“Tökre büszkék voltak rám a fiúk” – a Nagy Diák IQ teszt győztesei

Egyszer már mindkettőtökről kimondták, hogy a korosztályotok “legokosabbjai” vagytok (egészen pontosan: mentális képességeitek alapján az emberiség egy százalékába tartoztok). Idén is megpróbáljátok?

Szilvi: Nem, nem indulhatunk újra, benne van a versenyszabályzatban.

Emese: Én ettől függetlenül tavaly is és most is kitöltöttem az első fordulós tesztet. Szívesen elindulnék újra, de az olyan béna lenne, ha nem én nyernék…

Pontosan mennyi is az IQ-tok?

Szilvi: Nem tudjuk, mivel minden teszt csak egy bizonyos határig, az utolsó 1 százalékig mér, afelett már nem differenciál. A legmagasabb kategória a 135 feletti, a diákverseny döntőjébe már csak olyanok juthatnak, akik ezt elérik. Szokták is nekem mondani, hogy “megnyertél egy IQ-versenyt, és azt se tudod mennyi az IQ-d?

Miért szálltatok be a versenybe? Meg akartátok mérettetni magatokat? Vagy fontos, hogy tudjátok, mennyi az annyi?

Emese: Egész gimnáziumban versenyorientált helyzetben voltam. A Fazekasban hatan voltunk lányok huszonöt fiú közt, és mindig meg kellett mutatnom, hogy a lányok nem buták, hogy én is képes vagyok olyan matekteljesítményre, mint ők. Aztán elkerültem az orvosira, és azt hittem, ennek most már vége. Aztán a nővérem átküldte, hogy van egy ilyen verseny, gondoltam, IQ-tesztet még úgysem csináltam.

Erdős Szilvia és Tóth Emese Anna

Szilvi: Mi is végig matek-, infó-, fizikaversenyekre jártunk folyamatosan, jó eredményekkel. Erre a versenyre a legjobb barátnőmmel mentünk, és egészen a döntőig jutott velem, aztán jó volt, hogy ott maradt szurkolni.

Nehéz volt?

Emese: Nekem kicsit váratlan. De ugyanaz az érzés fogott el, mint mikor régen versenyeztem, hogy gyorsan kell gondolkodni, és nagyon össze kell szednem magam.

Szilvi: Engem eléggé zavart, hogy a vége már közönség előtt megy, de mivel voltam tavalyelőtt is, és második lettem, már ismerős volt a terep, és számítottam a jó eredményre.

Emese: Én kimondottan szeretek szerepelni, úgyhogy engem nem zavart, hogy néznek. Nem oldottunk meg minden feladatot, szerintem úgy is volt tervezve, hogy ne lehessen megoldani maximumot, csak minél többet. Ilyenkor jó, ha az ember ismeri magát, hogy mire képes. Időben kell dönteni, melyik feladatot tudom megcsinálni, melyiket nem, és azt hagyjam.

Szilvi: Ez mind logikai, gondolkodós feladat, inkább az a kérdés, mennyi idő alatt jössz rá a megoldásra.  

Ha elég időd van, akkor mindet megoldod?

Szilvi: Valószínűleg.

A korábbi iskolákban, gondolom, nem sok gondotok volt a tananyaggal.

Szilvi: Én végig kitűnő voltam általánosban, meg gimnáziumban is majdnem (csak egy négyesem volt). Érettségin is. Az egészen könnyű volt.

Emese: Én matek tagozatos voltam, a matekversenyzés jól ment, úgyhogy mindenki azt hitte, hogy matematikus leszek. De nem tudnék elégedett lenni azzal egy életre, ezért mentem az orvosira.

A jegyeid?

Emese: Azok rendben voltak mindig, de sose kaptunk érte dicséretet, mert nálunk valahogy ez volt az alap otthon. A nővérem is az volt mindig.

Mármint kitűnő?

Emese: Igen-igen.

Végig?

Emese: Igen, középiskolában is.

Tóth Emese Anna

A szüleitek mivel foglalkoznak?

Szilvi: Édesanyám ápolónő, édesapám helikopterpilóta.

Emese: Az enyémek építőmérnökök, mindketten a BME-n tanítanak.

Akkor talán innen a matek tagozat. Hogyan lett ebből az orvosi?

