“Hagyd a francba a telefont, figyelj már rám végre!”

Egy hete nincs okostelefonom, beázott. Most szentelhetnék egy teljes bekezdést annak, hogy régen minden jobb volt, és bezzeg a régi telók bírták a strapát, az egyiket még ki is mostam egyszer – igaz, csak rövid program volt –, és három nap száradás után semmi baja nem lett, de akkor az is kiderülne, hogy az almás korszak előtt nokiás voltam, és jönnének a szonierikszonosok, hogy aki régen hülye volt, most is az, és senki nem figyelne arra, amit mondok.

Sosem tartoztam azok közé, akik egy-egy újabb okostelefon megjelenésekor ott aludtak sátorban az üzlet előtt, mert nem érezték magukat teljes értékű embernek, ha nem lehet övék a legújabb kicsike, ami kicsit kisebb, kicsit színesebb a kijelzője, kicsit ilyen-olyanabb, de lehet, hogy ez az én hibám, hiszen az autóm is másfél évtizedes, és nincs ausztrál szőrös csizmám sem. A telefon előnyeit szerettem, legyen az pusztán a házon kívüli elérhetőség, a nélkülözhetetlen legendás kígyós játék vagy nyelvtanuló applikáció.

Így aztán a telefon beázása után egy nappal a telefonom a rizsben állt, én meg egy padon ültem a város szélén, és olyan elveszettnek éreztem magam, mint még soha. Elvonási tüneteim voltak, igen. 

Kellemetlen idegesség lett rajtam úrrá attól, hogy elveszítettem egy illúziót: kordában tudom tartani az életet, ellenőrizni tudom a történéseket. Mi több, hatással tudok lenni rá. Elérhető vagyok, és elérhetek bárkit. Tudom, mi van és ezt azonnal tudom. Most meg itt ülök a padon, kirekesztve, törvényen, közösségi téren és hálón kívül, ráadásul, ha történik valami, nem lesz róla tudomásom. A torkomban dobogott a szívem, és közel voltam a pánikhoz. Vissza akartam kapni a telefonom, vele együtt a garantált jelenlétet és a talmi biztonságot.

Szorongató érzés. De csak két napig tart.

Nem szűnik meg, csak csillapodik. Még pontosabban: magát a fájó érzést, a frusztrációt és a hisztéria közeli állapotot teljesen elnyomja az összes többi alkalmazás hiánya.

Nem a telefonálás, a Messenger vagy a Facebook hiányzik legjobban, nem. Hanem a világítás funkció. A térkép, hogy odataláljak, és ne ténferegjek fogalmatlanul a hőségben. A letöltött applikációk, hogy megnézzük, mikor indul a vonat, mikor jön a következő villamos. Hiányzik a fényképezőgép, mert sokszor jegyzetelés helyett használom. A naptár. Fú, az nagyon. A jegyzet, mert akinek nincs esze, legyen notesze.

Persze írhatnám azt, hogy most, egy hét után megvilágosodottabb vagyok, mint négy Buddha, és rájöttem, hogy az igazi kincs felettünk a kék ég, a szikrázó napsütés, és hogy én magam vagyok a megtestesült nyugalom. Kisimultak a vonásaim, ragyog a szemem, és rájöttem, hogy szabad vagyok. Hogy évek óta nem csodálkoztam rá az esőcseppek lágy susogására és a frissen nyírt fű illatára, mert azt a szart nyomkodtam nullahuszonnégybe’.

Írhatnám, hogy rájöttem, mik az igazi értékek az életemben, és hogy eddig egy elektromos kütyü rabja voltam, a függőség minden tünetével, és most megváltozott az életem. Frászt. Rohadtul hiányzik az okostelóm, az van, és utálok mindenkit, akinek van telefonja.

Meg kellett tanulnom újra sms-t írni, hogy elindítsak egy parkolást és nem tudom visszanézni az olaszok első gólját. Nem tudok Szabó Balázs Bandája-koncertjegyet venni ezzel a fekete-fehér kijelzős őskövülettel.

Olyan vagyok, mint egy félkarú, félszemű, féltökű óriás.

Persze van előnye is. A szó szoros értelmében megszabadultam attól a mérhetetlen, fölösleges információtömegtől, amitől máskor zsong a fejem. Ha egészen őszinte akarok lenni, eddig se érdekelt, hogy hol vannak, és mit esznek az ismerőseim, az pláne, mit csinál a macskájuk.

