Minimum elgondolkodtató az a hozzászólás, melyet egy pedagógus írt a pesterzsébeti tanárverők ítéletéről szóló cikkünkhöz. Ilyen kiszolgáltatott helyzetben vannak a tanárok ma, Magyarországon.
“13 évig dolgoztam tanárként egy olyan szakképző iskolában, ahova nagyobb százalékban jártak a tankötelezettség miatt gyerekek, mint ahányan valóban érettségit vagy szakmát akartak vagy tudtak volna szerezni. Néhány hónappal ezelőtt azonban felmondtam, otthagytam az iskolát a következő okok miatt:
1. Nem akartam megvárni, amíg velem is megtörténik egy hasonló incidens, olyan ugyanis már előfordult (a tavalyi tanév végén), hogy olvasni sem tudó lány rokonai bejöttek az iskolába engem keresve, amiért megbuktattam a kilencedikes kislányt. Én éppen érettségiztettem, onnan nem hívhattak ki (szerencsémre?). Az igazgató felajánlott nekik egy későbbi, hivatalos időpontot, amikor megbeszélhetik velem – tanúk jelenlétében – a problémáikat, igaz ugyan, hogy tanév közben egyáltalán nem érdeklődtek a gyerekük előmenetele iránt, se fogadóórákon, se azon kívül nem kerestek meg. Erre a hivatalos, előre egyeztetett megbeszélésre azonban nem jöttek el.
2. Nincs már eszköz a tanárok kezében. Ha arra megyek be az órámra, hogy a kilencedikes (tanulni nem akaró, tanköteles) diák a pad tetején ülve mulatós zenét hallgat, akkor maximum a pszichológiai meggyőzőerőmnek köszönhetem, ha valahogy ráveszem, hogy hagyja abba, és legalább a többieket hagyja dolgozni, ugyanis mást nem tehetek. Ki nem küldhetem, az jogellenes. Ki se menne egyébként, mert félne, hogy akkor igazolatlant kap, és néhány óra után ugrik a családi pótlék. Egyest szintén nem adhatok fegyelmezési okból, de ha feleltetném és arra adnék elégtelent, egyáltalán nem hatná meg, hiszen mindenből megbukik úgyis, és éveket ismétel addig, amíg csak tanköteles. A szülei azért kapják rá a pénzt, hogy bejárjon, nem azért, hogy tanuljon. Órákon nem figyel, otthon pláne nem készül, egy darab egyes vagy 21, nem számít. Beírni nem érdemes szaktanári figyelmeztetést vagy megrovást, hiszen valószínűleg a szülei sem tudnak olvasni, ha tudnának is, nem érdekelné őket, miket irkál egy tanár. Fizikai fenyítést pedig akkor sem alkalmaznék, ha lehetne, én ugyanis együttműködő, tanulni akaró gyerekek tanítására és nevelésére vállalkoztam, amikor az egyetemet elvégeztem, nem pedig arra, hogy verőember legyek.
3. Sem a vezetőség, sem a törvény nem áll mellettünk; minden segélykiáltás, tüntetés, halk kérelem elveszik az éterben, a tanárok pedig ott állnak egyedül, kiszolgáltatva a ki tudja, milyen embereknek.
Írhatnék még okokat, nem fogok, ezek voltak a legfőbbek.
Végezetül csak az ügyben eljáró bírónak üzennék, bár tudom, valószínűleg nem jut el hozzá: azzal, hogy felfüggesztett büntetést rótt ki ezeknek az embereknek, akár írásba is adhatta volna: közfeladatot ellátó személyt a magyar bíróságok nem védenek meg. A tanárt nyugodtan meg lehet alázni most már nemcsak szavakkal, ami eddig is mindennapos volt, hanem tettekkel is, még büntetés sem jár érte. Ha esetleg maga is félelemből hozott ilyen ítéletet, akkor komoly gondban van már az igazságszolgáltatás is: egy bírónak is félni kell? És ezt hagyjuk? Ha pedig pusztán nem látta előre a felelőssége súlyát, következményét, akkor pedig elgondolkodhatna azon, mennyire alkalmas képviselni legfőbb hivatását, Justitia szolgálatát.”