Emese: Későn találtam ki, úgy tizenkettedikben, hogy orvos szeretnék lenni. Addig inkább valami mérnöki vonalra gondoltam, a kémiát egyáltalán nem is tanultam a gimiben, csak lájtosan. Aztán volt egy balesetem, és a mentőben egy orvosnő látott el. Olyan biztonságot adott, hogy én is erre vágytam, hogy ezt csináljam.

A matekból jól teljesítő lányoknak mostanában nagyon ajánlgatják az informatikus pályát. Az nem érdekelt volna?

Emese: Nem szeretem a gépek, számítógépek világát, sőt mindig minden kütyüt elrontok…

Aha… a térképen eligazodsz?

Emese: Nem annyira. Híres vagyok arról, hogy rossz a tájékozódási képességem.

Szilvi: Nekem a térrel nem szokott problémám lenni. Ahol már jártam egyszer, azt megjegyzem. A térképekkel is jól boldogulok.

Szilvi, te mérnök-informatikusnak tanulsz. Milyen munkát képzelsz el magadnak?

Szilvi: Mindenképp szakmán belül szeretnék dolgozni. Németül végzem a szakot, és ha minden jól megy, a következő fél évben Németországban tanulok majd, és esetleg utána is visszamennék még. De alapvetően itt szeretnék majd dolgozni, Magyarországon.

Mik a kedvenc területeid?

Szilvi: Nagyon szeretek minden olyan feladatot, amihez ábrák vannak, elég jó fotografikus memóriám van. Most kezdtem robotikával foglalkozni, és szeretnék majd a mesterséges intelligencia felé is elmozdulni.

Valószínűleg sok helyen kutathatnál, dolgozhatnál. Miért ragaszkodsz Magyarországhoz?

Szilvi: Itt is nagy szükség van informatikusokra, itt is hiányszakma, úgyhogy első körben itt szeretnék boldogulni. Itt a családom, a barátaim, bár sokan akarnak közülük is kimenni.

Emese: Én csak olyan helyre mennék, ami nehezebb helyzetben van, mint Magyarország. Vagy a magyar embereknek szeretnék orvosa lenni, vagy olyanoknak, akik igazán rászorulnak. Sürgősségin vagy aneszteziológián szívesen dolgoznék, sőt még a sebészet is megfordult a fejemben. Persze mindenki mondja, hogy olyat válasszak, ami mellett gyereket tudok vállalni.

Szeretnél?

Emese: Az is lehet, hogy teljesen felteszem az életem a gyógyításra, de az is, hogy lazább szakterületet választok, és mellette nagy családom lesz. Mindkettőt el tudom képzelni, és mindkettő tetszik.

Szilvi: Én mindenképp szeretnék családot. Az informatika előnye, hogy sok mindent lehet otthonról csinálni, már csak ezért is tetszik.

A “kitűnős évek” után milyen kihívást jelent az egyetem?

Emese: A gimnázium alatt elismert helyem volt az osztályban. Mikor bekerültem egyetemre, megint egy senki lettem. Ami előnyöket megszereztem, az mind elveszett, mert aki az orvosin van, az mind kitűnő tanuló, mindenki jól teljesít.

Szilvi: Nálunk az informatikán tíz százalék a lány, úgyhogy alapból fura, hogy mit keresünk ott. És akkor még volt ez a verseny, amiről persze mindenki hallott… De aki értelmes, megérti, hogy ezt nem kell különleges valamiként kezelni.

Emese: A gimnázium alatt rendszeresen rendeztek nemzetközi matekolimpiát, és azt tapasztalták, hogy kevés lány kerül be a legjobb hatba. Ezért kitalálták, hogy legyen a lányoknak külön olimpia, hogy ösztönözzék őket. A másodikon aranyat szereztem, és tökre büszkék voltak rám a fiúk, most nem őket győztem le, csak valaki mást, de azért megjegyezték, hogy igazából ez egy paralimpia. Persze ez csak a megszokott csipkelődés volt a részükről.

A “koedukált olimpián” nem is indultál?

