzuk szerencsétlen Katára. Mennyivel emberibb így indítani: “Szia Kata! Van valami, amit szeretnék megbeszélni veled.” Az üzenet ugyanaz, de mivel elegánsabban csomagoltuk, nem érzi úgy a partner, mintha gyomorszájon vágtuk volna.

2. Ha felkiáltójel-özön van a mondataink végén

Maradva a lépcsőházi világítás problémakörénél:

“Még mindig túl erős a lépcsőházi világítás fénye éjjel!!!!!!!!! Így egyszerűen képtelenség pihenni!!!!!!”

Ez így nem több, mint két mondat, amit belekiabáltunk a virtuális térbe. Mennyivel hatékonyabb lenne, ha címeznénk valakinek – lehetőleg olyan embernek, aki tud tenni annak érdekében, hogy a kínjaink enyhüljenek. Az írásjelhalmozás helyett pedig választhatjuk a nyelvi kifejezőeszközök különböző variációit.

Például: “Kedves Közös Képviselő! Jeleztük már, hogy egész éjjel ég a villany a folyosón, ezért nem tudunk aludni. Kérem, sürgősen intézkedjen, hogy megoldódjon ez az áldatlan állapot!”

3. Ha kérdőjelözön van a mondataink végén

Példa: “Ugye ezt nem mondod komolyan?????”

Nyilván érezzük, hogy az illető méltatlankodik vagy csodálkozik. De ha egy kérdőjellel teszi, azzal pont ugyanezt fejezi ki.

4. A capslock indokolatlan alkalmazása

A legjobb, amikor a főnökünk él ezzel a kiváló módszerrel, és mondjuk ezzel a kéréssel fordul hozzánk:

“GABI, GYERE BE AZ IRODÁMBA!”

Egy biztos: egy percig sem lennénk szegény Gabi helyében. Süt az agresszió a kérésből, ami ilyen formában nem is kérés, hanem üvöltve kiadott parancs.

Az írásjelek öncélú halmozása rém zavaró tud lenni. Olvasni sem jó az így szerkesztett mondatokat, úgyhogy inkább ne is írjuk le őket így. A magyar nyelv csodálatos, tömérdek nagyszerű eszközt kínál arra, hogy kifejezzük érzelmi, indulati állapotunkat, és főleg: mondanivalónkat. Értem én, hogy az írásjelek szaporítása érzelmi felfokozottságra utal és mondanivalóval bír. De csak néha. Ha valaki minden mondatát öt felkiáltójellel zárja, azzal nem ér el semmit, csak annyit üzen, hogy már megint baromi mérges. Ehelyett inkább legyünk tekintettel egymásra, és gondoljunk arra, milyen képet sugallunk magunkról. Elvégre senki nem akar mogorva, neurotikus fazonnak tűnni, igaz?

Olvass még kommunikáció témában az NLCafén:

• 10 + 1 üzenetküldő, akitől garantáltan a falra mászol
• 22 ezer sms-t küldött exének
• Egy év után sms-ben vált el a feleségétől