Valójában a hírek több mint fele nem érdekel, szóval, megszűnt a “de miért, miért kattintottam ezt le, miért?” naponta többször előforduló szörnyű élménye is. Ennek tényleg van egy jótékony hatása, amit leginkább a megváltáshoz tudok hasonlítani.

Szóval, egy kicsit azért jobb. De engem eddig sem zavart az okostelefonjukba belebújt emberek látványa, soha nem ajvékoltam az elidegenedés miatt, nem tettem felelőssé Zuckerberget semmiért, és megszoktam a magukban beszélő embereket. Nem gondolom, hogy okostelefonba bújni rosszabb, mint egy hatalmas újságot tartani magunk elé és azzal kivonulni a család életéből. Nem kell ahhoz okostelefon, hogy ne vegyünk tudomást egymásról. Nem kell ahhoz sem wifi, sem Facebook, hogy megpróbáljuk elhitetni magunkkal, nem vagyunk magányosak és valójában egy tartalmas, gazdag élet részesei vagyunk.

Ami eddig is zavart, az az idő. Az én időm.  Amit az alatt az idő alatt, amíg valaki együtt van velem, nem rám fordított. Hanem arra, hogy elmagyarázza a férjének, hogy kell bekapcsolni. Kikapcsolni. Elmagyarázza, hogy hol találja. Közben néz rám és forgatja a szemét, amíg azt mondja, hogy neeeeem, a bal felső szekrényben, balra fenn! A kék doboz mellett! A kék doboz mellett, amiben a pudingporok vannak! Na megvan?

Ha nem a férje, az anyja. Jaj, bocs, ezt fel kell vennem, anyu az. Vagy a gyerek. A legnagyobb, a középső, a kicsi. Ha őket sikerül lerázni egy nem tudom, kérdezd meg apádat mondattal, akkor két perc múlva Apa hívja, hogy hol van. (A pudingporok mellett, a kék dobozban, baszki! Ott!)

Ha nem a férj, az anyu meg a gyerekek vagy az anyós, akkor a meló. Bocs, ezt fel kell vennem, tudod, ez van, mióta freelancer vagyok… A tízperces telefonbeszélgetés után húszperces sirám arról, hogy megőrül ettől.

Én is megőrülök, csak én tőled. Egy hónapja egyeztetjük ezt a másfél órás találkozót, talán megérdemelnék egy kis figyelmet, mert én meg a barátod vagyok. Te viszont, ha így viselkedsz, egy bunkó. Legyél velem! Nekem is ez a másfél órám van a héten, amíg kilépek a taposómalomból, akkor legyél jelen. Velem. Itt és most, tudod. Hallgass meg, meséld el, nevess velem, sírj velem, bambulj velem, hallgass velem. Figyelj rám. Itt vagyok.

Majd válaszolsz az e-mailekre másfél óra múlva. A férjed, ha annyira hülye, hogy nem találja, akkor lemegy a boltba, és vesz egyet, a gyerek nyaggassa az apját vagy a tesóit, ne téged. A freelancer nem csicskát jelent, persze lehet úgy viselkedni, csak akkor ne csodálkozz, ha úgy is kezelnek. Attól te nem nélkülözhetetlen és szuperanyu meg szupervumen vagy, ha nem bírnak ki nélküled másfél órát, az nem azt jelenti, hogy téged nagyon szeretnek, hanem azt jelenti, hogy te egy hülye vagy, akit ki lehet használni, és dróton lehet rángatni.

Látod, én repülőgép üzemmódban vagyok. És sokkal jobban viselném, ha lefotóznád és posztolnád a mindenmentes sütidet mutimiteszel hashtaggel, ha betagelnél a bejelentkezés után. Esküszöm, szelfiznék veled bandzsítva, hogy szembe menjünk a trenddel, mert most a meglepett fejet vágni menő, és röhögnék egy jót veled azon, hogy ezt így kell, mert ha nem posztoljuk ki, meg sem történt.

Csak aztán legyél légyszi velem, és töltsük együtt az időt. Mert ha nem tesszük, az ver közénk éket, az idegenít el. Nem az okostelefon.

Olvass még okostelefon témában az NLCafén:

• Boldogabb, aki kevesebbet mobilozik? Teszteltük
• Nem menekülhetünk az okostelefonok elől – videó
• Kisgyerekek is lehetnek okostelefon-föggők