Ne csak a családról mondják meg a tutit! – így kellene nevükön nevezni a dolgokat

Én mindenképpen díjazom, ha egy politikus nevükön nevezi a dolgokat. Legalább tudjuk, hogy mire számíthatunk. Mert ugye, mire mennénk azzal, ha azt mondaná: együtt érzünk az idős, beteg, szegény, rokkant (stb.) emberekkel, hiszen tudjuk, hogy ők is voltak fiatalok, egészségesek, ők is dolgoztak ezért az országért, csak ma már állapotuknál fogva nem tudnak. Korábbi éveikben megteremtették a jogot arra, hogy most pihenhessenek, betegeskedhessenek, ápolják őket. Lehet, hogy mi is leszünk majd betegek, szegények, de idősek mindenképp, lehet, hogy kerülünk olyan helyzetbe, amikor már nem tudjuk magunkat ellátni, sem megfizetni azokat, akik ellátnának. Ezért szolidárisak vagyunk azokkal, akik most vannak ebben a helyzetben. Szóval ezt mondaná a politikus, de közben megszüntetnék az “elfekvőket”, és nem kínálnának helyettük más megoldást, csak pénzért. Akkor már inkább mondja azt:

“Nem bajlódunk beteg, nincstelen öregekkel, mert nem származik belőle hasznunk, ők meg úgyis nemsoká meghalnak. Ez nem emberi jogi kérés, hanem nevén nevezzük a dolgokat.”

Nem nyugtatnának meg ezek a mondatok: nekünk fontos, hogy sokat szenvedett emberek ne szenvedjenek miattunk még többet, egyszerűen azért, mert érző lények vagyunk. Természetesen számít az országunk biztonsága, ezért nem engedünk be ellenőrizetlen embereket a határainkon, de arra nincs okunk, hogy még egyet beléjük rúgjunk, és egy kis kenyér és víz igazán nem kerül sokba. Ezt mondanák, de közben étlen-szomjan, hidegben várakoztatnának ezreket a senki földjén. Ehelyett jobb lenne, ha annyit mondana az illető:

“Nekem van mit ennem, van hol aludnom is, ezek az emberek pedig nem nálunk fognak szavazni. Akkor miért ne halhatnának éhen akár? Ez nem emberi jogi kérés, hanem nevén nevezzük a dolgokat.”

Az sem hatna meg, ha egy politikus így fogalmazna: Egy ország dolgai között nincs fontosabb, mint az egészségügy és az oktatás, ez a két terület az tehát, ahova valóban megéri befektetni, ahová semmilyen állami pénz nem lehet túl sok. Ha lakosaink egészségesek, az nem csupán nekik előny, de az ország is jól jár vele, hiszen annyival több lesz az aktív tagja, aki esetleg családot alapít, vagy másként hasznos tagja a társadalomnak. Ám ha az egészségügybe nem fektetünk, akkor a kelleténél korábban megromlott egészségi állapotú embereket majd mind nekünk kell eltartani. Az oktatás meg? Erről nincs is mit beszélni: aki az oktatásba nem fektet pénzt, az a saját jövőjét hanyagolja el. Magas szintű és széles körben elérhető tanítás nélkül csökken az emberek esélye a munkavállalásra, önmaguk és országuk fenntartására. Arról nem beszélve, hogy az iskolarendszer a kultúra, a műveltség és mindenfajta szociális készség átadásának egyik legfontosabb terepe is, mindezekért erre a két területre sok pénzt áldozunk. Ezt mondaná a politikus a televízióban, de csak mondaná, mert valójában stadionokat építtetne meg kisvasutat. Hát ennél még az is jobban esne nekem, ha nyíltan megmondaná:

“A beteg ember nem dolgozik, nem fizet adót. Persze, ha egyszer meggyógyulna, akkor fizethetne, de erre egyrészt semmi biztosíték, másrészt mi van, ha akkor már nem én leszek hatalmon? Úgyhogy erre itt és most kár pénzt pazarolni. A gyerek se dolgozik, az se fizet adót. Egyszer biztos fog, de szintén nem az én kormányom alatt. Akkor már inkább épüljön stadion meg kisvasút, mert a gyerekkori álmaimat viszont csak most, ebben a néhány évben van lehetőségem megvalósítani.  Ez nem emberi jogi kérés, hanem nevén nevezzük a dolgokat.”

És végezetül: minek mondaná azt nekünk egy politikus, hogy minden emberi élet egyformán értékes az állam számára? Hogy nem tesz különbséget gyerek és gyerek között az alapján, hogy a szülei élnek-e, együtt élnek-e vagy milyen a szexuális orientációjuk? Hogy bármilyen szülőktől származik is az a gyerek, érdemes megszületnie, és minden támogatásból egyformán részesülnie, akár csak azért, mert lehet, hogy egyszer hasznos tagja lesz az országnak. Talán olimpiát nyer, vagy Nobel-, esetleg Oscar-díjat. De az is lehet, hogy kiváló fodrász, zöldségtermesztő vagy hidegburkoló válik belőle. Minek mondaná ezt, ha közben arra gondolna:

“Én nem a gyerekek érdekét nézem, mert egyszerűen nem tudok megszabadulni az undortól, ha arra gondolok, hogy egy férfi összefekszik egy férfivel, vagy egy nő egy nővel. Én nem tudom, honnan van ez bennem, de kamaszkorom óta zavar. Ezért ott teszek nekik keresztbe, ahol tudok, és most benne vagyok a törvényhozásban, úgyhogy tudok. Ugyanez van a mindenféle “modernnek” mondott családmodellel. Nekem igazából mindegy, mi zajlik a négy fal között, de legalább a látszatot tartsuk meg. Vasárnaponként legyen ott a papa-mama a gyerekekkel szépen mosott ruhákban a templomban. Én így élek, ezért csak ezt az életformát tudom elfogadni. Elitista vagyok, és kicsit önző is: ha a magamfajtáknak jól megy, a többiek igazából nem érdekelnek. Abban is lehet valami, hogy a múltban élek: nem vagyok túlságosan érzékeny az új idők új szeleire, globalizálódásra, európai értékrendekre és hasonlókra. A régi, számomra bevált berendezkedésben, embereimben hiszek, saját hatalmamat is így tudom a leginkább stabilizálni. Egyszóval: értsük meg már végre: ez nem emberi jogi kérdés, hanem nevén nevezzük a dolgokat.”