Emese: Szerettem matekfeladatokat csinálni és gondolkodni, de az, hogy megtanuljak szabályokat, nekem már nem tetszett, mert nem láttam benne azt a szépséget, amit a tiszta logikai gondolkodás jelent. Így nem is kerültem be a csapatba. Egyszerűen nem vágytam rá annyira, hogy tegyek érte.

Szerintetek van különbség férfiak és nők intelligenciájának természete, gondolkodásmódja között?

Emese: Szerintem mindenképp. Az osztályomban egyenértékű voltam a többiekkel, de egy-egy feladatot mindig máshogyan oldottunk meg. Például míg én négyzeteket rajzoltam, és úgy is kijött az eredmény, addig más szétszámolta magát…

Szilvi: Egyértelműen más a gondolkodásunk. Sok cég direkt ezért keres nő programozókat, mert jól kiegészítik egymást a férfiakkal, másképp állnak hozzá egy-egy feladathoz.

Van ez a közhely, hogy “a férfiak nem szeretik az okos nőket”. Éreztétek valaha, hogy nehezebb a dolgotok a párkeresésben?

Szilvi: Sokszor érzem, hogy nem tudnak mit kezdeni ezzel. A fiúk szeretik mutogatni, hogy “mensások” (a világ legintelligensebb 2%-át tömörítő szervezet – a szerk.), és ezzel csajoznak, de szerintem ez fölösleges. Én nem hirdetem magamról a dolgot, aki ismer engem, úgyis tudja, hogy milyen vagyok.

Erdős Szilvia

Emese: Azt nem mondanám, hogy emiatt kevésbé közelednek hozzám. Inkább fordítva van: én nem tudom elképzelni, hogy olyannal legyek együtt, akinél okosabb vagyok, bár ezt a szót nem szeretem. Fontos, hogy a másik partner legyen a beszélgetésekben és a problémamegoldásban, hiszen erről szól majd az egész közös életünk.

Szilvi: Én is olyan embert képzelek magam mellé, akivel egy szinten állunk, de nem könnyű ilyet találni.

És ami a barátokat, haverokat illeti?

Emese: Az más azért. Annyi egyéb közös dolog lehet, ami összeköt két embert! Inkább az egyenrangúság fontos. Sokan sokra tartják az intelligenciát, de jobb, ha ezt is csak egy tulajdonságként fogjuk fel a többi között.

A tanulásban, karrierben egyenrangúság van? Mit tapasztaltok?

Emese: Nálunk az orvosin megvannak a “férfiszakmák” és a “női szakmák”. Ha te lányként sebész akarsz lenni, ötször okosabbnak kell lenned, mint a legjobb fiúnak, különben nem vesznek fel rezidensnek, legalábbis ezzel riogatnak. Meg olyan is előfordult, hogy egy prof elsütött egy viccet, miszerint született már három lánya, és most végre egy gyereke is. Persze, poén, de azért…

Szilvi: Nálunk arról szó sincs, hogy mondjuk lekezelnének, sőt tőlem kérnek segítséget, ha tudják hogy valamit jobban tudok. Néha inkább már azt érzem, észre se veszik, hogy lányok vagyunk. Ami jelenthetne jót is, csak hát azzal sem foglalkoznak, hogy máshogy működnénk, gondolkodnánk, mint ők.

Engem meglepett, hogy egy IQ-ról szóló versenyen külön férfi és nő győztest hirdetnek – végül is e téren – akárcsak a sakknál – semmi nem indokolja, hogy külön pályán játsszanak a nők. Nem sértő ez kicsit?

Szilvi: Nem, mert nem vagyunk úgy megkülönböztetve, hogy mondjuk, könnyebb feladatokat kapnánk, vagy ilyesmi. Egészen a döntőig együtt versenyeznek a lányok és a fiúk, csak az utolsó tíz legjobb mérkőzik egymással külön. A legvégén pedig párhuzamosan dolgozik a legjobb fiú és a legjobb lány, ugyanazt csinálják, vagyis összemérhető a dolog. Bár nem hirdetnek abszolút győztest, azért magunk közt tudjuk, ki nyert volna. És hát én jobban haladtam, mint a srác.

Emese: Én is legyőztem.

Emese: Szerintem jó, hogy külön van a vége, mert így biztosan lesz fiú, és lány győztes is.

Szilvi: De igazából mi nyertünk… (nevetnek).